Könnyek ​kapuja 95 csillagozás

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

1947-ben ​a fiatal és csodaszép apácát, az indiai Áldás nővért Afrikába küldik, hogy egy kórházban teljesítsen szolgálatot. A viharos hajóút alatt a végkimerülésig ápol egy angol sebészt, Stone doktort, majd elválnak útjaik. Néhány évvel később az etióp fővárosban lévő Nemhely nevű (elírás, egy hivatalnok rosszul jegyezte le a „Menhely” szót) parányi missziós kórházban találkoznak újra, és hét évig dolgoznak együtt. A zárkózott, érzelmei kifejezésére képtelen orvos egy sérülékeny pillanatában a műtősnővér karjaiban keres vigasztalást. Az apáca és dr. Stone rövid életű szerelmének következményei súlyosak: az egypetéjű ikerfiúk születése a fiatal nővér életét követeli, az orvos pedig elmenekül, magára hagyja az újszülötteket. A két fiú, Siva és Marion keveset tudnak szüleikről, édesapjuk soha többé nem jelentkezik, egy indiai orvos házaspár neveli fel őket nagy szeretetben. Fiatalságukat meghatározza az ’50-es és ’60-as évek etióp diktatúrája és a kórház, ahol nevelőszüleik… (tovább)

Eredeti mű: Abraham Verghese: Cutting for Stone

Eredeti megjelenés éve: 2009

Tartalomjegyzék

>!
Athenaeum, Budapest, 2012
624 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632932057 · Fordította: Szigethy-Mallász Rita

Enciklopédia 1


Kedvencelte 27

Most olvassa 4

Várólistára tette 148

Kívánságlistára tette 65


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Több száz oldalon át hömpölygő színes mese, melybe jó belefeledkezni, melyet jó tátott szájjal és csillogó szemekkel, némiképp gyerekként hallgatni, még akkor is, ha gyakran a nyers valósággal és igazi sorstragédiákkal is szembesülnünk kell.
Talán a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha többet várunk ettől a regénytől, mint ami – vagyis olvasmányos, szórakoztató regény, az igényes fajtából.
Verghese orvosi tapasztalataiból, elsősorban az etióp, de az amerikai valóságból is kiindulva egy szerteindázó, nagy szereplőgárdát megmozgató család- és orvosregényt varázsol össze, melyben a már-már naturalista passzusok, elsősorban orvosi leírások misztikus élményekkel, megérzésekkel, telepátiával, csodás véletlenekkel bővelkedő történetben fonódnak össze.

Az elbeszélő, Marion Stone ötvenévesen visszatekint életére, mintegy értelmező gesztusként, befoltozni a szakadást, mely közte és ikertestvére, Shiva közt következett be.
A regény első része egy szinte végtelenné tágított, már-már túlrészletezett hosszú nap története – születésé és halálé, sorsokat eldöntő gesztusoké, és amely humorával, halvány iróniájával, valamint már-már parodisztikus hatásával kissé Irving stílusára emlékeztet. Reménykedésre ad okot, de a továbbiakban sajnos vissza is veszi ezt, Verghese nem tudja fenntartani ezt az ironikus-játékos nézőpontot, így végérvényesen eldől, hogy a mesék világában maradunk. Ami nem feltétlenül rossz, csak örültem volna, ha mégsem. Így végül a sematizmus rányomja bélyegét az elbeszélő alakjára és a regény nyelvezetére is.

Ami mégis szerethetővé teszi a regényt, az az etióp miliő bensőséges, szeretetteljes bemutatása. Ami az olvasó számára egzotikum, az az elbeszélő számára az otthon. A maga gondjaival, nehézségeivel, kihívásaival, nagyon is szerethető egyszerű embereivel, kevésbé szerethető császári diktatúrájával, puccsaival, hihetetlen erőfeszítések árán fenntartott egészségügyi szolgálatával, humanitárius, missziós munkával, amelyet csak tisztelni és csodálni lehet.
Érdekes volt az itteni, elsősorban a nemhelyi (menhelyi) hétköznapokról, de az amerikai orvosi világról is olvasni, még akkor is, ha az orvosregény néha a családregény fölé emelkedett, és már-már orvosi könyvek részletességével bonyolódott bele egy-egy esetbe, műtétbe, komplikációba. Még ezt is könnyen meg lehet bocsátani neki, főként, mert minden sorából sugárzik a professzionalizus, és itt nem a mesterségbeli tudásra gondolok elsősorban, hanem az emberi komponensre, az odafigyelés, törődés képességére. Arra a végtelen odaadásra, amely nemcsak sebet varr és csontot forraszt össze, hanem lelkeket is foltoz, és fülön át nyújt vigasztaló elsősegélyt.

Ami a cselekményalakítást és a karakterábrázolást illeti, hát bizony ez csöppet szappanoperásra sikeredett, hihetetlen csavarok, véletlen találkozások, elválások és újra egymásra találások, érthetetlen viselkedések, döntések, események sora zúdul az olvasóra. A misztikum, evilág és túlvilág szerves összetartozása természetes elemként van benne a hétköznapokban, anélkül azonban, hogy a mágikus-realizmus akár szóba is jöhetne. A szereplők gyakran eltúlzott tulajdonságaikkal ugyancsak el-elrugaszkodnak a realitás talajáról, lélektani kidolgozottságuk, tetteik motiválása is hagy sok kívánnivalót maga után, mégis többnyire szerethetőek, gondolok itt elsősorban Gósra és Hemára vagy épp Főnökasszonyra.

A legvalószerűtlenebb azonban az a magától értetődő természetesség, ahogy a nagy puzzle darabkái tökéletesen passzolnak. Minden csomó kibogzódik, az érthetetlenségek egyféle magyarázatra lelnek (bár az egyes szereplők elő- és/vagy utóéletének részletezése szerintem nem mindig épül bele szervesen és döccenőmentesen a történetfolyamba), a többnyire magányos, árva és magukkal mit kezdeni nem bíró szereplők lassan megtalálják önmagukat, beilleszkednek a nagy családba.
Nagy szenvedélyekkel, csendes, de kitartó, mély érzelmekkel, helytállásokkal, hűséggel és megcsalatásokkal, tragédiákkal és önzetlen gesztusokkal tele szomorúan szép mese ez szeretetről, felelősség(nem)vállalásról, megbocsátásról, áldozatvállalásról. Sebekről és gyógyításukról.
Nem annyira irodalomként, inkább emberségében szép és értékes számomra.

>!
Gelso P
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Hosszan vártam az értékelésemmel, ennek a vastag, de szép témát felölelő család- vagy orvosregénynek, amely amellett, hogy szórakoztat, egy afrikai nemzet kultúráját hozza közel hozzánk és történelmébe betekintést enged.
Sokszálú a cselekmény, sok szereplőt felvonultat, bőven enged válogatni pozitív és negatív jellemek közt.
Szerettem olvasni, érdekes – számomra ismeretlen, és nem túl kedvelt – világba jutottam el, ahol a család, a munka, a gyógyítás, a humanitárius segítség, az összefogás, az egymásrautaltság-és egymás megsegítése voltak az elsődlegesek, amellett, hogy mindenki egyénileg is megpróbál a fentiekben való részvétel mellett a saját boldogulásában egyénileg is kiteljesedni. Kinek-kinek így vagy úgy sikerül…
Van, aki másokkal nem sokat törődve haladt az útján előre, van, aki mindenkin átgázolva, van, aki önmagát feláldozva, van, aki minden mást maga elé helyezve, van, aki vért izzadva, és olyan is, aki lazán, dalolva tette mindezt.
Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy az apáca és a doktor tragédiája – tragédia-e valójában? Vagy ennek így kellett lennie, hogy a két indiai orvosszülő egymáséi lehessen? És vajon ki volt-e eleve jelölve a két testvér útja? Hogy nekik is a gyógyítás terén van tennivalójuk? Vajon anélkül is szükségét látta volna a sors, hogy az egyik testvér éljen, és életét adja a másikért, ha egy hétköznapibb hivatást választanak? És vajon a kettő közül melyik élt teljesebb életet? Lehet-e a két sors között voksolni? A szemünkben melyikük volt, aki gyakrabban kényszerült a megalkuvásra, és valójában ki kapott többet az élettől, a sorstól? Melyikük élete a példaértékűbb? Megannyi kérdés, amire bonyolódik a válasz, minél jobban próbálsz elmélyedni?
Siva a nevéhez méltóan élt önpusztító életet, és végül mégis emlékezetes és dicséretes tettével felmentődött a szemünkben. Marion példaértékű, nyugodt, kissé szürke élete vajon mért nem tette lehetővé, hogy igazi társra találjon?
Megkérdőjelezhetetlen Gós és Hemá szülői és orvosi példaértékű viselkedése, aligha találhatnánk náluk követendőbb mintákat, hasonlóan követendő a Főnökasszony alakja is.
Csodálatosan kiteljesedett volt előttem Gós és Hemá házas kapcsolata, szakmai sikereik és bár nem igazi szüleik az ikreknek, igazabbak már nem is lehettek volna.
Én Thomas Stone-t sem tudom elítélni – én szívesen ismertem volna, és megpróbáltam volna vele a lehetetlent: beszélgetni.
A legmeghatóbb pillanatokra most éppen Marion-szálból emlékszem, bármennyiszer eszembe jut, mindig elhomályosul a szemem. Ezek a momentumok és emlékek pedig Szige alakjához kapcsolódnak, aki Marion szavaival is tényleg a „Sába királynője”.
A forradalmár Gannit alakja pedig? Őszintén sajnálom, hogy ő is teljesen odalett, azt kellene éreznem, hogy erkölcsileg, emberileg, szülőként lecsúszott, elbukott és megszűnt. De vmiért most (talán a karácsony is közrejátszik) ez ellen is tiltakozik a lelkem. Mindig szorítottam érte és Marionért, úgy látszik, kevés volt…
Nagy hatással volt rám a regény, nyári szabadságom idején, júliusban olvastam, és azóta nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe. Köszönöm még @elle-nek, hogy karcban feltette az egyik legszebb, ha nem a legszebb Tizitát – mert azóta is is sokszor hallgatom.
http://www.youtube.com/watch…
Melegen ajánlom mindenkinek, aki még nem olvasta, de olyannak is, aki már túl van rajta, de ki van éhezve szép történetekre, aki meg olvasási válságban szenved, meggyőződésem, hogy a könyv minden bizonnyal kisegíti az olvasatlan sorok által körülvett, mély gödörből..
Biztosan ezer gondolatom van és támadna még, de most ennyit írtam le, azt hiszem, ez volt nálam a 2015-ben olvasott könyvek közt az év olvasmánya…

Ajánlom az olvasásomat @encus625 A year of reading the world kihívásához.

>!
Chöpp 
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

„Az anyánk méhének homályában eltöltött nyolc hónapot követően Siva fivérem és én a Krisztus utáni 1954. esztendő szeptember havának huszadik napján jöttünk e világra. Első lélegzetvételünkkel a nyolcezer láb magasan fekvő etióp főváros, Addisz-Abeba ritkás levegője áramlott a tüdőnkbe.”

Nem szoktam beleolvasni a könyvekbe. Sem az első mondatokat, sem az utolsókat nem olvasom el, de még csak belelapozva sem kíváncsiskodom SOHA. Hogy a Könnyek kapujával kapcsolatban mi ütött belém, nem tudom. Egy biztos. Először folyamatosan beleütköztem a Net-en, aztán megláttam a könyvtárban, de lebeszéltem magam róla, mondván: ez nem neked való. Mégis tovább csábított a gondolat, hogy el kellene olvasni, de legalábbis megpróbálkozni vele, aztán ha mégse, odaadjuk Anyának, majd ő lemeózza, mint minden kétes könyvet. Aztán harmadik könyvtári kacsintásra letelepedtem vele a forgószékbe, és kinyitottam.
Hmmm… Tagore idézet az Áldozati énekek– ből. Aztán ez a nem mindennapi első bekezdés! Hónom alá csaptam és vittem.
Sokáig gondolkodtam, milyen más írókra, regényekre hajaz? Az bizonyos, hogy John Irving: Árvák hercege, csak több. Mély, hatalmas, szerteágazó, felkavaró, humoros és kézzelfoghatóan valódi. A téma csíraállapotban bennem is mocorog; felismertem azonnal a testvéri közösséget Verghese- vel. Nagyszerű témának tartom és emberibbnek bárminél: életünk értelme egy fantasztikus mesélő tollából. Az egyes szám első személy (különösen a vége felé) nagyon hatásos volt és roppant nehéz, de a történet közelibb és gyönyörűségesebb lett általa.

>!
tgorsy
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Van a posztmodern irodalom, ami csűri-csavarja a szavakat, mondatokat. szöveget alkot, aminek létrehozása nagy munka az írónak, s az olvasó számára nagy munka annak megfejtése.
Van a mese, amit tátott szájjal olvasok, vagy unok, de pereg a történet.
S vannak, ritkásan, ilyen könyvek, amikor nem is vagyok tudatában annak, hogy olvasok. Amikor belélegzem a könyvet. eggyé válok vele. Ahogy SívaMarion vagy MarionSíva egy az anyaméhben, a születésben, életben és halálban, vagy életükben-halálukban. Az öröklétben.
Azt mondta egyszer egy nőgyógyász, hogy szerinte a terhességek nagy része iker-terhességnek indul, csak aztán (valamikor az elején), az egyik magzat elhal és felszívódik. Igen. Elhiszem.

2 hozzászólás
>!
Gyöngyi69
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Ünneprontó leszek: nekem csak négy csillag.
Verghese regénye számomra nem volt egyforma színvonalú. Időnként a szükségtelen részletek sokasága spoiler, máskor a történtek tálalása spoiler, ehhez kapcsolódóan apró, de számomra bosszantó apróságok miatt kevésbé tetszett, majd beleszőtt a történetbe olyan okosságokat, és bölcsességeket spoiler, amik messze kedvenccé tehették volna, ha nincsenek a negatívumok. Maga a sztori nagy része érdekes, bár néha túlzásokba esik, és alkalmanként a tálalást is túl szentimentálisnak találtam.
Első könyvnek mindenesetre nagyszerű írás, remélem lesz alkalmunk még olvasni további Verghese köteteket is!
Külön dicséretet érdemel az Athenaeum a borítóért, nekem nagyon bejön.

>!
Annamarie P
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Nagyon nehéz egy ilyen horderejű könyvből kijönni.
Szégyen és gyalázat, amit Etiópiáról tudtam. A történelméről semmit, de elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet ott az élet. Most már tudom…
Hála Abraham Verghese-nek, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint egy szerelmi történet szálait felhasználva az orvoslás útvesztőjén keresztül bemutassa nekünk hazáját. Mondjuk nekem túl Etiópián, a könyv sokkal inkább a medicina fejlődéséről, a lehetetlennel is megküzdő orvosokról szólt, elhivatottságról és egy mély iker-testvéri lelki szálról.
S mi maradt meg bennem? Nagyon könnyű valamit elszúrni és egy élet is kevés ahhoz, hogy helyre tudjunk hozni dolgokat. Olyan könnyen sodródunk. Tudom, ez most közhelynek hangzik, pedig annyira átérezhető a történet segítségével, milyen kevés kell ahhoz, hogy elrontsunk valamit és milyen nehéz a sarkukra állni.
Egyébként kész csoda, hogy el bírtam olvasni ezt a könyvet. A vér, a műtétek, a sebészi beavatkozások részletes leírása próbára tették az idegrendszeremet, ujjaim között kukucskálva olvastam néhol az eseményeket. Én Hrabaltól is kiakadok, itt meg kérem van bőven akció. De ez a szerző sajátossága, aki maga is orvos, hogy ilyen nagy tapasztalattal, szinte kibuggyan belőle olykor horrorisztikus sebészeti eljárások bemutatása. Persze lehet, hogy nekem alacsony a tolerancia küszöböm e tekintetben. Viszont minden borzalom dacára, nagyon jó, hogy bemutatta a fiatal gyereklányok korai házasságra kényszerítésének következményeit, a fisztula néven említett „betegséget”. Úgy tűnik, ez mind a mai napig megoldatlan probléma világszerte.
Összességében annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm ezt a könyvet, köszönöm, hogy Verghese megírta, lefordították magyarra és a többi.

1 hozzászólás
>!
Véda MP
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

„Tetteinken és mulasztásainkon világok sorsa múlik, még akkor is, ha mit sem sejtünk róla.” – hangzik el a könyv majdnem legvégén. És tulajdonképpen erről szól minden, szép kerek egészt alkotva.
A család és SivaMarion története, bár rendkívül hosszúra nyúlt -és bevallom a II. rész végéig inkább lenyűgözött, de meg nem érintett-, még sincsen benne egy fölös, oda nem illő mondat sem. A sors, karma, élet, vagy kinek hogyan tetszik, a végén szépen lefutja a maga saját körét.
„Ami nem öl meg, az erősebbé tesz” ? No igen. A kérdés csak az, vajon mekkora belső nagyság kell a túlélés elviseléséhez. Verghese monumentálisat alkotott, az Afrikáról szóló történelmi-folklór részek, pedig páratlanok!

>!
anesz P
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Csodálatos könyv. Könyvklubos megbeszélésen decemberben kerül sorra, de akik már olvasták, ódákat zengedeztek róla. Valamilyen szinten egyetértek velük, de nem egészen. Nagyon jó mesélő az író, de mégsem tudtam egyfolytában olvasni, le- le kellett tennem, emésztgetnem. Megsirattam, gyönyörködtem benne, nem bántam meg azt az időt, amit az olvasásával töltöttem, mégsem lett kedvenc. Hogy miért? Nem igazán tudom megmondani.
Családtörténet, a furcsa, egyáltalán nem megszokott fajtából. Az ikerkapcsolat rejtelmei. Maga Etiópia mint történelmi háttér. (Az egyik hiányosság számomra az, hogy többet olvastam volna a történelméről.) Másban viszont nagyon szószátyár az író. A szálakat szépen elvarrja a szerző. A helyszínek felejthetetlenek maradnak. A szerelemek pedig emlékezetesek.
Tehát kisebb fanyalgásom ellenére ajánlom ezt a könyvet! :-) Kíváncsi leszek a beszélgetésre a regényről! Addig is jobban utánanézek Etiópia történelmének.

>!
kaporszakall
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

A kötetre, mint Molyok által kedvelt darabra véletlenül lettem figyelmes, s a könyvtárban ődöngve a polcon is feltűnt, hogy sárgállik – nosza, levettem, hazacipeltem…

Bestsellerként tartják nyilván, és az is. Rögtön hozzáteszem, hogy a hivatalos ismertetők sem ígérnek többet. Ebből a szempontból becsületes az üzletpolitika: nem próbálják meg igazi, nívós szépirodalomnak feltolni.*

A szerző arról ír, amit jól ismer. Főszereplői szinte kivétel nélkül orvosok vagy egészségügyiek, a szerző maga is az. Származását tekintve némelyikük indiai, mint ahogy szerző is. A történet javarésze Etiópiában játszódik, ahol az író született és felnevelkedett, majd az Egyesült Államokban folytatódik, ahol Verghese jelenleg él és dolgozik. Így – bár nem önéletrajzi jellegű – a regényből végig érződik a személyes tapasztalat.

Ami a történetet illeti, három olyan jellemzőjéről szólnék, ami sikeréhez hozzájárulhatott . Az első az egészségügyi tematika: az orvosok és ápolók áldozatkész munkája, pláne az Afrikában honos mostoha körülmények között mindig szimpátiát kelt (lásd csupán a sikeres TV-sorozatokat, mint az Emergency Room). Ráadásul az esetleírások – lévén a szerző szakember – teljesen szakszerűek. Ám rögtön itt is a bökkenő: rengeteg diagnózis, kezelés, műtét van belezsúfolva a szövegbe, ez még egy orvosregényben is túl sok ’egészségügyi betét’. A másik fontos siker-faktor az etióp és eritreai couleur locale. Az átlagos európai vagy amerikai olvasó számára az afrikai helyszín egzotikuma eleve izgalmas; szinte alig tud róla valamit, s most ömlesztve kapja az információkat olyasvalaki tollából, aki valóban ott élt. Rögtön megjegyzem: az etiópiai miliő a legelevenebb környezet, és az ottani mellékszereplők a leghitelesebb figurák a könyvben. Végül a harmadik faktor a főszereplők romantikus felnagyítása (főleg erényeiké, helyenként hibáiké), és az erősen melodrámai cselekmény (a főszálra gondolok). Ez egyszerre kelthet erős érzelmi visszhangot az arra fogékony olvasókban, ugyanakkor a regény leggyengébb eleme. Már az alapprobléma is, amiből a cselekmény kibontakozik spoiler meglehetősen mesterkélt, a folytatás ennek – javarészt – már csupán egyenes következménye spoiler.

Egészében véve számomra az etiópiai hétköznapok és kisemberek szeretetteljes ábrázolása, és a lapokról sugárzó betegek iránt érzett felelősség és jóindulat teszi ezt a könyvet az átlagos bestsellernél kedvesebb olvasmánnyá**, de mint irodalmi alkotás, szerintem nem sikerült igazán.

*Mint ahogy például Akszjonov ’Moszkvai történet’-ét, ami épp ezért számomra jóval ellenszenvesebb Verghese művénél. Ja, igen, és az angol nyelvű ismertetőkre gondolok; a magyar fülszöveg eléggé hozsannázik…

**Meghallgattam egy TED-előadást is Verghesével, a közvetlen orvos-beteg kapcsolat fontosságáról, és azt mondhatom: a szerző rokonszenvesebb mint ez a könyve; szerintem jobb orvos, mint szépíró, és örülök, hogy továbbra is dolgozik orvosként.

>!
brigi11 P
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Nem véletlenül sorolják Verghese-t a nagy mesélők közé, ez tényleg egy csodálatos regény, főleg az utolsó 40-50 oldalon szakad bele egy kicsit az ember szíve.
Ami miatt nálam csak 4 csillag:
– mert helyenként nekem már túlságosan orvosi volt, sokszor nem voltam tisztába a fogalmakkal.
– könyörgöm valaki magyarázza meg nekem, hogy miért érzi úgy egy férfi író, hogy neki oldalakon keresztül be kell mutatnia egy szülést. Értem, hogy a történetben fontos szerepe van ennek az eseménynek, de miért kell ezt több oldalon keresztül taglalni?


Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

Vajon milyen ember lehet, akinek több a könyve, mint a gatyája?

26. oldal

16 hozzászólás
>!
Chöpp 

Ha meg akarod nevettetni Istent, csak beszélj neki a terveidről.

36. oldal

2 hozzászólás
>!
Chöpp 

– Ne feledd a tizenegyedik parancsolatot, Marion – mondta. – Amin nem segíthetünk, azon rontanunk sem szabad.

14. oldal, 593.oldal

>!
Chöpp 

Hasonló dolog az élet is. Előrefelé élünk, de megérteni csak visszanézve lehet.

14. oldal

>!
Chöpp 

Boldog csak az lehet, aki elfogadja a saját papucsát, a saját létét, kinézetét, családját, képességeit és fogyatékosságait. Aki megtagadja a papucsát, megkeseredik, élete végéig csak keresgélni fog, és örökké úgy érzi majd, többre hivatott. Nemcsak tetteink, de mulasztásaink is örökre velünk maradnak.
(Gós az Abu Kászim papucsa c. mese tanulságait summázza)

332. oldal

4 hozzászólás
>!
Chöpp 

Annak idején, miután Edinburghban sikeresen letette az írásbeli vizsgákat, és szóbeli meghallgatásra hívták a Királyi Sebészeti Akadémiára, a vizsgaelnök a következő kérdést intézte hozzá:
– Az elsősegély mely formája adható fülön át?
– A vigasztalás – vágta ki Stone, és innentől nyert ügye volt.

49. oldal

>!
bazsalikom P

– A levél az elhunyt páciens édesanyjától érkezett. Felolvasom, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg. „Tisztelt Stone doktor úr”, írja, „nem hinném, hogy valaha is képes leszek feldolgozni fiam rettenetes halálát, bár idővel talán elviselhetőbbé válik majd a gondolat. Van azonban valami, amiről már most tudom, hogy örökre feldolgozhatatlan marad, s ez nem más, mint az a bizonyos utolsó pillanat, melynek nem lett volna muszáj éppen így alakulnia. Elmondom önnek, hogy mielőtt még meglehetősen nyers modorban kiutasítottak volna a helyiségből, látnom kellett, hogy a fiam retteg, és az égvilágon senki nem figyel rá. Egyedül a nővér próbálta vigasztalni. A kezét szorongatta, és azt mondta neki, ’ne féljen, majd szépen rendbe jön minden’. Rajta kívül senki sem törődött vele. Illetve törődtek, a testével. Nemes gesztus lett volna, ha a fiam nincs az eszméleténél. Az orvosoknak persze épp elég dolguk akadt a a fiam hasán és mellkasán ahhoz, hogy rá se hederítsenek a rettegő kisgyermekre. Hiába volt meglett ember, kiszolgáltatottságában a fiam újra gyermekké vált. Az orvosok részéről pedig egy szikrányi emberséget sem tapasztaltam az irányában. Úgynevezett zavaró tényezők voltunk csupán. Engem kiküldtek, a fiamat pedig legszívesebben elhallgattatták volna. Nem kellett sokáig várniuk. Mondja, doktor úr, főorvosként és talán szülőként nem érzi szükségesnek, hogy a beosztottai néha a páciens lelkével is foglalkozzanak? Nem javítana-e a beteg állapotán, ha enyhítenék a szorongását, a rettegését? A fiam azt látta utoljára a világból, hogy senki sem törődik vele. Én pedig a rémült kisfiút láttam utoljára, aki reszketve nézi, hogyan ebrudalják ki az édesanyját. Belém égett ez a kép, magammal cipelem a halálos ágyamig. Hiába figyeltek úgy oda a fiam testére, ha közben megfeledkeztek arról, hogy emberi lénnyel van dolguk.”

487. oldal

>!
Goofry P

A bizalom is a szeretet gyümölcse.

Záróáldás - 610.o.

>!
Chöpp 

Alapvető emberi jogként kellene számon tartani a törődést.

184. oldal

>!
elle

Nem ott vagyunk otthon, ahonnan származunk, hanem ahol szükség van ránk.

96. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Celeste Ng: Amit sohase mondtam el
Wertzberger Péter: A fejedelem és az orvosa
Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Beverly Swerling: Álmok városa
Indu Sundaresan: A huszadik feleség
Kristin Hannah: Fülemüle
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Isabel Allende: Kísértetház
Steven Saylor: Birodalom