Dishonored ​– A képmások ura 34 csillagozás

Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

A ​többszörös díjnyertes dark fantasy videojáték különleges világa regényben is életre kel!

Emily Kaldwin császárnő kettős életet él Dunwallban: az uralkodói teendői mellett apja, Corvo Attano képzi a lopakodás, harc és orgyilkosság művészetében. A birodalom ismét sötét idők elé néz: nemrég egy titokzatos férfi érkezett a városba, és a Bálnavadászok élére állt, méghozzá olyan képességek birtokában, melyeknek a létezése már éppen kezdett feledésbe merülni. Emily és Corvo életre-halálra folyó hajszába veti magát: ha nem lebbentik fel a fátylat rejtélyes ellenségükről, akkor minden igyekezetük dacára bekövetkezik az elkerülhetetlen pusztulás.

Az első Dishonored videojáték 2012-ben jelent meg, és egy olyan kitalált viktoriánus kori világban játszódik, amiben egyaránt létezik a mágia és a technológia, játékosok milliót ejtve rabul. Az elnyomó rendszer és a vele járó korrupció, a bálnazsírral való fekete kereskedelem az ipari negyedben, a patkányok által terjesztett… (tovább)

Eredeti mű: Adam Christopher: The Corroded Man

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2016
336 oldal · ISBN: 9789634192008 · Fordította: Benkő Ferenc
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2016
336 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634191995 · Fordította: Benkő Ferenc

Kedvencelte 3

Most olvassa 3

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 63

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
KönyvParfé
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

Miután végeztem a regénnyel, végigmentem a játék első részén, mert kíváncsivá tett, hogy milyen lehet. spoiler A könyv szerintem hangulatos, bár kevésbé sötét tónusú, mint a játék. Mindenesetre nagyon tetszik, ahogyan a steampunk és a mágia találkozik egymással, és ez a fejezetekben is szépen visszaköszön. Most, hogy már ismerem mindkettőt, kezdem érteni a helyszíneket és néhány könyves utalást is.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/03/05/adam_christopher_d…

4 hozzászólás
>!
phetei P
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

TLDR: spoiler

Kockázatos vállalkozás volt ez mindenki részéről. A Dishonored az utóbbi évek egyik legjobb játékaként jól csengő nevet kölcsönöz bárminek amire rá merik írni. A név viszont kötelez, nem lehet hibázni, jól látható frenchise építés zajlik, nem fér bele egy olyan malőr, mint egy pocsék előzmény könyv, amiből később esetleg majd nem lehet egy DLC-t heggeszteni.

Annak ellenére, hogy bíztam benne, a fentiek miatt nem ronthatják el, rendkívül alacsony elvárásaim voltak A képmások urával szemben:
1., ne legyen borzasztóan rossz,
2., nosztalgiát keltően adjon vissza valamennyit a játék hangulatából.
Azt hiszem, a csillagozásból látható, hogy a könyv ezeket a feltételeket maradéktalanul megugrotta, így a magam részéről elégedett vagyok az eredménnyel. Persze ettől meg aztán rögtön kicsit elégedetlen is lettem, mert ennyi erővel akár kiemelkedően jó is lehetett volna, alapanyag van hozzá bőven.

Mondhatom, hogy Adam Christopher és a Bethesda marketingesei biztosra mentek. A könyv könnyen olvasható, hangulatos szerkezeti megoldásokat használ, rengeteg utalás van benne a játék egyes elmeire és történéseire spoiler a helyszínek zöme pedig szintén visszaköszön.

Ugyanakkor az egész cselekményt belengi az események súlytalansága, hiszen kétségünk sem lehet a végkimenetelről (mivel ez után következik a második játék). Emellett az volt az érzésem, hogy nem igazán tudták eldönteni, milyen korosztálynak szánják a kötetet; a játék helyenként horrorba forduló nyomasztó atmoszférája feljsejlik ugyan mutatóba itt-ott, de ezzel együtt is a szöveg és a dramaturgia kiszámítható egyszerűsége inkább a fiatalabb korosztály megcélzására utal. A terjedelem szerintem megfelelő, viszont érzésem szerint lehetett volna még húzni rajta egy 30-40 oldalt, hogy feszesebb legyen a szöveg.

Próbáltam olyan szemmel is nézni, hogy milyen lenne ez a könyv, ha nem ismerném a játékot. Noha nyilvánvalóan ezt nem tudom teljesen objektíven megítélni, szerintem még úgy is élvezhető lehet. Pont annyi magyarázat van benne, amennyi a helyükre teszi a szereplőket és az eseményeket, viszont rengeteg poén és utalás így szükségszerűen értelmezhetetlen marad. Kedvcsinálónak a játékhoz, vagy akár egy laza fantasyként olvasva így is működőképes.

Azt gondolom, hogy A képmások ura teljesíti a célját. A korábbi játékosokban felidézi a jó élményeket, kellő motivációt ad a további játékhoz, a világgal ismerkedőknek pedig korrekt rálátást ad, hogy mire is számítsanak. Mindezek mellett az a véleményem, hogy a folytatásokra (ha minden igaz még lesz kettő) ez már kevés lesz. Az univerzum ennél a könyvnél sokkal árnyaltabb és sötétebb hangulatú, a benne rejlő ziccereket csak egyszer lehet kihagyni.

8 hozzászólás
>!
RosszQtya P
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

Elfogult vagyok, és ezt nem is tagadom. Én nagyom imádom ezt a játékot. Beszippantott már az első pillanatban. Ezért nem is tudok igazán rosszat írni a könyvről, még ha egy kicsit érzem, hogy maga a történet, nem igazán erős. Na, de olyan jó volt az ismerős helyszíneket újra bejárni, ismerős karakterekkel találkozni, visszakapni azt a miliőt, ami annyira jellemző erre a steampunk világra. Valószínű, hogy ha egy olyan ember olvassa ezt a könyvet, aki nem ismerős ebben, annak nem okoz akkora élményt. De hát, ettől kerek a világ.:)

2 hozzászólás
>!
ViveEe P
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

Jóindulattal három csillag.
Nem ismerem a videójátékot, de gondolom anélkül is rendesen meg kellett volna állnia a helyét a könyvnek. Hát számomra maradtak ki lyukak, amiket azért örültem volna, ha legalább kicsit kifejt az író. (Ha mégis megtette, csúnyán átaludtam, és akkor bocsi.)
De egy térképnek örültem volna, vagy legalább annak, ha rendesen elmondják a két „ország” egymáshoz való viszonyát. Az Üresség, gyanítom egyenlő a mágiával, vagy akár valamilyen Istennel, aki kiválaszt bizonyos embereket, akikhez szól, megosztja velük erejét és tudását.
De nincs elmondva, csak így vettem le.
De a fő problémám az, hogy bár ez egy rövid könyv, a feléig csontlopkodáson és kémkedésen kívül szinte semmi nem történt. És igazából utána sem volt sok részem izgalomban.
Úgy érzem átvertek, mert a fülszöveg alapján én egy badass főhősnőre, de minimum harcokra, párbajokra számítottam dögivel. :/
Mellesleg a főgonoszt sem értem. Ha eltekintünk attól, hogy szerintem megszállta valami, akkor sem értem miért így akart bosszút állni.
Én hagyományos gyilkos módiban módszeresen levadásztam volna a bebörtönzőimet. De nem vagyunk egyformák. :D
Nem azt kaptam, amit vártam, de ami nagyobb baj, hogy unalmas volt számomra.

>!
Hanaiwa
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

Hezitáltam hány csillagot adjak rá.
Mert korrekt volt, olvasható volt, de egy olyan alapanyagra épül ami sokkal többet és mélyebbet rejt magában.
A Dishonored ugyanis azt képviselte ami mára szinte kiveszett a játékiparból: az egyediséget.
És ez nagy kincs. Be merte vállalni a sötét hangulatot, a nyomasztó környezetet és történetet és még ténylegesen múlott is rajtunk és döntéseinken valami…
A könyvet az első alapjáték után olvastam el, és talán még jobb pontszámot is kaphatott volna, ha közben nem játszom le a plusz tartalmakat, a másik nézőpontot.
Annak a karakternek a sztoriszála után, a végső monológja után, ahol a meghozott döntéseinek a következményeivel néz szembe tudatos nyugodtsággal.. na ott megemeltem a kalapom, ahhoz már nehéz mérni bármit.

10 hozzászólás
>!
Shanara
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

"Különös világ ez a hely, ahol a történet játszódik, technikai fejlettség tekintetében leginkább a Viktoriánus korra hasonlít, de ebben a világban a fő nyersanyag a cetolaj. Akár romantikusnak is tekinthettem volna ezt a hangulatot, de mégis inkább komornak, sötétnek és veszélyekkel telinek érződött. Mindenesetre csábító volt a steampunk és a mágia keveredése és ebből a szempontból nem is csalódtam a regényben.

Kicsit nehezen állt össze az elején a kép – ismeretlen volt a közeg, nem játszottam még a játékkal. Lassan indult a regény eleje, a közepéig eléggé komótosan haladtak az események, a szereplők is csak szöszmötöltek, tapogatóztak, de aztán idővel – úgy a regény felénél – összeértek a szálak és a végén már a cselekmény összetettségével és mozgalmasságával kapcsolatban sem lehetett okom panaszra. (…)

Valószínűleg nem leszek sem a világ, sem a játék rajongója, mert annyira mély benyomást nem tett rám a történet, de az eddigi játékkönyves tapasztalataimat – és az előzetes elvárásaimat – bőségesen felülmúlta a kapott élmény. Szóval teljesen élvezhető volt ez, mozgalmas és szórakoztató, de tökéletesnek azért nem lehet mondani. Örülök neki, hogy elolvastam, mert összességében pozitív élménnyel zártam be a könyvet. Könnyedén el tudtam merülni a történetben, magával ragadott a steampunk és a mágia keveredése, Dunwall és Tyvia viharos történelme, lakói indokai és tettei.

Nem, a játékba nem fogok belekezdeni, mert annyira nem izgat a dolog – meg nem vagyok időmilliomos sem –, viszont ha lenne még folytatása a már megjelent előtörténetnek, akkor azt is szívesen olvasnám. Ez pedig már most több, mint amit ez eddig olvasott játékkönyveknek sikerült elérnie nálam – igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok könnyű eset."
Bővebben: https://shanarablog.blogspot.hu/2017/04/adam-christophe…

>!
CaptainV P
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

"Talán szándékos, hogy ilyen kicsi hullámokat kelt a szerző által bedobott kavics, de ha így van, még akkor is ott volt a lehetőség egy későbbiekre nézve ártalmatlan, mégis testes sztorira, ennek kulcsa pedig maga a főgonosz, valamint az ő képessége. Miatta tudott volna ez egy önmagában is megkapó és érdekes történet, egy kvázi alternatív, „mi lett volna, ha”-típusú elmélkedés lenni. Jelenlegi állapotában ez most egy olyan regény, ami elszórakoztat addig, amíg olvassuk, de a világ és a karakterek szempontjából egyáltalán nem nélkülözhetetlen, bár fölöslegesnek sem fölösleges. (…)
És persze ott vannak a direkt adagolt kedveskedések: szívet melengetőek az ismerős helynevek, az ismerős személyek, a kisebb-nagyobb visszautalások a játékban történtekre. Még a Szigetek irodalmából származó szemelvényeket is megtaláljuk, csak most nem egy romos lakás asztalán akadunk rájuk, ahogy a játékban, hanem a fejezetek elején. Dunwall már nem az a romos, kísérteties város, aminek a zugaiban mi próbáltuk meg elkerülni, hogy a szemét tallboyok meglássanak, valamennyi határozottan átjön abból is. Mindent összevetve ennek a regénynek az egyetlen problémája a mélység, a rétegeltség hiánya, és még ezzel sem lenne gond, csak olyan eszköztár állt az író rendelkezésére, hogy azt vétek nem használni. Ennek ellenére hiba lenne lemondani erről a könyvről: olvasmányos, nosztalgiát ébreszt, kedvet csinál. Hogy mit tesz hozzá sokunk egyik kedvenc játékához, az kérdéses, de ha valóban számíthatunk még további regényekre, lehet, hogy ezt a kérdést egyelőre a jövőre bízhatjuk, ezt pedig csak simán élvezzük úgy, ahogy van."

Az egész okoskodás pedig itt: http://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20161130_eljutni_a_rajon…

>!
joey0119
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

A játék első részéről:
A Dishonored játékot ismerem kívül belül. Igen érdekes történettel rendelkezik, különleges játékmenettel. A játékot háromszor kijátszottam, most játszom ki negyedjére. Igaz a játék története többféle befejezéssel rendelkezik, attól függ milyen stílusban játszol, lopakodsz és kábítasz, esetleg lopakodsz és ölsz, vagy terminátort játszol. De szellemként is végig lehet nyomni a történetet. Na de ha ölsz nagy lesz a káosz és a pestis jobban elszabadul a vége pedig sötét lesz! Ha kábítasz a vég is „kedvesebb” lesz.
A könyv az egyik szálat folytatja. Könnyen ki lehet találni melyiket. A morális döntések nagy hangsúlyt kapnak a játékban, de ez a könyvben is megjelenik, igaz nem olyan intenzitással.
A könyv:
Nekem tetszett nagyon a könyv, de a játék történetét, nem tudja felülmúlni! A könyvben ugrunk nagyot az időben és Emily már nagylány és császárnő! Corvo karaktere érdekes volt számomra mivel itt tud beszélni :) (a játékban ugye a néma hős szerepe jutott)
Nagyon tetszettek a fejezetek kezdésekor a különböző feljegyzések a múltból! Ez adott egy nagy pluszt a könyv a Dishonored világához. Az író hű volt a játékhoz, sokszor utal rá. Vannak szereplők akik visszatérnek, visszaemlékeznek különböző eseményekre. Ez azért jó, mert aki nem játszott a játékkal az is könnyen rá tud hangolódni a történethez. Szóval aki nem játszott a játékkal nyugodtan olvassa el nem fog csalódni!
Egyszerűen engem a Dishonored világa lenyűgözött és rabul ejtett! Imádom a mágiát, a technikát és a szereplőket!
A fél csillag azért lett levonva, mivel én ismerem a játékot és a játék melletti történet sokkal erősebb volt! A főellenség érdekes volt és különös, de kicsit idegesített.
Nem vagyok nagy kritikus, és remek fogalmazó szóval ennyit írtam le, majd mások még kiegészítik.
A játék 2. részével nem játszottam, de majd annak is eljön az ideje.
Viszont remélem lesz még belőle könyv, mert butaság lenne ezt a jövőben kihagyni.

>!
Charbogardy_Jolán
Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

Most mondjam azt, hogy tisztességes iparosmunka, mikor pedig olyan jól szórakoztam rajta? Nyilván a kettős elvárások nem könnyítették meg a szerző dolgát: egyrészt legyen elfogadható a szöveg önállóan is, másrészt pedig működjön teaserként a Dishonored II-höz (én mondjuk már végigjátszottam, de most megint fogom). Egyébként mindkettőt elég rendesen hozta. A játékosoknak apró leírások a stealth sunnyogás művészetének árnyoldalairól, régi ismerősök visszaköszönése,* az újoncoknak pedig egy oké kalandregény – bár azt kell, hogy mondjam, a megismerés módozatai és a karakterformálás egyaránt jóval szebben jönnek ki a játékban (és most pont nem arról beszélek, hogy jobb sunnyogni, mint sunnyogásról olvasni, mert az majdnem ugyanolyan jó.) A képmásos ötlet viszont kifejezetten új és egyedi, sokféle igazsággal szembesülünk, és kifejezetten örülök, hogy spoiler nem a játékban kellett megküzdenem.

*A régi ismerősökhöz visszatérve: A Dishonored olyan játék, ahol dönteni lehet, és annak következményei lesznek. Megölöd ezeket az embereket, vagy kikerülöd őket? A főellenséget lefejezed vagy ellehetetleníted? És egy ponton: az elsőre kedvesnek tűnő, egész életében bántott, de amúgy egyértelműen ketyós és furcsa varázserővel bíró vénasszonynak segítesz, vagy a batár szeszfőző állatnak, aki kamasz korától csúfolja a banyát, és akit ezúttal a néni bosszúként ki akar végezni? Játékosként ilyenkor azt hiszed, nem konvencionális döntéseket hozol: végigkúszol a gerendán, hogy ne kelljen megölni a két őrt. A főgonosznak rosszabb sorsot találsz ki, mint a hirtelen halál. És igen, a zug-szeszfőző bandavezért megmented az őrült macskás (patkányos) nyanyától. Aztán a könyvből kiderül, hogy Chuck Palahniuk oldala a gyönyörű és egyedi hópelyhekről (azaz hogy te nem vagy az), sajnos igaz. A Dishonored I-hez képest a regény olyan jövőt feltételez, ahol pont az az egyedi végkifejlet vár, amit a játékbeli döntéseim, sőt, „döntéseim” előidéztek. spoiler


Népszerű idézetek

>!
Near

Az életért küzdeni kell, kockáztatni, hogy az ember igazán értékelni tudja.

31. oldal

>!
Near

A fiatal kisnemesek mind egy tőről fakadtak. Azt hiszik, a zsebükben az egész világ.

32. oldal

>!
Near

Mi értéke lehet a kéznek, mi csak a lopást, az ölést és a pusztítást ismeri?

47. oldal

>!
joey0119

"Az ellenség legnagyobb fegyvere a szeme, mivel azzal látják,
hol vagy, mit csinálsz, és mi a gyenge pontod. Először a saját
szemedet kell használnod, méghozzá úgy, hogy az ellenségnek
ne adj lehetőséget ugyanerre. A kémkedés művészete
legalább olyan nemes, mint a háborúé."

166. oldal, 14. fejezet (Agave, 2016)

>!
joey0119

"Itt jöttem rá, hogy maga az idő csupán illúzió, igazából
nem a rend elkerülhetetlen bomlása, melynek végén eljön a káosz,
hanem a tér egy további tulajdonsága, amelynek természetét
képtelenség azonnal megérteni. Ha az ember azt állítja,
hogy egy tárgy szélessége, mélysége és térfogata okán a tér
egy behatárolt területét foglalja el, akkor nem mondható
el ilyesmi ugyanennek a tárgynak a mérhető 'tartamáról'?"

175. oldal, 15. fejezet (Agave, 2016)


Hasonló könyvek címkék alapján

Sherrilyn Kenyon: Bűnös éj
Rick Riordan: Athéné jele
Matthew J. Kirby: A New York-i felkelés
Mark Lawrence: Tövisek Császára
Nalini Singh: Angyaltánc
Jeaniene Frost: Síri csendben
Arwen Elys Dayton: Seeker
Vivien Holloway: A hóhér kötele
Jeanne DuPrau: Szikraváros
Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna