Álmatlanok 175 csillagozás

Adrian Barnes: Álmatlanok

Egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint. Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről.

Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis. Négy hét után a test belehal. A két időpont között pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak, és az új hatalom egészben nyeli le a régit.

Adrian Barnes bemutatkozó regénye a legvadabb posztapokaliptikus rémálom – nem véletlenül jelölték érte az Arthur C. Clarke-díjra, és tekintik a kortárs sci-fi egyik legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb új hangjának.

Eredeti mű: Adrian Barnes: Nod

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2014
ISBN: 9786155468766 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2014
224 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155468759 · Fordította: Farkas Veronika

Enciklopédia 30

Szereplők népszerűség szerint

Lucifer · Bono (Paul David Hewson) · René Descartes · Uriah Heep

Helyszínek népszerűség szerint

Starbucks


Kedvencelte 5

Most olvassa 13

Várólistára tette 138

Kívánságlistára tette 92

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
pat P
Adrian Barnes: Álmatlanok

Az az érzésem, nem nagyon sikerült ezt a könyvet összehozni a potenciális célcsoportjával. Itt vagyok például mindjárt én: a borító, a fülszöveg és az elpötyögtetett információk alapján helyből megesküdtem, hogy ez lesz az Agavénak az a könyve, amit biztosan nem fogok elolvasni. Aztán jöttek az értetlenkedő, kritikus hangvételű értékelések, amik alapján kiderült, hogy ez nem egy tipikus posztapokaliptikus, világmegmentős, szerelmetes, egyszerű, megszokott, netán YA történet, és akkor szerencsére elkezdett érdekelni.

Mert bizony ezt én szerettem. Igaz persze, hogy nemigen olvastam végig a kurrens zombis / világvégés világirodalmat, sem a Vakságot, a Triffidek napjára meg már nem emlékszem nagyon, szóval eléggé az újdonság erejével hatott. A stílusa is pont megfelelt: nem volt erőltetetten irodalmiaskodó vagy művészies, és nem csak akart intelligensnek tűnni, hanem bizony az is volt. Az összes észrevett és nem észrevett, bibliai és egyéb utalásával egyetemben. (Mondjuk azt sérelmeztem, hogy a „narratíva” szó vagy tízszer szerepelt benne, az „entitás” meg egyszer sem, ejnye.) Kicsit sajnálom, hogy a végére észrevétlenül elszürkül-laposodik a stílus, de hát mondjuk hülyén és hiteltelenül hatottak volna az első napokra jellemző eszmefuttatások a vége felé. Továbbá, nem hiányoltam a szájbarágásig konkretizált okokat és kimeneteket, megelégedtem a csupán utalás jelleggel végigvett világvége-klisékkel (sőt, hálás is voltam értük), és rohadt mérges lettem volna egy szerelmi szál vagy kb. bármi más végkifejlet miatt. A cselekmény a maga módján teljesen logikus, koherens, semmiféle hiányérzetet nem keltett bennem. A főszereplőt igen-igen megkedveltem: pöttyet autista, nagyon zen – nagyon nem énközpontúan látja az egész helyzetet, és nagyon nem az ő Szentséges Érzéseiről vagyunk kénytelenek olvasni a végtelenségig.
Nálam nagyobb humanistát meg még nem hordott a hátán a Föld (khm, de), és mégis simán elfogadtam, hogy ezek a mélységek is simán ott vannak bennünk. És azért ez valami.

Azért azzal a sci-fi címkével csínján kéne bánni. Jó, posztapokaliptikus, de na. Sápadt, vérivó vámpírok / vérfarkasok / keljfeljancsik is okozhatnak apokalipszist „csiribú-csiribá” jeligére, de attól még? Hol vannak a modulált neutrínónyalábok? Meg a kvantum? De legalább a lézerpuskák? Na.

17 hozzászólás
>!
csartak MP
Adrian Barnes: Álmatlanok

Eszembe jut Cormac McCarthy: Az út-ja. De amíg az Út azt a világvégét írja le, ahol már nincs is semmi, csak a természet és a városok romjai, addig az Álmatlanok még a jelen és a múlt határmezsgyéjén egyensúlyoz. Annyira jelen van még, amit elveszít az ember. Mert folyamatosan veszti el. Mert hogyan is lehetne folytatni a megszokott kényelmes életvitelt ebben hallucináló álmatlan őrületben.. Adrian Barnes csak egy fontos dolgot von ki a szokásos napi egyenletből, és ezzel fel is borul minden.
Miről is szól az Álmatlanok? Leépülésről. Nem marad semmi, csak emlékek, amik szavakból állnak össze. Szavak. Szó. És már az sem.

>!
Nita_Könyvgalaxis
Adrian Barnes: Álmatlanok

Tágra zárt szemek.

Vegyél el egyetlen dolgot az emberektől, amit megszoktak és a normális életük részének tartanak, és nézd csak meg, mi lesz a végeredmény. Ha a valóság darabjaira esik szét, vajon ki lesz képes egyben maradni?

Adrian Barnes könyvének több olvasata, több rétege is van, amelyek szépen rétegeződnek egymásra, és mindenki olyan mélységben hatol alá, amennyire mer. Mert azért az Álmatlanok eléggé felkavaró olvasmány, amit nem jó érzés olvasni. Túlságosan közeli és kegyetlen tükröt tart elénk, és kénytelen leszel elgondolkodni, te hasonló esetben miben hinnél?

Még hónapok után is vissza tudok emlékezni a regény hangulatára, arra a fémes-kegyetlen ízre, amely a számban maradt az olvasása után. Remélem Barnes-tól kapunk még hasonló történeteket.

>!
zamil P
Adrian Barnes: Álmatlanok

Szerintem jó ez a könyv, van mögötte mondanivaló, jól van megírva, jól bemutatja az emberi leépülést (még akkor is, ha néha nem lehet érteni, hogy némely karakter ennek mintha ellenállna). Az álmatlanság okozta őrületet is jól mutatja be, ahogy az örültek előtérbe kerülnek, és magához ragadják a hatalmat az addig épeszűék felett, akiknek nehezebb feldogozni az eseményeket. A vallási vonal is jól beépül a könyvbe, elgondolkodtató, hogy végül is Nod a jelen vagy az a jövő amit az álmatlanság okoz.
Talán az első olyan könyv ahol nem zavart a miért történik ez?, mivel választ nem kapunk rá, de nem is erről szólt ez a regény.

>!
marschlako P
Adrian Barnes: Álmatlanok

Előnyei: borító, fülszöveg, terjedelem. Slussz, passz.

A téma kifejezetten érdekesnek tűnt, s éppen ezért lett óriási csalódás: egy biztos, ez nem az én könyvem, nagyon vártam, hogy vége legyen. Az egész egy idő után hagymázas látomásokba fordul, ami persze egy kialvatlan világban nem meglepő, de úgy éreztem, a szerző csak azért találta ki ezt az egész világot, hogy látomásait megoszthassa velünk. Persze, vannak mögöttes tartalmak, de ezekről mások, máshol, sokkal jobb könyveket írtak. Sem a történet, sem a karakterek nem tudtak megfogni (kivéve Zoë és a macija), s – talán megbotránkoztató módon – egyre inkább az Iscambe erdejének „bölcsességei” szüremlettek elő tudatalattim jól eltemetett vermeiből. Mivel – miként a „francia Tolkien” regényében is – e pszichedelikus látomásban szintén érdekes gondolatok keverednek nagyon közhelyes, felszínes meglátásokkal, tele hangzatosan megfogalmazott, általánosító féligazságokkal. E könyv jól példázza, miért ódzkodok én a modern irodalomtól, s keresem inkább a hagyományos, realista alkotásokat, s kedvelem a sci-fiben is leginkább a hard vonalat.

2 hozzászólás
>!
bonnie9 +P
Adrian Barnes: Álmatlanok

Véletlenül került a kezembe, pedig sokáig kerülgettem a borító miatt, erősen emlékeztetett a YA szerelmes világvégékre, amikhez nem vonzódom. De a véletlenekhez sokszor szerencse is társul és én ezzel a regénnyel bizony jól jártam. Nem vitatkozom azokkal, akik a könyv hibájaként hozzák fel, hogy megírták már ezt. Lehet. Ellenben az én posztpokaliptikus műveltségem filmek terén hiába erős, irodalmilag még gyerekcipőben jár. Pedig „szeretem” ezt a fajta világot, ezt a nyomasztó és gyötrő légkört, ahol már minden mindegy, miközben semmi sem az. Szeretem, mert gondolkodnom kell rajta, és rajta keresztül leginkább magamon. Állítom az apokalipszis a legjobb önismereti tréning.
Olvasás közben többször eszembe jutott Az út és a Gépnarancs. Az út azért, mert az Álmatlanok bizonyos értelemben akár az előzménytörténete is lehetne. Akik hiányolták ott, hogy mégis hogyan jutottunk odáig, azok itt kaphatnak egy alternatívát a hogyanra (persze a miértre továbbra sem, de lehet találgatni). Engem nem zavart a hiány sem ott, sem itt, mert sokkal jobban érdekel, mit kezd az emberi faj, az egyéni elme egy adott helyzettel, ahonnan nincs visszafelé. A Gépnarancs pedig azért villogott a fejemben, mert ott erős kérdés a döntés szabadsága. Hát kérem itt is. Mert mi van akkor, ha a peches oldalra kerültél, és ha beledöglesz spoiler sem tehetsz mást, mint sodródsz az árral. Meddig vagy sajnálatra méltó ösztönlény és mikortól kegyetlen pszichopata? És mi van azokkal, akiknek megmaradt a szabadság egy szelete? És akkor ismét itt Az út, ahol el lehet kezdeni ötletelni, hogy mihez is kezdünk. Érdemes-e a túlélésért küzdeni 1 a milliárdhoz esélyekkel, vagy adjuk fel.
És megint ez a két könyv jutott eszembe akkor is, mikor a kegyetlenségről gondolkodtam. Az út egész hangulata, a két névtelen szereplő és az általuk látottak tragédiája még most is nyomaszt, ha rágondolok, pedig másfél éve olvastam. A Gépnarancs főszereplőjétől majdnem hányingert kaptam olvasás közben, most mégsem tudnék magam elé idézni egy részletesen pontos brutális pillanatot, pedig három hónapja tettem le. Az álmatlanok főszereplője és közvetlen szűk környezete nem került hozzám olyan közel, mint a férfi és a fiú, de a hangulata pont úgy megérintett, és a regény egyes képei szinte beleégtek az agyamba (pl.: Amerika Kapitány és Tanya a kék teremben vagy egy tengerparti szimbolikus állati leírás, ami sokkal durvább volt, mint egy naturális emberi mészárlás).
Kérdés azokhoz, akik olvasták: kéretik a választ is spoiler idézőjelbe tenni, köszi :)
spoiler

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2014
224 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155468759 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Joshua182
Adrian Barnes: Álmatlanok

Rejtély számomra, hogy miért áll ilyen alacsony százalékon ez a könyv.
Érdekes az ötlet, tetszik a mondanivaló, és tetszik az író stílusa is, nem habkönnyű, nem párszavas mondatokból és felszínes párbeszédekből épül fel, sőt néha még figyelni is kell, ha az ember lépést akar tartani az író gondolatfolyamával.
Részemről három nap volt a legtöbb, amit alvás nélkül kibírtam, de a harmadik napon már hallucináltam, ezért nem esett nehezemre egyes szereplők bőrébe képzelni magam, de a 3-4 hét, ameddig állítólag „kibírható” ez az állapot, még így is borzasztó soknak tűnt, ám ha ez a tudományos álláspont, akkor nem mondhatóak túlzottnak a könyvben ábrázolt állapotok.
Szimpatikus volt, hogy nem magyaráz túl semmit, nem rág mindent az olvasó szájába, még azon az áron is, ha ettől időnként darabosabbnak, vagy logikátlanabbnak tűnt a cselekmény, részemről minden ismeretlenre formáltam valamilyen hipotézist, viszonylag gyorsan. A mögöttes tartalom pedig igazán elgondolkodtató. Ennél a pontnál pedig meg kell jegyeznem, hogy nagyon jó választás volt a főszereplő háttere, szakmája, és személyisége. Egyrészt jó néhány közös vonást fedeztem fel benne önmagammal (negatív értelemben is), másrészt mert egy etimológus-író szemszögéből talán még szemléletesebb, ahogy többek közt a szavak evolúciójával (vagy inkább dekadenciájával?) mutatja be az értelem halálát. Fokozatosan, mintha egy hagymáról hántaná le a rétegeit, a végén pedig már hiába keresünk bármilyen „magot”. A másik üzenete számomra pedig – amit igen erőteljesen közvetít –, a társadalmi modellünk, az általunk elképzelt normalitás törékenysége, amibe csak nagyon ritkán, vagy szinte soha nem gondolunk bele.
Ezzel együtt is keveslem a terjedelmet, és egy jóval látványosabb befejezést is elbírna, de mivel első könyve az írónak, úgy gondolom 4 csillagot simán megérdemel.

>!
Lanore P
Adrian Barnes: Álmatlanok

Bizonyos könyvek elolvasása után néha még a saját épelméjűségemben is kételkedni kezdek… ez is egy ilyen könyv. Pontosan olyan érzésem van, mint a Hátrahagyottak után: érdekesen megfogalmazott óriási katyvasz tárult elém, amit egyszerűen nem bírtam értelmezni, felfogni, követni, megmagyarázni, kevés voltam hozzá. Az írónak különleges stílusa van, jó pár mondata nyomot hagyott bennem (ezt kivételesen pozitívan értem), de ezt leszámítva teljesen felesleges volt elolvasnom, időpocsékolás a köbön.

2 hozzászólás
>!
Kkatja P
Adrian Barnes: Álmatlanok

Hű, az eleje és a hangulata nagyon tetszett. igen jól elkapta az agytekervényeimet és rendesen megcsavargatta és a meglátásai is kellemesen értelmesek a mai világunk elképzelt jövőjét tekintve. Na nem optimista, azt nem mondhatjuk, no de ki az aki mostanában még optimistán néz a jövőbe, még ha nem is leselkedik reánk éppen itt és most a következő utcasarokról egy hasonló „járvány” vagy miniapokalipszis. (Ki tudhatja?) Nem kell túl sokat várni, így fogunk valszeg mi is viselkedni, ha beköszönt egyszer „Flu kapitány”. Többször megjelent lelki szemeim előtt King Végítélete talán a vallási szálak és az emberek viselkedésének válsághelyzet kezelési mintáiban megtestesülve. Vagy az álmatlanság Kék Admirálisa, nem szeretném megélni; szeretteim megehettek, ha ide jutunk! :)
Szóval kb. a feléig nagyon toppon volt, ld. idézetek, (ha ezt a színvonalat tudta volna tartani végig, csillagos ötös a megváltós maszlag ellenére is!) aztán mintha elfogyott volna a szufla egyre süllyedtünk vissza a hétköznapi posványba. Sokkal kevesebb filozofálás és sokkal több vallásos duma és „háború” spoiler uralta le a történetet és persze bennem is maradtak kérdőjelek a végére, de ez annyira már nem is zavart, örültem, hogy ez még nem a mi valóságunk, (de figyeljünk az árulkodó jelekre, amikor majd kezd belopózni a mi életünkbe is!) és hogy egyenlőre még tudok aludni! :))

Első regénynek egész jó volt, kíváncsi leszek a belőle készülő filmre is, és várom a következőt, ami várhatóan Neverhasbeen címmel jelenik meg idén angolul.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2014
224 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155468759 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Shanara
Adrian Barnes: Álmatlanok

"Biztosan velem lehet a baj, amiért nem tetszett az, amit olvastam, de nekem tényleg nem tetszett, amit ettől a könyvtől kaptam – én csak egy egyszerű olvasó vagyok, aki csupán szórakozni akar. Egy részről elborultnak találtam a történetet, amit az alapszituáció is indukálhatott volna, ez rendben is volt. Hanem a nyelvészettel foglalkozó részek, a terjengős leírások – főleg olyan dolgokról, amik engem nem érdekeltek –, azokat nagyon nem kedveltem. Az elfelejtett (?) szavak és kifejezések, az egész Nód mizéria nagyon hamar az agyamra ment, amit csak tetéztek a főszereplő elmélkedő – elképesztően terjedelmes és borzasztóan unalmas – monológjai.

A nyelvészkedős és elmélkedős részektől eltekintve a történet eleje, az álmatlanság kezdetének bemutatása egészen jó és hiteles: az értetlenkedés, az első megdöbbenés, a következmények felmérése, a feszültség növekedése, a reakciók leírása – minden a helyén volt. Majd jött a Nód mítosz, az új vallás felállítása, a prófétalét bemutatása, majd minden egyéb – és bizony egyre gyakrabban ingattam a fejem. Persze, az ember nehéz és kilátástalan helyzetben abba kapaszkodik, amibe csak lehet: az egyik ilyen lehetőség a vallás, a másik pedig a tudomány. Minden kártyát felhasznált a szerző, amit csak lehetett, még a szépirodalmi igényességgel megfogalmazott mondatokat is bevetette, mindezekkel együttesen pedig kivívta a kritikusok elismerését – bár ahogy látom és tapasztalom, az olvasókét már kevésbé."
Bővebben: https://shanarablog.blogspot.hu/2017/04/adrian-barnes-a…


Népszerű idézetek

>!
Dyus33 P

…miközben azt képzeljük, csak elütjük az időt filmekkel, telefonbeszélgetésekkel, a karrierünkkel és a fagyasztott pizzákkal, igazából az idő ütött el minket lassan, de biztosan.

217. oldal

>!
Kkatja P

    Valaki egyszer azt mondta, hogy azért egyre nehezebb minket minden egyes eltelt évvel szeretni, mert idővel annyira összegabalyodik az életünk másokéval, hogy az újonnan érkezettek már nem tudják beverekedni magukat szívünk bozótos, benőtt mélyére.

170. oldal 13. nap: Ábrahám kebele

>!
Kkatja P

    Az igazi romantikusok soha nem azok, akiknek könnyed és megnyerő a modora; az igazi romantikusok mindig a tartózkodó emberek, a paranoidak és az aggodalmaskodók, az összevont szemöldökűek a koffeines reszketéssel. Végtére is, bárkinek, aki nyitott szemmel látja a világot, amit mi hoztunk létre, megvan az oka arra, hogy aggódjon.

172. oldal 13. nap: Ábrahám kebele

>!
Kkatja P

Alvás közben mindnyájan meghalunk, egytől egyig, minden egyes nap. Erről miért nem beszélnek többet? Amikor este elszunyókálunk, soha nem garantálja semmi, hogy másnap reggel felébredünk. Minden egyes kis délutáni elbóbiskolás potenciális végjáték. Akkor hát miért féljünk a haláltól, ha életünk minden egyes estéjén boldogan és lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a bizalmi aktusba?

17. oldal 1. nap: Xerxész könnyei

Kapcsolódó szócikkek: alvás · halál
3 hozzászólás
>!
csartak MP

A Pokol az idő, hát nem egyértelmű? Vegyük csak a legnagyobb élvezetet vagy a legjobban vágyott fantáziánkat, és változtassuk folyamatos valósággá – egy napra, egy hétre, egy évre, egy évtizedre. És megkapjuk a poklot.

Kapcsolódó szócikkek: pokol
>!
Kkatja P

    Tanya jelent meg a konyhaajtóban, és rángatott ki az álmodozásból.
     – Jó reggelt.
     – Hahó.
    Felálltam, és odamentem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy pokolian néz ki, de rossz irányból közelítettem meg a dolgot. Tanya maga a mennyország volt; csak korábban ezt nem értékeltem eléggé. De ez a rám jellemző vakság egyáltalán nem volt szokatlan jelenség – igazából szinte a tökéletes munkadefiníciója annak, hogy mit jelent embernek lenni.

14. oldal 1. nap: Xerxész könnyei

>!
ppayter

Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól.

(első mondat)

>!
Kkatja P

A szomszédunk vézna kis teremtés volt, de olyan arcszerkezettel, amely a bábszínházi bábok madzagon lógó állára emlékeztetett; amikor megszólalt, mintha valaki más rángatta volna a zsinórokat.

44. oldal 3. nap: Bevert szögek

Kapcsolódó szócikkek: bábu
>!
Kkatja P

(…) a képzőművészeknek igaza volt, szó szerint végig igazuk volt. A mögött, amit régebben „valóság”-nak neveztünk, mindig ott bujkált egy escheri, egy boschi, egy munchi tény –, szörnyűségek nyüzsgő, absztrakt zűrzavara, amely csak arra várt, hogy végre felforduljon a civilizáció köve, és előbukkanhasson alóla.

12. oldal 18. nap: Szavak

Kapcsolódó szócikkek: Edvard Munch · Hieronymus Bosch · M. C. Escher
>!
Kkatja P

Emlékszem egy passzusra a Lét és nemlétből, abból a testes kis kötetből, amelynek az elolvasására az egyik nyáron kényszerítettem magam, még lelkes és buzgó egyetemistaként. Nagyjából arra az egy dologra emlékszem a hatszázvalahány oldalból, amikor Sartre, Descartes-ot magyarázva azt írja, hogy csak onnan tudjuk, hogy mások léteznek, hogy amikor ránk néznek, akkor úgy érezzük, hogy ránk van nézve. Azt a valamit, ami visszanéz ránk, a Másiknak nevezte. A mi törékeny emberi univerzumunkban minden további dolog ebből a szemkontaktusból nőtt ki. De! Gondoljunk csak bele, milyen könnyedén meg lehet fosztani bárkit ettől az emberi státusztól – akár háborúban, akár kórházban, akár azokban a vitákban, amelyek arról szólnak, hogy kinek is a dolga éppen kivinni a szemetet. Milyen könnyedén tárggyá tudjuk változtatni az embereket. És Tanya tárgyként kezelt engem.
    Belesajdult a szívem ebbe az elidegenedésbe, de amennyire tőlem tellett, visszanyeltem a fájdalmamat, mert nem akartam felzaklatni egyiket sem a szobában tartózkodó három gyerek közöl: a gondtalan Zoét, a bennem élő kisfiút, aki nem értette, mi történik körülötte, és a tébolyult kisdedet, aki ott guggolt ugrásra készen, a fogát vicsorítva Tanya arca mögött.

83-84. oldal 7. nap: Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra


Hasonló könyvek címkék alapján

Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ
Dan Simmons: Hyperion
Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Clifford D. Simak: A város
Robert Merle: Védett férfiak
Aldous Huxley: Szép új világ
Ian McDonald: A dervisház
Stanisław Lem: Stanisław Lem teljes science-fiction univerzuma II.
John Scalzi: Bezárt elmék
Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők