A poszthumán mesterséges intelligenciákat istenekként imádják az emberek, akik maguktól sosem jutottak volna el a térhajlítás tudományáig, így a galaxis könnyű és olcsó meghódításáig sem. Az „isten” azonban itt nem csak egy hangzatos metafora: az MI-k kiborg papokon és transzhumán „angyalokon” keresztül uralkodnak az emberlakta világűrön, és ők diktálják a szabályokat a békés, megelégedett halandókból álló nyájnak. Van azonban valami, ami az ő számítókapacitásukon is kifog – ezt akár az univerzum lovecrafti aspektusának is nevezhetjük. Létezik ugyanis egy olyan matematikai formalizmus, amely szerint az általunk érzékelt valóság csak illúzió, és amelynek alkalmazásával felülírhatjuk a fizikai törvényeket. Az MI-istenek uralma alatt ez mind eretnekségnek számít, az emberek elsöprő többsége pedig nem is képes felfogni, mit jelent valójában. De egy-egy zseni, aki másképp látja a világot, elsajátíthatja néhány fogását az „odakinti valóság” matematikájának.
Itt jön be a képbe Yasira, a mérsékelten autista fizikus, akinek találmánya, egy vákuumenergiával működő erőmű váratlanul elpusztít egy egész űrállomást. A katasztrófa után megjelenő angyal-kontingens felvilágosítja, hogy kutatása eretnek alapokra épült, amelyeket még egyetemi témavezetője ültetett el a fiatal nő fejében. Most pedig vagy meg kell találnia egykori tanárát, vagy őt kiáltják ki a főbűnösnek. Az istenek rendfenntartó módszerei azonban könyörtelenek, és a statisztikailag levezethető legkisebb rossz elvére épülnek. Az eretnekségre való fogékonyságra – ami mintha összefüggene az autisztikus személyiségjegyekkel – pedig már önmagában is gyanakodva tekintenek, még akkor is, ha kénytelenek felhasználni azt.
Az autizmus, mint egy szuperképesség alapja. Izgalmas gondolat, főleg, ha hozzávesszük, hogy hordozói számára eleve nehéz feladat eligazodni az emberek között, a sokszor értelmetlennek ható szabályok sokaságában. Ehhez még adjuk hozzá az eretnekség bonyolult kérdéskörét, és azt, hogy az Odakint ereje tényleg rettenetesen veszélyes, de az istenek keresztes hadjárata sem kevésbé. A regény nagyon szépen bontja ki, mennyire különbözőképpen éli meg mindezt a pozitív és a negatív(?) főszereplő, és milyen következtetésekre jutnak saját „eretnekségükben”. A történet ezen kívül bepillantást enged az MI-vel szimbiózisban élő kiválasztottak gondolataiba, illetve abba is, milyennek látják őket az átlagemberek. Mellesleg az is kiderül, hogyan vált ketté az emberi civilizáció „halandókra” és „halhatatlanokra”. Összességében igazán remek regény, az utóbbi évek egyik legeredetibb űroperája.