A ​negyedik jégkorszak 71% 88 csillagozás

Fura egy történet, bár elég régen íródott, azért sok mindent látott a jövőből. Nem is igazán a génmanipulációkra gondolok, hanem a bolygónk vízi-világgá változására, mert lényegében ezt jósolja az a bizonyos időgép. Néhol elég rémisztő, szinte valóságos a történet. Elgondolkodtató könyv. Valóban erre haladunk? Nagyon úgy néz ki.

2022/95, könyvtár, 36/78 eddigi értékelés

A hosszú évzáró értekezlet tökéletes körülményeket biztosított az olvasáshoz, simán befejeztem alatta a könyvet.

Amit teljesen félreértelmeztem a korábbi ismereteim/előfeltevéseim alapján; annyira mást kaptam, hogy még a szavakat is keresgélem, hol is kezdjem. Csak röviden:
– Először egy bűnügyi kerettörténetet kapunk;
– utána egy igen komoly biológiai hard sci-fibe csöppenünk bele;
– egy nagy váltással kapunk kapcsolatot/magyarázatot a címre (a könyv kétharmadánál, kb.);
– végül pedig – számomra – egy filozófiai problémakör következik: a jövő ismerete, hatása a jelenre, annak hatása a jövőre és így tovább.
A szöveg és a szerkezet bonyolult, a leírások gyakran (túlontúl) hosszadalmasak, mint olvasnivaló igencsak nehéz a regény. De az biztos, hogy gondolatébresztő…

Talán a legmélyebben a körülményeknek kiszolgáltatott, az információktól elzárt, a jövő történéseit befolyásolni képtelen ember képe hatott rám. A kiszolgáltatottság súlyos érzet; éppúgy, mint ennek tudata, valamint annak ismerete/döbbenete, hogy a változtatásra képtelenek vagyunk.
Miért is hatásos ez az ábrázolás, a determinisztikus jövő ennyire erős megjelenítése? Hiszen az átlagember eddig is csak információmorzsákhoz jutott hozzá, mióta világ a világ. De talán most élünk olyan kivételes korszakban, amikor lehetőségünk van észrevenni a hiányzó információtöredékeket; vagy ami szintén erős probléma, hogy ezekkel a hiányosságainkkal, korlátainkkal most folyamatosan szembesülünk.

Egészen furcsa egybeesés, hogy A kétéltű ember után egyből ebbe a könyvbe kezdtem bele. Mármint azon kívül furcsa, hogy egymás mellett voltak a polcon.

Mielőtt elfelejtem, szeretném @charon figyelmébe ajánlani a könyvet (ha még nem olvastad) :)

A kétéltű emberről írt értékelésem egyik alapkérdése (vízi emberek) elég gyorsan választ kapott. Jó, nem ez a központi téma, hanem a jövendőmondó gép (ami megjósolja a kommunizmust), de azért előkerül, ahogy megint előkerül Haeckel és az embriók fejlődésének problémája is.

Az eredeti megjelenés éve 1959, ami nagyon látszik a tudományos háttér megalapozottságán (vagy inkább megalapozatlanságán), mondjuk nem tudom pontosan, hogy akkoriban milyen geológiai eszmék uralkodtak a tudományos körökben, de az határozottan rémlik, hogy a tektonikai elmélet csak később jelent meg és terjedt el. Ennek ellenére most határozottan légbőlkapott-áltudományos színezetet kap a logikai és „tudományos” háttér, ami részemről elég sokat levon az élvezeti értékből.

Ami a történetet és a szereplőket illeti: egy szóval elég jól körbe lehet határolni őket. Nagyon japán. Már a jövendőmondógép ötlete is, de a szereplők még inkább – pl. a főszereplő többször is leírja, hogy erős érzések kerítették hatalmába, de ebből kifelé nem igazán látszik semmi, azt leszámítva, hogy tiszteletlenebbül beszél. Szóval magánemberként nem igazán tudtam együtt érezni vele (ha pl. a feleségemen illegális abortuszt hajtanának végre, én minimum dühbe gurulnék), viszont a tudósként átélt dilemmái valahogy sokkal érthetőbbek emberközelibbek.

Mindenesetre minden tudománytalanság és japánság ellenére tulajdonképpen tetszett a regény, érdekes kérdéseket vet fel a jövendőmondás bizonyosságáról (avagy működhet-e egy jövendőmondógép elméletben) és az egyén felelősségéről abban, hogy miként alakul a sorsa.

Ha a jövő számítógéppel modellezhetővé válik, vajon tényleg akarjuk-e előre tudni, hogyan változik meg a világ? A történet egy tudós dilemmája, aki imádja a kutatásait, de azt már nem, ahová azok vezetnek. Sajnos nem igazán szerencsés, ahogy ez összefonódik – kissé zavarosan – egy túlmagyarázott és hibás alapokra épülő hard sci-fi szállal. A filozofikus vonalnál maradva meggyőzőbb is lehetett volna.
A főhőst mint magánembert amúgy nem értettem, de gondolom japán :) A tudósként átélt kétségeit viszont a regény sztem nagyon is jól adja át.

Az egész kicsit sötét, komor, és furcsa, nyilván, hiszen japán. Egy kis technikai rész a jövendőmondásról, némi nyomozás és a kedvenc részeim jönnek: a génmanipuláció és a legjobb: a jövőbe látásról szőtt filozófia. Közben azokon a tipikus (a könyvben is felmerülő) kérdéseken gondolkoztam, hogy akarjuk-e tudni mi a jövőnket, érdemes-e tudni, félünk-e tőle. És a másik, ami nagyon fontos a könyvben, hogy ha tudjuk az eljövendőt, akkor képesek vagyunk-e azt elfogadni, vagy ha módunkban áll, útját állnák-e a változásnak, ami a fejlődéshez vezet. Azt hiszem stílszerű egy Steven Wright idézettel zárnom. „Ha meghalok, testemet a tudományos-fantasztikus irodalomra hagyom.”

Végre egy értelmes könyv Kóbótól. Na persze ez a történet is nyakatekert, a jövővel, ami visszahat a jelenre, de nem változtathatjuk meg, mert akkor megváltozna a jövő is….
Olvasás közben felvillantak bennem képek a Mátrixból, a Különvéleményből és a 2012-ből. Külön-külön hasonló dolgokkal foglalkoznak, mint ez a könyv, ami 1959-ben jelent meg. Ettől nagyon izgalmassá váltak ezek a kérdések, hiszen a felvetett témák önmagukban is komoly morális és etikai kérdéseket feszegetnek, így összekombinálva pedig határozottan ijesztő képet festenek a lehetséges jövőről. Ehhez jött egy (Kóbótól számomra meglepő) olvasmányos stílus. Ez így együtt határozottan kellemes élményt hozott létre. Az egy csillag levonás a rendkívül sok, tömény, számomra nagyrészt követhetetlen tudományos magyarázatoknak szól.

Most komolyan? Miért kell minden egyes 50-60 évvel ezelőtt íródott (leginkább sci-fi) könyvnél megemlíteni azt, hogy a mostani tudományos áttörések eredményének fényében elavultnak/ régimódinak tűnnek ezek a könyvek. Ha egy főforgalmi utat szeretnénk csináltatni, akkor lehet, hogy nem az ókori Rómában bevett műszaki technológiákat vesszük elő, hanem a mostani nehéz gépesített rugalmas aszfalt burkolatra gondolunk. Megérteném ezt a fajta felvetést, ha egy kétezer-tizenhatos könyvben ami a jelenkorban játszódik és a holdra szállást egy tölgyfadongákból és rézpántokból összeállított rakétával szeretnék kivitelezni.

A könyv. A könyv három cselekményen alapul, összetartoznak ugyan, de hihetetlenül kusza. Az eleje krimi és idő"utazás", a közepe egy bonyolult pókháló és a vége egy elég kemény tudományos utópisztikus elmélkedés. Azt nem sikerült megértenem, hogy hogyan lyukadunk ki egy jövőt megmondó masinától a negyedik jégkorszak veszélyéig. Pedig nem egy rossz az írás. Inkább úgy fogalmazom meg, hogy sok kis apró darabból áll a könyv, de a darabokat összekötő magyarázatok számomra nem voltak világosak. Ahogy halad az egész történet úgy éreztem végig egyfajta melankóliát a jövőnkkel kapcsolatban. spoiler A jövő amely mindenkép tragikus végkifejletbe megy a jelenkori tudósvilág szerint. Ha felmelegszik kihalunk, ha lehűl kihalunk, ha sikerül megmentenünk az emberi hülyeségtől a bolygónkat, akkor pedig egy aszteroida hasítja ketté a Földünket, kihalunk. Fiktív a jövő, mivel sok mindentől függ. A pillangó hatás elméletét sem zárom ki és azt sem, hogy valami irdatlan kőtömb közeledik felénk több ezer kilométeres sebességgel. Az hogy holnap vagy két millió év múlva, azok meg már csak számadatok. A könyvet egy ideig pihentetem, főleg, hogy Kobótól A homok asszonyát szerettem volna előbb elolvasni.

Érdekes könyv volt, már csak azért is, mert nem szoktam gyakran sci-fit olvasni. Illetve teljesen más modern sci-fit olvasni, mint az 50-60-as évek termését magunkévá tenni. Bármennyire is próbálunk elrugaszkodni a valóságtól és beleélni magunkat ennek a könyvnek a történetébe, bizony sok esetben, mai szemmel, már kifogásolható, elavult, vagy irreálisan bizarr elképzelésekbe botlunk. Ennek egyik oka az időközben megváltozott elvárások és igények a műfajjal kapcsolatban, másik oka pedig az azóta eltelt lassan 60 év technikai, tudományos fejlődése, ismereteink bővülése.

A fordítás, vagy szerkesztés esetleges hiányosságait figyelmen kívül hagyva, illetve az alap történettől kicsit elvonatkoztatva, azonban, egy a kornak megfelelő filozofikus tartalommal megtöltött regényt kapunk a kezünkbe. Ez a filozofikus vonal néhol kicsit nehezen követhető és érhető. Ennek oka a hiányos, vagy a lényeget ki nem mondó párbeszédek, vagy a túlbonyolított, néhol önmarcangoló monológok.

A cselekménye változatos, eseménydús, a végére hagyva a történet sűrűjét, a nagy leleplezéseket. Az elején még szinte krimiként indul, majd némi tudományos fantasztikus beütéssel, morális, erkölcsi kérdéseket feszegető filozofikus munkává formálódik, Kacumi prof. személyén keresztül. A regény fő mondanivalója azonban, a könyvet lezáró, az íróról szóló részben is megfogalmazásra került: "… a modern író, a huszadik században élő ember, a technikai civilizáció birtokában nem elégedhet meg a hagyományos erkölcsi renddel, a feudális világ örökségével, hanem korszerű világnézetet követel, küzd a maradiság, a közömbösség, a fásultság ellen. Ennek próbált eleget tenni Abe Kóbó is, ezzel a munkájával. Igyekezett a jelen és elkövetkező generációk tekintetét a jövőre irányítani, kimozdítani a megszokottból, és nyilvánvalóvá tenni a fejlődés szükségességét.

Ha nem rántja be rögtön az embert, ez a könyv hihetetlenül unalmas lesz. Abe Kóbó A homok asszonya című könyvét remek írásnak tartom, ahol kitűnő emberismeretről tesz tanúbizonyságot az író, ám ez a mű tele van szagtalan, ízetlen papírkarakterekkel és unalmas, érdektelen leírásokkal.
Van benne pár remek ötlet, amiket viszont nem fejt ki, és engem személy szerint abszolút nem érdekelt, hogy mi lesz a szereplők sorsa, mintha mindenki csupán egy gép alkotta személyiség lenne (nem tudom, hogy ez direkt volt-e így).
Persze lehetséges, hogy az eltérő kultúra miatt tűnt unalmasnak és furcsának a könyv, de más japán könyvekkel nem feltétlen voltak ilyen problémáim.
Egyébként aki szereti a krimit, némi futurisztikus beütéssel, annak tetszhet a könyv, mivel lényegében az, de a fantasztikus rész olyan banálisan van tálalva, hogy nem igazán lehet komolyan venni. Az ötleteket az író csak úgy elénk löki, mint moslékot a disznók elé, hogy majd mi kiválogathatjuk ami ízlik, de így egy összefüggéstelen katyvasz lett az egész.
Ami miatt 3 csillag fölé emelkedett a könyv, az az utolsó fejezetnek tudható be, ahol végre olvashatunk a lényegről és egy bizonyos személy története (nem akarom lelőni a végét) végre először megmozgatott, pár oldallal a könyv vége előtt. Az egész műnek ebben a stílusban kellett volna játszódnia, nekem akkor sokkal jobban tetszett volna, hiszen az író is kamatoztathatta volna a lehetséges technológiák és eszközök bemutatását, mivel erre van tehetsége (legalábbis kreativitás szintjén), ám a könyv elején ezt hihetetlenül szárazan taglalja.
Természetesen ha így írta volna meg a regényt, akkor nem a jelenlegi mondanivaló lenne rá érvényes, ami egyébként helyes és dicséretre méltó, csak a kifejtés és a csomagolás nem tetszett nekem.
Először inkább a Homok asszonyát olvassátok el, utána esetleg szóba jöhet a Negyedik jégkorszak is, és azt mondom, minden hibája ellenére is az utolsó 1-2 fejezetért megéri elolvasni.

Második kötetem az írótól. Nos, véletlen emeltem le a polcról a könyvtárban. Témáját tekintve, nem igazán olvasok ilyet. Mégis, mivel japán író, így gondoltam mi baj lehet. Eleinte félve olvastam, de aztán nagyon kellemesen csalódtam benne. Magamat is meglepve, érdeklődve olvastam, hogy mi sül ki a végére. Volt egy kis génmanipuláció, jövőbe látás, bűnügyi vonal. És néhol olyan tűpontos jövőképet állít az olvasó elé, hogy igazán elgondolkoztató, már-már hátborzongató.