Értékelés 1.
WTF?
Értékelés 2.
Az emberiség milliárdokat költött már az idegen civilizációk kutatására, hogy aztán kapcsolatba léphessünk velük, vagy megfigyeljük őket. Mennyivel olcsóbb lett volna a kutatókat elküldeni Japánba. A SETI kutató ugyanolyan eséllyel állhatnak neki ezt a regényt elemezni, mint az irodalom esztéták.
Értékelés 3.
Távol-keleti szerzők műveit olvasva mindig meg kell küzdenem azzal a problémával, hogy egy olyannyira idegen kultúra termékét kell befogadnom, ami messze elüt az én fehérember neveltetésemtől. A japán világlátás, a vallás, a kultúra annyira idegen tud lenni, hogy még ismerősnek tűnő elemeit is gyanakvással figyelem. A dobozember esetében ez még nyakon van loccsintva egy jó adag szürrealizmussal, hogy aztán a posztmodern fal adja a másikat. Az időpont stimmel is, 1973, valahol a posztmodern kezdeteinél járunk.
A könyv elején beindultak a nyugati reflexeim, és próbáltam a könyvet a hajléktalanság felől értelmezni. A regény a dobozemberek részletes bemutatásával indul, amit egy névtelen dobozember feljegyzéseiből ismerhetünk meg. Megtudhatjuk, hogy milyen is a doboz, hogyan kell viselni, hogy él egy dobozember. Megjegyzem, egy pillanatig sem tudtam úgy értelmezni a történetet, mintha bármi valós alapja lenne a dobozemberségnek, nem csak azért, mert sok olyan apró részlet van, ami technikailag lehetetleníti el ezt a fajta életet, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy itt egy szimbólumrendszert bont ki az író. Aztán Abe elkezdi keverni a kártyákat, és hamar el lehet veszejteni a fonalat (már ha van olyan kártya, amihez kell fonál…). Megjelenik egy lány, aki iránt dobozemberünk rögtön erősen érdeklődni kezd, különösen a lábai iránt. Aztán meg egy orvos (aki nem is orvos), a lány főnöke, és egészen perverz triót alkotnak ők hárman. Az álorvos áldobozemberként jelenik meg, de mielőtt a perverzitás bármilyen kézzelfogható tevékenységbe menne át, hirtelen egy bűncselekményben találjuk magunkat, amiben az áldoktor az áldozat, bár igazán meg sincs halva. És hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, sok esetben elbizonytalanít Abe, hogy ki is beszél éppen, egyik szereplő átmegy a másikba, vagy mittomén. A, B, C, D-vel jelöli szereplőit, akik talán mind ugyanazok, de lehet, hogy nem.
Aztán egy utolsó fejezetben úgy tűnik, hogy Abe megkönyörül olvasóján, így kezdi: „Végre eljött az ideje, hogy feltárjam a teljes igazságot.” De a rutinos olvasó tudja, hogy ez csak újabb csőbehúzás minősített esete. Kapunk egy gyerekkori történetet az ifjú, leendő dobozemberről, a perverzió ebben is jelentős szerepet játszik, majd egy szürreális leánykérést, amiben egy nyilvános vizelés viszi a prímet.
Mindezek után hihetnéd, hogy valami elképesztő zagyvaság ez a regény, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem rémlik fel az egész mögött valami rendszer és értelem. És akkor visszakanyarodhatnék az elejére a japán kultúrához. Keresgéltem, de nem találtam a neten egy valamirevaló elemzést sem a műről magyar nyelven. Talán nem véletlen, hogy a könyvben sincs elő- utószó, pedig erre a sorozatra ez jellemző.
Sok minden kiolvasható ebből a könyvből, és sok minden beleolvasható, ez a szép benne, hogy nem ad szájbarágós megoldásokat, de felkínál helyette érdekes kérdéseket.