Már nem is emlékszem, hogyan és mikor került ez a könyv a várólistámra, mindenesetre elfoglalta ott a helyét és aztán várt türelmesen – egészen addig, amíg a szakdolgozatom befejezte után úgy nem éreztem, hogy képtelen vagyok bármiféle komolyabb írásművet befogadni egy darabig, és kéne valami kis könnyed valami, ami úgy jó meg vicces, és nem kell hozzá sok agysejt. Hát ilyen előfeltételezéseim voltak erről a könyvről. Részben végül is beigazolódtak: ez egy nagyon jó és nagyon vicces könyv volt, még az agysejtjeimnek sem kellett extrém módon dolgozni, de ennél sokkal többet is magában hordoz. Hogy is mondjam, shit went down real fast.
A könyvet egy brit ex-doktor szerzi, aki az ottani egészségügyi szervezetben, az NHS-ben fejezte be a képzését majd kezdett praktizálni. Vannak bizonyos részei a könyvnek, amelyek nagyon Egyesült Királyság-specifikusak, mint például az orvosok rangbeli fokozatai vagy az egész képzésük felépítése, viszont ezeket félretéve majdcsak ugyanazzal az egészségüggyel találkozunk, ami itthon is van: alulfizetett, kiégett, agyondolgoztatott orvosok, akiknek nem hogy javítanának a helyzetükön, de még csak rontanak, azzal a felkiáltással, hogy egy orvos ne a pénzért akarjon gyógyítani. Aztán gondolom álljon át fényevésre is. Bár rájuk azért nem omlik a vakolat, mint kishazánkban, azért érdekes volt szembesülni vele, hogy bizony tényleg nincs kolbászból a kerítés tőlünk nyugatabbra sem.
Ex-doktorunk végigvezet minket azon, hogyan kezdett a gyakorlatban gyógyítani, milyen lépcsőket kellett megmásznia, milyen dolgokkal szembesült, majd végül mi vezetett ahhoz, hogy végleg elhagyja a pályát és humoristává, íróvá avanzsáljon.
A könyv egy elég nagy érzelmi hullámvasút – hosszabb-rövidebb anekdotákból áll, mindenféle különleges, kirívó esetről, hülye páciensről, hülye kollégáról, vagy épphogy a mindennapi problémákról. Mindezt persze nagyon vicces, frappáns stílusban, nagyon jókat lehet kacarászni rajta, aztán hirtelen jön egy-két komolyabb hangvételű rész, néha pedig egészen szörnyűséges és megrázó, ami visszahoz a valóságba és elgondolkodtat, hogy hogyan voltam képes nevetni eddig a könyvön, és hogyan fogok ezután, mikor egy ilyen megtörtént. Nagyon jól demonstrálja az emberi részét az orvoslásnak, hiszen az emberek gyakran majdcsak robotként tekintenek arra, aki fogadja őket, pedig egy-egy eset igencsak mély nyomást, nagy lelki megterhelést hagy az orvoson. Pedig nincs sem idő, sem lehetőség a lelkizésre, bármennyire is szükséges lenne: mindig van egy következő beteg, mindig van egy újabb sürgős eset.
Egészen addig, amíg a végére nem értem a könyvnek, egy nagyon könnyed, humoros olvasmányként írtam volna le, de annyira súlyosra sikeredett a lezárás, hogy egyszerűen nem visz rá a lélek. Ajánlom kikapcsolódásra, igen (ki is idézek pár vicces részt), de közben annyira nehéz és komoly témákat boncolgat, hogy nem lehet csak úgy elsuhanni felette. Bemutatja a gyógyítás alapvetően borzalmasan nehéz természetét, annak minden gyönyörűségével és csodájával (lásd: egészséges kisbabák születnek és mindenki boldog), de nem hagyja ki az elkerülhetetlen borzalmakat sem (lásd: nagyon nem egészséges kisbabák születnek és senki sem boldog), amelyet csak nehezít, hogy az állam nem törődik az egészségüggyel. Nagyon vicces és közvetlen stílusban ír Adam Kay, de képes hozzányúlni a komoly témákhoz is, és megerősíti, hogy az orvosok mindennapi szuperhősök, akik minden eléjük rakott akadály ellenére igyekszenek segíteni rajtunk, földi halandókon.
