Too ​Like the Lightning (Terra Ignota 1.) 4 csillagozás

Ada Palmer: Too Like the Lightning

Mycroft ​Canner is a convict. For his crimes he is required, as is the custom of the 25th century, to wander the world being as useful as he can to all he meets. Carlyle Foster is a sensayer–a spiritual counselor in a world that has outlawed the public practice of religion, but which also knows that the inner lives of humans cannot be wished away.

The world into which Mycroft and Carlyle have been born is as strange to our 21st-century eyes as ours would be to a native of the 1500s. It is a hard-won utopia built on technologically-generated abundance, and also on complex and mandatory systems of labeling all public writing and speech. What seem to us normal gender distinctions are now distinctly taboo in most social situations. And most of the world’s population is affiliated with globe-girdling clans of the like-minded, whose endless economic and cultural competition is carefully managed by central planners of inestimable subtlety. To us it seems like a mad combination of… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Tor Books, New York, 2017
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 0765378019
>!
Tor Books, New York, 2016
432 oldal · keménytáblás · ISBN: 0765378000
>!
Tor Books, New York, 2016
432 oldal · ASIN: B015MP6WPY

2 további kiadás


Kedvencelte 3

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

Noro>!
Ada Palmer: Too Like the Lightning

Ez volt az első olyan könyvem idén, amelyet egy félig-meddig artikulált “hű-ha” megjegyzés kíséretében tettem le az utolsó sor elolvasása után. Úgy érzem, ez lehet az utóbbi évek egyik SF nagyregénye, zseniális világteremtéssel, lenyűgöző prózával, mélyreható gondolatokkal. A szerző nem csekélyebb témát ragadott meg, mint a Felvilágosodást, Voltaire, Diderot és de Sade márki filozófiáját, a vallás és az emberi jogok mibenlétét. Mindezt egy 25. századi kvázi-utópiába helyezve, amelyet nagyon alaposan átgondolt, és amelyet már a felépítése során elkezdett aláásni.

Ebben a világban a repülő autók automatizált hálózata lehetővé teszi, hogy a Föld bármely pontjára eljussunk egy-két óra alatt. (Joggal kérdezhetnéd, kedves olvasó, hogy egy filozofikus SF bemutatását miért az autókkal kezdem? Hidd el, kritikus fontosságú szerepük lesz mind az autóknak, mind a hálózatért felelős embereknek. Ráadásul legalább olyan karakteres védjegy ez, mint Peter Hamilton térkapui.) Az emberiség hét nagy, nem földrajzi alapon szerveződő közösségben, ún. Bolyban él, amelyekhez személyes életfelfogás alapján bárki csatlakozhat, aki képes produktív tagja lenni az adott társaságnak: ilyenek például a Humanisták, az Utópisták vagy a Szabadkőművesek (nem vicc, véresen komoly csoportról van szó, afféle posztmodern római patríciusokról; gondoljatok csak a Gyémántkor neo-viktoriánus hőseire, a kettő között sok a hasonlóság). Ugyanakkor az új korban új tabuk jöttek létre: ezek közül a legfontosabbak a nemiség és a vallás. Mindkettő a legszentebb magánügy, amelyet a négy fal között szabadon gyakorolhatsz, amilyen formában csak akarsz, de a nyilvánosság előtt még rájuk utalni is tilos. Mindez egy olyan kultúrát eredményez, amely elemeiben a XVIII. század valóságát, vagy éppen a kor nagy gondolkodóinak álmait tükrözi, más elemeiben a mai trendek eltúlzott következményeire céloz, de közben rendkívül izgalmas és eredeti.

Ha szeretted, kedves olvasó, Félix J. Palma narrátorának nyűgét és nyilait, akkor e regény főhősét, Mycroftot egyenesen imádni fogod. Ő az, aki már az első mondatokban leszögezi, hogy egy régmúlt kor stílusában fogja előadni történetét, hogy össze fog zavarni mindenféle elavult szóhasználattal, hogy időnként félre fog vezetni vagy – felsőbb utasításra – egyenesen a szemedbe hazudik majd. De ennél többet is tesz: összeveszik veled és szavakat ad a szádba, vagy éppen megdicsér kitartásodért (erre speciel rá is fogsz szolgálni, elhiheted). Egyik kedvenc trükkje, hogy a gender-specifikus névmásokat (he/she) teljesen ötletszerűen használja: hol biológiai értelemben, hol bizonyos sztereotípiákat ironikusan felerősítő módon, néha pedig sehogyan sem, a többesszámot (they) semleges egyesszám értelemben használva. És képes meggyőzni arról, hogy mindez nem öncélú, hanem igenis értelme van a világ ábrázolása során. Ha mindez nem lenne elég, mindvégig azt feltételezi, hogy Te, kedves olvasó, a jövőben élsz, miközben ő az, aki a 25. századból üzenget neked.

Mycroft egyébként elítélt bűnöző, saját korának első számú közellensége, aki ún. Szolgálóként törleszt a társadalomnak: lényegében bárki által igénybe vehető rabszolga, aki csak a legalapvetőbb jogokkal rendelkezik. Pótolhatatlan tudása miatt ugyanakkor a legfelsőbb körökben forog és belelát a világot irányító Hetek legtitkosabb ügyeibe is. Segítségét kérik többek között egy titkos dokumentum eltűnése és megmagyarázhatatlan előkerülése miatt, de belekeveredik a fentebb már említett repülő autókat irányító társaság körüli különös eseményekbe is. És ha ez nem lenne elég, magára vállalja egy olyan fiú felnevelését, aki képességeivel megváltoztathatja a világot. De maga Mycroft is tele van rejtélyekkel, múlt- és jelenbeli motivációi olyan labirintust alkotnak, amely felér a Bolyok titkos arisztokráciájának legszebb intrikáival is.

Rendkívül bonyolult, szocio-politikai filozofikus SF regényről van szó, amely ráadásul nem is ér itt véget, hanem tovább bonyolódik a következő kötetben. Nagy emberek (történelmiek és kitaláltak) valamint nagy gondolatok sorakoznak a lapokon, azonban a cselekmény is rettentő csavaros, néha már fejfájdítóan is az. De ha szereted Neal Stephenson Gyémántkorának a világát, Hannu Rajaniemi féktelen képzeletét, Dan Simmons sokrétű műveltségét és Félix Palma poétikus pimaszságát, akkor ez a neked való könyv.

16 hozzászólás
CaptainV IP>!
Ada Palmer: Too Like the Lightning

Megvan az, amikor egy süti annyira ízlik, hogy egyszerre, pillanatok alatt betolod?
Hát, ez a könyv nem ilyen.
Ez a könyv az a süti, amelyik annyira nagyon ízlik, hogy még saját magad elől is dugdosod, hogy minél tovább kitartson.

Igazából nem is nehéz vele lassan haladni: a történet kibontása bravúrosan koordinált – semmi sem akkor és abból derül ki, mint arra más regények alapján számít az ember, minden jelenet felszíne alatt ott bugyog valami információ, többletjelentés, amiről talán csak nagyon-nagyon későn derül ki, hogy nem egyszerű díszítőelem volt. A próza egyszerre tesz próbára és gyönyörködtet, igazi masterclass; az utalásai váratlan távlatokba és mélységekbe nyúlnak, a szókincse olyan kiterjedt, a stílusjátéka pedig annyira szokatlan, hogy néha kétszer sem elég elolvasni egy-egy bekezdést – vagy azért, hogy megértsd, vagy azért kiélvezd. A karakterekkel kapcsolatban egy érdekesség: ahogy az első feltűnésükkor be vannak mutatva, amilyen hasonlatokhoz nyúl ilyenkor a szerző, az parádés. A köztük lévő dinamika, valamint a mindegyiküket összefogó kapcsolatrendszer pedig a kedvenc könyveim legszebb pillanataira emlékeztet, de mégis egyedi.
A világ kigondolására, a politikai és társadalmi ötletekre, a felvilágosodással való játszadozásra, a különböző nyelvek, érák, kultúrák helyének újragondolására, a rejtett pengékként bevitt, saját világunkat érintő észrevételekre pedig már tényleg nem tudom, milyen szuperlatívuszt lőhetnék el.

Ada Palmer annyi mindent töltött bele mindössze 450 oldalba, hogy hátborzongató belegondolni, hogy ebből van/lesz még három. Nem tudom, mikor állított könyv utoljára ekkora kihívás elé, biztos, hogy több éve, de kifizetődött, úgyhogy a létező legnagyobb örömmel állok a folytatás elé.

6 hozzászólás
ujhelyiz P>!
Ada Palmer: Too Like the Lightning

Nem vagyok elég művelt a felvilágosodás filozófiai irányzataiból. Ezt eddig is tudtam, de ez a társadalmi sci-fi regény elég világosan előhozta. Ugyanis ez a könyv nem más, mint egy olyan jövő ismertetése, ahol a különböző felvilágosodott eszméknek megfelelő közösségek alakultak ki, akik egy közös magra építve megteremtették az együttműködés lehetőségét, lényegében az egész emberiség számára, és végső soron azt elemzi, hogy az egész hogyan működik.

Az emberek életét egy automatizált rendszer felügyeli – ha valakit megtámadnak, perceken belül kap hivatalos segítséget, a közlekedés elég gyors ahhoz, hogy pár óra alatt bárhonnan bárhova el lehessen jutni, így mindenki ott él és dolgozik, ahogy a filozófiájának megfelelő. Az emberek tovább élnek, és a családnál nagyobb, de faluknál kisebb közösségekben élnek; a vallásról viszont szigorúan tilos egymással beszélniük – csak egy megfelelően kijelölt filozófussal beszélhetnek arról, hogy mit gondolnak a vallásról, életről, halálról – akik megfelelően ki vannak képezve arra, hogy ne mondjanak semmit, csak lehetséges utakat mondjanak az embereknek.

Ha valami, ez a világ egyszerre roppant érdekes, másfelől borzasztóan személytelen. Látszik, hogy hogyan juthatunk el idáig azzal, hogy megértőek vagyunk a másikkal, hogy elvárjuk tőle, hogy ne próbáljon a saját hitére/filozófiájára téríteni minket, de valami az első pillanattól kezdve nem hagyott nyugodni annak kapcsán, hogy ez a világrend valahogy borzasztó törékenynek tűnik, ha nem rögtön működőképtelennek. Ebben biztosan segít, hogy a narrátorunk a világ talán legfurcsább embere: valaki, aki megpróbálta megváltoztatni a világot, és most ennek a tettnek a következményeként bárki szolgálatába kell állnia, akinek segítségre van szüksége – így van, hogy a világ vezetőinek végez elemzéseket, máskor meg csatornát tisztít. Ugyanakkor az, hogy pontosan mit és miért tett, nem derült még ki.

A könyvet elolvasva a legnagyobb gondom az, hogy a könyv csak felvezetett egy nagyszabású konfliktust, de igazából csak véget ért, semmilyen következtetésre sem jutott még. A felvezetés roppant érdekes volt, még számomra is, aki a felhozott filozófiai gondolatokat csak felszínesen érti és komolyan utána kellene olvasnia, hogy érdemben fel tudja dolgozni, és így mondjuk ki, hogy a kíváncsiságomat ugyancsak sikerült felcsigáznia a folytatásra várva. Soha rosszabb nyitókötetet.


Népszerű idézetek

Noro>!

"They say I’m trying to teach science like it’s poetry, well, science is poetry, and anyone who doesn’t see that is dead inside!”

Chapter the Twenty-Seventh: The Interlude in Which Martin Guildbreaker Pursues the Question of Dr. Cato Weeksbooth

Noro>!

The protagonist of every work of fiction is Humanity, and the antagonist is God.

Chapter the Nineteenth: Flies to Honey

Noro>!

“The Major and the soldiers and Mycroft told me what war is like. They say it’s the second worst thing in the world.”
Man: “That’s an interesting definition. What did they say is the worst thing?”
Child: “Not having anything worth fighting for in the first place.”

Chapter the Ninth: Every Soul That Ever Died

Noro>!

Animals may hunt by speed, by trap, by disguise, by ambush, but name for me another besides mankind that hunts by trust.

Chapter the Thirty-First: Dominant Predator

Noro>!

We spoke Latin, reader, or rather its gentled grandchild, Masonic neo-Latin, stripped of irregulars, but close enough to its imperial progenitor to invoke grand capitals and ancient marbles. I always cringe when I must translate Hive or strat tongues into common English for you, but it is worse with Martin, knowing that he thinks so differently in the two tongues, and cringes himself when he sees his words, conceived in the Imperial tongue, mangled by the vulgar. I will translate, to help you understand, but I have begged permission to leave in Latin words whose English sense is intolerably wrong. Take for example Nepos, this title of honor which marks Martin as the student, servant, intimate, and protégé of his Emperor, trusted even to sign laws and contracts in the Emperor’s name. To render Nepos as ‘Nephew’ for you would be one part translation, three parts lie.

Chapter the Eighth: A Place of Honor

Noro>!

Man is more ambitious than patient. When we realize we cannot split a true atom, cannot conquer the whole Earth, we redefine the terms to fake our victory, check off our boxes and pretend the deed is done. Alexander conquered Earth, we tell ourselves, Rutherford split the atom, no need to try again. Lies.

Chapter the Twelfth: Neither Earth nor Atom, But …

Noro>!

Here you object, impatient reader. Mycroft, thou hast lapsed too much into thy Eighteenth Century. This life story poured out all in one ramble might fit in the fabricated dialogues of thy Patriarch or thy Philosophe, but not in a history. No sane person disgorges her autobiography before perfect strangers, and no listener, even one as stunned as Carlyle and Thisbe, would sit through this in silence. You do not believe, reader? Then come, I challenge you, come to her offices, ask good Sister Heloïse to tell you of her vocation, and see if you have the strength of will to interrupt a nun.

Chapter the Twenty-Fifth: Madame's

Noro>!

You will criticize me, reader, for writing in a style six hundred years removed from the events I describe, but you came to me for explanation of those days of transformation which left your world the world it is, and since it was the philosophy of the Eighteenth Century, heavy with optimism and ambition, whose abrupt revival birthed the recent revolution, so it is only in the language of the Enlightenment, rich with opinion and sentiment, that those days can be described.

(első mondat)

1 hozzászólás
Noro>!

Does it distress you, reader, how I remind you of their sexes in each sentence? ‘Hers’ and ‘his’? Does it make you see them naked in each other’s arms, and fill even this plain scene with wanton sensuality? Linguists will tell you the ancients were less sensitive to gendered language than we are, that we react to it because it’s rare, but that in ages that heard ‘he’ and ‘she’ in every sentence they grew stale, as the glimpse of an ankle holds no sensuality when skirts grow short. I don’t believe it. I think gendered language was every bit as sensual to our predecessors as it is to us, but they admitted the place of sex in every thought and gesture, while our prudish era, hiding behind the neutered ‘they,’ pretends that we do not assume any two people who lock eyes may have fornicated in their minds if not their flesh. You protest: My mind is not as dirty as thine, Mycroft. My distress is at the strangeness of applying ‘he’ and ‘she’ to thy 2450s, where they have no place. Would that you were right, good reader. Would that ‘he’ and ‘she’ and their electric power were unknown in my day. Alas, it is from these very words that the transformation came which I am commanded to describe, so I must use them to describe it. I am sorry, reader. I cannot offer wine without the poison of the alcohol within.

Chapter the Second: A Boy And His God

Noro>!

Again, reader, do not wrestle with the numbers. Do not even read the chart unless you are an economic historian reconstructing this precarious time. Think instead of Vivien Ancelet, studying the data as a doctor listens to a child’s breath, or views an ultrasound and sees disaster where the others see only blobs. His hands clench, tendons stand erect. If you cannot imagine numbers have such power to move a man, imagine instead one of his historical counterparts: you are the tutor who has sensed something strange about this youth Caligula; you are the native who sees a second set of white sails on the horizon following the first; you are the hound who feels the tremors of the tsunami about to crash on Crete and erase the Minoan people, but you know no one will heed you, even if you bark.

Chapter the Sixth: Rome Was Not Built in a Day …


A sorozat következő kötete

Terra Ignota sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Silverberg: A Time of Changes
John Wyndham: The Chrysalids
Patrick Ness: More Than This
Elan Mastai: All Our Wrong Todays
Sheri S. Tepper: Shadow's End
Clifford D. Simak: Project Pope
Frank Herbert: Dune (angol)
Dan Simmons: The Fall of Hyperion
Peter F. Hamilton: The Evolutionary Void
Vernor Vinge: A Deepness in the Sky