A ​pusztulás gyermekei (Az idő gyermekei 2.) 121 csillagozás

Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Az ​Arthur C. Clarke-díj nyertes, megrendítő erejű, hazánkban is elsöprő sikerű Az idő gyermekei lenyűgöző folytatása!

A Föld aranykorában, évezredekkel ezelőtt bátor felfedezők távoli csillagok felé indultak, hogy azokat a terraformálási program keretében alkalmassá tegyék az emberi élet fenntartására. Ám úticéljukon, a Nod bolygón a tudósok olyan váratlan felfedezéssekkel találják szembe magukat, amelyek felülírják eredeti küldetésüket. Ráadásul időközben kénytelenek ráébredni, hogy odahaza az emberiség nagy birodalma elbukott, és így a bolygóátalakítási program is feledésbe merült. Vagy mégsem teljesen?

Korszakokkal később az emberiség maradékának utódai és új szövetségeseik töredékes rádiójeleket fognak a csillagok közül. A legmodernebb közös technikai vívmányokkal felszerelt felderítőhajót indítanak útnak abban reménykedve, hogy megtalálhatják messzire származott földi rokonaikat.

Csakhogy az egykori terraformálók felébresztettek valamit a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Fumax SF Extra

>!
Fumax, Budapest, 2019
592 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701200 · Fordította: Habony Gábor
>!
Fumax, Budapest, 2019
592 oldal · ISBN: 9789634701217 · Fordította: Habony Gábor

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Avrana Kern


Kedvencelte 5

Most olvassa 26

Várólistára tette 95

Kívánságlistára tette 127


Kiemelt értékelések

Disznóparéj_HVP IP>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Van nekem egy nagyon jó barátom. A baj, hogy nem biztos, hogy ő is tudja, hogy így gondolok rá. Ennek az oka elég egyszerű: azon a szinten vagyok, hogy felfogtam, nem mindegy, mit mondok egy embernek, mert az, amit szóval ki tudok fejezni és az, amit gondolok és érzek, az nem ugyanaz.

És nagyon leegyszerűsítve erről szól Adrian Tchaikovksy regénye, és az istenek áldják meg érte, hogy megírta.

A sztori ott folytatódik, ahol Az idő gyermekei abbamaradt. Spoiler. A közös ember-pók expedíció útnak indul egy olyan bolygórendszerbe, ahonnan a régi földi életre jellemző jeleket fognak. Mire odaérnek, addigra azonban egy katasztrófa dúlta rendszerre bukkannak – az ősi földi birodalom ugyanis kiterjedt terraformáló munkába fogott itt, az egyik tudós pedig a pókoknál is alkalmazott „felemelő” vírust is bevetette. Polipokkal.

Mi a vihar baja van Tchaikovskynak a nyolc végtaggal?!

A polipok rém különleges lények – az idegrendszerük a csápjaikba kihelyezett különítményekre és a központi, „tudatos” idegrendszerre oszlik, így gondolkodásuk kétszintes. A tudatos működés adta parancsoknak tudattalan kisagyak, csápok felelnek cselekvéssel – ha pedig végtagvesztés következik be, az konkrétan megfelel az elhülyülésnek. Ráadásul mire az ember-pók szupercsapat megérkezik, a polipok már űrjáró faj – ők már a felemelkedésük folyamán megkapják a digitális rendszert és az űrutazást örökségként az ősi emberi birodalomtól, így már aszerint szocializálódnak.
Azonban már az emberek kiásnak valamit egy szomszédos bolygón, amit nagyon nem kéne…

Én ezt a barátomat nagyon szeretem. Igazi, szívből jövő szeretettel, ami tettekre sarkall, izzik, a tétlenség idején egyenesen fáj. De mit tehetnék? Ha azt mondom neki, hogy „Szeretlek”, az a legelcsépeltebb, legfélreérthetőbb dolog. Ha azt mondom, hogy „szeretek veled lenni”, „szeretnék többet veled lenni”, „szeretnék még többet beszélgetni veled”, az önzőségnek tűnhet, és valóban, ez az érzéseim önző oldala.

Ami a pók-ember expedíció (és a könyv) legnagyobb kihívása, az a kommunikáció maga. Az emberek és a pókok alapból iszonyatosan megküzdöttek az egymással való kommunikáció terén, és sehol sem tartanak – a pókok rezgésekből álló beszéde és az ember hang alapú beszéde között zéró kapocs van, a gesztusokról nem is beszélve. Ennek az egymással is tántorogva kommunikáló szövetségnek kell valahogy kommunikációba lépnie a polipokkal, akik a másik két fajjal szemben végtelenül… mások. A polipok életének ugyanis minden másodperce kommunikáció. A bőrükre van minden írva, amit éreznek – ha félnek, ha örülnek, ha szeretnek, ha nyugodtak, ha örülnek, ha izgatottak, minden azonnal ki van írva színekkel és formákkal a köpenyükre, és a jelentéstartalmat még mozdulatok, tánc bonyolult mintázataival tudják tovább részletezni és fokozni.

Hogy tudná ezt felfogni egy ember, akinek még a szeme is teljesen más? Vagy egy pók, akinek a vízben lejtett tánc a legkevesebb toppantást sem adja át?

Mit is mondhatnék a barátomnak? Mit mondhatnék neki, amivel nem saját önzőségemet adom át? Mit mondhatnék neki, amiből azt szűri le, amit érzek, és nem valami teljesen mást, amit specifikusan mond neki az, amit én kommunikálok felé?

A történetnek kifejezetten az elején felfedeznek az óbirodalmi kolonizálók egy ősidők óta létező, primitív, sejtszintű létformát, ami lesi a többi fajt maga körül. Magába olvasztja őket. Asszimilálja. Megszűnnek independens létezőknek lenni. Ez a lény csak kalandra, perspektívára vágyik, azonban társaság helyett önmagát tolja rá minden létformára, amivel találkozik, és amit beolvaszt önmagába. Ez pedig a kommunikáció halála – amikor csak önmagad tolod, megszűnik a kommunikáció, és helyette egy elnyomó, lélekölő dinamika jön létre.

És ezért nincs értelme elmondanom a barátomnak, hogy mennyire szeretem őt. Mert az én vagyok. És ha rátolom önmagam, elnyomom őt, és nem kommunikáció jön létre, hanem valami, ami számomra ideig-óráig adhatja ugyan a kommunikáció látszatát, érzetét, de valójában nem az.

A megértés ráadásul vérszegény. A lény, a sejtméretű organizmus, ami felfalja minden más elméjét ugyanis hiába érti meg mindenestül az adott organizmusokat, hiába fog fel belőlük nanoméretben minden részletet, még ez sem garantálja, hogy megérti a lényeget. Hogy felfogja: a kapcsolat, a kommunikáció lényege az egyéniségek közti abszolút tisztelet. Én annak tisztellek téged, ami vagy, te annak, ami én vagyok.
De mi vagy te? Mi vagyok én? Lehetsz-e te te azután is, hogy megérintelek, és vice versa?

El vagyunk hát veszve? Valóban szigetek vagyunk a létezés óceánjában, minden esély nélkül a tényleges és értelmes kommunikációra? Igaza volt-e William Blake-nek, amikor azt írta, hogy a legvégsőbb emberi kapcsolat, a testi érintés is csak aláhúzza a börtönünk határait, saját bőrünket?

Talán igen, talán nem. Tchaikovsky megadja a kérdésre saját válaszát. Hajlamos vagyok rá, hogy elfogadjam helyesnek az ő megoldását. De miért? Azért, mert félek puszta önmagamban, egyedül végigvergődni ezen az életen? Vagy azért, mert tényleg igaza van? Gyenge vagyok ahhoz, hogy ebbe belegondoljak.

Legalábbis egyedül.

Szóval Drága Barátom, nem mondom, hogy szeretlek. Nem kötöm ki, mennyi időt szánj rám, mennyi erőd pazarold a kapcsolatunkra. Nem kérek tőled semmit. De nagyon kérlek, ha van kedved, tarts velem. Ez egy nagy kaland. Csak annyit kérek még, és ennél nagyobb szeretet nincs is a világon, hogy legyél te te, bármi történjék is.

5 hozzászólás
pat P>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Nagyon szimpatikus nekem Adrian Tchaikovsky, igazán. Mert oké, hogy pókok, polipok, bolygók, mindenféle létformák, Avrana Kern, generációs meg polip-kompatibilis és egyéb űrhajók, asteroidabányászat spoiler és egyéb masszív scifiségek, de hogy ebben a két kötetben pont az én két vesszőparipámról bírt regényt írni! (Miszerint a működőképes emberi izémizék két fő alappillére az spoiler meg a spoiler .) Tök jó. Kedvencem. Mire kijön a harmadik kötet, megpróbálom kitalálni, mi a harmadik alappillér szerintem.

A történet pedig…
Hát, az egy nagy kaland! Ahhoz képest, hogy mennyire átmegy metába időnként, és sok-sok oldalakon keresztül meséli, mi is történt abban a párszáz évben, meg filozofál rengeteget mindenfélékről, kifejezetten olvasható. (Jó, néha elalszol, amikor az idegenség éppen nagyon hosszan megismerhetetlen.) Sőt, helyenként kifejezetten izgalmas. Sőt, félelmetes is.
Meg hát ugye polipok. A polipok cukik. Ja, nem. De hát ki írja meg, milyen lenne egy komplett civilizáció homloklebeny nélkül, ha nem egy pszichológia-zoológia szakot végzett, brit űropera-író? És a polipok Karjai, mennyire jó már!

Mondjuk, hogy az idegen és megismerhetetlen létformák szemléltetéséhez miért kell sci-fit írni? Nekem például bizonyos szomszédaim meg rokonaim is elég elgondolkodtató entitások… :)

4 hozzászólás
csartak MP>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Az idő gyermekei egyik kedvencem, így nagy lelkesedéssel vártam az ott felépített ember-pók együttélés továbbgondolását. Ez egy gyönyörű elképzelés, olyan magasabb szintű kapcsolatrendszert mutat be, ami túlmutat a hagyományos gondolkodáson.
Egyáltalán nem csalódtam, baráti és egymásra épülő, kísérletezős kapcsolatok ezek, viszont kalandvágyóak is, így a portida-Emberek kis csapatai birtokba veszik a világűrt is, hogy újabb világokat fedezzenek fel.
Így a szerző fantáziája tovább szárnyal, és egy olyan új civilizációt mutat be, ahol minden gondolat változásban van, nincs logika, csak kitörő-forrongó érzelmek.
Szó szerint: a fej mást akar, mint a csáp. Ez pedig a káosz felé vezeti őket, nap mint nap újraépítik magukat. Lehet így haladni előre? Lehet így civilizációt építeni? Elsőre azt gondolnánk nem, és mégis olyan lehetőségek tárulnak fel, hogy a káoszban is lehet olyan rendeződés ami előre visz.
Ehhez hozzájön még egy tényező, egy felfedező organizmus, ami szintén a káosz felé hajlik, önző módon terjeszkedve, bekebelezve, lemásolva minden élőt.
Bevallom, féltettem kedvenc szereplőimet, nem akartam elveszíteni őket. De Tchaikovskyban nem lehet csalódni, az utolsó oldalak olyan fajok/népek közötti összefonódást, együttműködést mutat be, hogy nyugodtan tovább léphetek. Ez egy szép világkép, mindenki beleadja a saját erősségét, mindenki belead magából egy kicsit, nincsenek határok. Ez egy nagy kaland, ami vár rájuk. De hogy alakul ki ez az egész? Olvassátok el, mert megéri.

Bori_L MP>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

A polipok leülhetnek, ötös, kérem a következőt. spoiler
Nem tudom elégszer elmondani, hogy Adrian Tchaikovsky milyen üde színfolt nekem a kortárs SFF palettáján. Tudom, látom magam körül, hogy az ember sokszor kegyetlen és gonosz, de a sok Irha és bőr kegyetlenség között szeretek olyasmit is olvasni, ami egy pici okot ad a reményre, hogy talán másképp is lehet még. Legalább egy képzeletbeli világban ahol az emberek amúgy már tönkrevágták a Földet és elmenekültek onnan, de na. Ehhez hozzájön még Mr. T olthatatlan rajongása a soklábú állatok iránt, és az az elképesztő képessége, hogy képes elvonatkoztatni az antropomorf világképtől, és valahogy mégis úgy bemutatni egy teljesen más alapokra épülő társadalmat, hogy azért valamit kapiskálok belőle.

A pókok után most a polipoké/oktopuszoké a főszerep, akik számára a világ egyetlen hatalmas játszótér. Sajátságos helyzetben vannak, hiszen spoiler Az oktopusz társadalom bemutatása azonban nem egyszerű feladat, mert a kommunikációjuk alapvetően különbözik a miénktől, nem hangalapú, hanem a bőrükön megjelenő színárnyalatok és minták széles tárházára hagyatkozik. Így nagyszerűen lehet érzéseket és hangulatokat közölni, viszont a technikai részletek és konkrétumok átadása már nehézkesebb, és akkor itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami talán az emberi és oktopusz civilizáció közti különbségek alapja. Ja, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a polipok idegrendszere miatt az oktopuszok tudata teljesen másképp működik. Zseniális. De komolyan, kinek jutott volna még eszébe ilyesmi?! Hajrá biológusok!

Azzal sem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ez sem a világ legpörgősebb könyve, a polip társadalom, történelem és kommunikáció bemutatása engem teljesen elvarázsolt, de megértem azt is, ha valakinek nem nyeri el a tetszését. Viszont volt azért ezen kívül is némi feszültség, eleinte azt hittem, hogy ezúttal egy hátborzongató thrillert olvashatunk Mr. T billentyűzetéből, de ez szerencsére csak egy mellékszál, szóval csak egy-két rész volt, amit nem olvastam volna szívesen lefekvés előtt. Viszont ennek a szálnak a feloldása is milyen szép volt! Meg idealista, mint említettem, néha szeretem az idealista énemet is kielégíteni.

Az idő gyermekei-nek mondjuk a lábnyomába sem ér szerintem, legalábbis nekem messze nem okozott akkora katarzist, de azért hozza az egyenletesen magas színvonalat. És van benne sok láb, egy kis nyelvészet meg egy kis ijesztgetés. Meg sok elmélkedés arról (megint), hogy mitől ember az ember? Mi az empátia? Tudnánk-e kommunikálni egy idegen fajjal, ha véletlenül összefutnánk velük? A full kontroll vajon tényleg unalomhoz vezet egy idő után? Mi a legijesztőbb dolog, amit el tudunk képzelni? A portidák modern társadalmának ecsetelése közben megejtett kiszólogatások pedig különösen tetszettek.

(Azt még csendben megjegyezem azért, hogy a fordítás kivételesen hagyott némi kívannivalót maga után.)

marschlako P>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Tchaikovsky valamit nagyon tud. Bár az első kötet kétségtelenül jóval nagyobbat ütött, ötletekért most sem kellett a szomszédba mennie a szerzőnek; a világ, úgy ahogy van, zseniális. Csillagot juszt se vonok le, csupán azzal jelzem, hogy az előző kötet azért bizony jobb volt, hogy ezt nem teszem be a kedvenceim közé. A vége azért hagyott bennem némi apró keserű szájízt spoiler, nem értem, hogy egy alapvetően nem akcióregénybe miért kellett beleszuszakolni ilyen kifejezettem akcióregényekre jellemző feszültségfokozó elemeket.

ViraMors P>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

…a félelembe idővel bárki belefárad. Ezzel szemben a kísérletezők munkája akár örökké eltarthat.

A megértésért harcolunk, mert a megértéssel együtt jár az uralom.

A polip több ismétlést használt, mint amennyihez a férfi hozzászokott, és szélesebb mozdulatokat annak megfelelőjeként, mint amikor valaki egy nagyothalló külföldinek kiabál.

Mindig is a mentalitásuk része volt, hogy puszta kíváncsiságból szétszednek dolgokat. Az univerzum miért jelentene ez alól kivételt?

* * *

Megértés.
Ha egyetlen szóval kéne értékelnem a könyvet, tuti ez lenne. Így négy könyv elolvasása után úgy gondolom, Tchaikovsky alapból szeret történetet szőni aköré, hogy egymástól lényegesen eltérő népeket/fajokat/személyeket közelebb terelje egymáshoz, és itt erősen csúcsra járatta ezt a kedvtelését. Fogott négy abszolút eltérő fajt spoiler, és belökte őket az ismeretlenbe, hogy találjanak egy közös nevezőt. Négy olyan faj, akiknek az értelmezési tartománya is legfeljebb érintőleges hasonlóságokat mutat. Vagy még annyit sem, spoiler És akkor a hangyaalapú mesterséges tudatról még nem is beszéltünk!
Nagyon tetszett, ahogy a könyv több szemszögből, és többféle értelmezésben közelített a megértés témájához: terítékre került az értő kommunikáció az egyes személyek, egyedek között, a másik személyiségének megértése, vagy éppen egész fajok megértése akár egy másik faj, akár egyetlen egyed szemszögéből. És mindennek csak egy része a „A fordítás és a tolmácsolás.”, komoly hangsúlyt kap az egyes cselekedetek ok-okozati megfejtése is.
Ebben a tekintetben nagyon tetszett A pusztulás gyermekei, ugyanakkor valahol fele-kétharmada környékén nekem kicsit leült a történet, és itt-ott úgy éreztem, hogy kicsit sokszor ugyanazt.
spoiler
Személyes kínjaim ellenére nagyrészt élveztem a könyvet, Tchaikovsky változatlanul okosan ír, amit nagyon tudok értékelni. Az előző részt azért nem sikerült beérnie.

1 hozzászólás
Fallen_Angel P>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Az idő gyermekei számomra a tavalyi év nagy meglepetése volt, és annyira szerettem a könyvet (még akkor is, ha csak négy és fél csillagot adtam rá), hogy azóta gondolkodás nélkül megveszek bármit a szerzőtől. A könyv folytatását pedig különösen vártam. Egyrészt kíváncsi voltam, hogy tudja-e hozni ugyanazt a színvonalat, másrészt arra, hogy tud-e újat adni.
Jelentem, Adrian Tchaikovsky mindkettőt megoldotta – A pusztulás gyermekei pont olyan jó lett, mint az elődje (ezért pont ugyanannyi csillagot kap), és megkaptam az újdonságot is.

Ebben a részben tehát másik világgal, másik állatfajjal, a terraformálók újabb csapatával ismerkedhetünk meg. A szereplők közül ezúttal sem az emberek voltak a kedvenceim, főleg, mivel most is annyira részletesen és érdekesen mutatta meg őket, hogy nem lehetett ellenállni nekik.
A sztori nagyon jól fel van építve, szépen bontakoztak ki és fonódtak össze a szálak és csak egyetlen szál volt, ami nem annyira kötött le (ez a levonás oka is a csillagozásnál).

Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e folytatás. A történetet ugyan nem érzem lezáratlannak, de szerintem bőven van benne lehetőség, sőt talán a szerző is hagyott egy ráutaló nyomot (de lehet, hogy csak én képzelem bele, avagy az epilógus egyik mondata nem hagy nyugodni. :D).

2 hozzászólás
Buzánszky_Vírus_Dávid>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Elfelejtettem értékelést írni, meg nyilván kedvem sincs, de azért valamit ideröttyentek.

Kedvenc íróm lett ez a jóember, nagyon vártam ezt a könyvét is, és jó is volt, bár nekem összességében az Idő gyermekei jobban tetszett.
Talán azért, mert ott nagyon részletes építkezés volt a faj meg amúgy az egyed fejlődésénél is, itt pedig kicsit másfelé billent a hangsúly. Jelzem, ez nem feltétlen rossz, csak más volt, nekem pedig az előbbi jobban átjött.

Mindemellett itt se volt semmi az spoiler-k fejlődése, amellett pedig a belső bolygó felettébb különös életformája. Zseniális ötletei vannak a jóembernek, szerintem el is játszana a kitalált kedvenckéivel, vidáman pündölgetvén buksijukat. Bár lehet az új faj betaszajtaná magát az elméjébe, azt írna valami földöntúli regényt. Baj lenne?

B_Petra>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Nagyon várt könyv, ami nem volt rossz, végig feszültség alatt tartott mikor olvastam, bár majdnem két hónapig olvastam, nem tökéletes, nem sikerült átlendíteni az aktuális könyvolvasási válságomon(lehet hogy a Netflix is hibás), valahogy nem érdekelt annyira, hogy faljam az oldalakat.
Ennek ellenére nagyon ajánlom, de csak az első rész olvasása után.

Morpheus>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Az előző kötettel ellentétben ez sokkal inkább tetszett, látszik a fejlődés az írónál. Azonban az újdonság varázsa is kicsit megkopott, hiába találkozunk még két új civilizációval. Bámulatos, ahogyan a szereplők megpróbálják áttörni a fajok közötti megértés rettentő blokádjait, de vajon tényleg lehetséges ez? Vagy minden értelmes faj be van zárva a saját skatulyájába és nem lehetséges kitörni belőle még akkor sem, ha szegről-végről rokonok vagyunk. És ha nem vagyunk rokonok? Szóval az író rettentően optimista, ellentétben például Kim Stanley Robinsonnal. Persze jó hinni a csodákban, a tündérmesékben, a kozmikus békében, a megértés lehetőségében és az együttműködésben, és jó is olvasni erről, egy kicsit olyan érzésem van ettől, mint a szocializmusban készült sci-fiknél, hogy az emberiség elterjed, és mindenki békében és kommunizmusban fog élni. :)


Népszerű idézetek

ViraMors P>!

Már a megsemmisülés szélén táncoltak, de ha a polipfélék jók valamiben, akkor az a kapaszkodás.

7 hozzászólás
ViraMors P>!

A polip több ismétlést használt, mint amennyihez a férfi hozzászokott, és szélesebb mozdulatokat annak megfelelőjeként, mint amikor valaki egy nagyothalló külföldinek kiabál.

2 hozzászólás
Deidra_Nicthea IP>!

Elvégre ahogy abban a régi filmben is van: eljöttünk harmincegy fényévnyire a Földtől, hogy terraformáljunk és rágózzunk, de elfogyott a rágónk.

31. oldal

ViraMors P>!

Ő, Disra Senkovi, a mókamester, a tékozló nyomoronc, az unott mizantróp fura módon valami gyönyörűt hagyott az univerzumra.

ViraMors P>!

Az egész szégyenletesen és nevetségesen vakmerő terve minden részletében jól működött, csak az emberiség többi részének pusztító ostobaságával nem kalkulált.

Kapcsolódó szócikkek: emberi természet
2 hozzászólás
ViraMors P>!

Feltételeznünk kell, hogy bármilyen élettel találkozunk is, az értékelni fogja a kifinomultságot, az intelligenciát és az eleganciát, máskülönben mire lenne jó az élet?

Kapcsolódó szócikkek: az élet értelme
ViraMors P>!

A megértésért harcolunk, mert a megértéssel együtt jár az uralom.

Elisorne>!

– Prognózis?
– Tudja a tököm – foglalja össze Lante röviden.

247. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Brandon Hackett: Xeno
Alastair Reynolds: Napok háza
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
John Scalzi: Szellemhadtest
Orson Scott Card: Fajirtás
Kevin J. Anderson: Sötét oldal
Karen Traviss: Coruscant
Dominic Dulley: Repeszhold
Dan Abnett: Én vagyok a Mészáros
Douglas Adams: Vendéglő a világ végén