A ​dobozember 96 csillagozás

Abe Kóbó: A dobozember

Egy ​halott az aluljáróban
Százezer ember észre sem vette

Ez a regényben idézett valóságos vagy kitalált újsághír akár A dobozember mottója is lehetne. Ugyanis arról a világról tudósít Abe Kóbó regénye, amelyben ilyen képtelen eset előfordulhat. Arról a világról, amelynek közönyét, részvétlenségét, adott esetben ellenségességét van, aki nem tudja elviselni – s így a kívülhelyezkedésnek egy sajátos módja terjed el. Kartondobozba bújt emberek tűnnek fel az utcákon, akik dobozlényükkel nyugtalanítják közömbösen vegetáló embertársaikat, jeleznek valamit, de az emberi közösség, a társadalom nem akarja „fogni” jeladásukat. Egyetlen motívum sejlik fel a regényben, amely képes lenne a dobozembert kicsalni a dobozvilágból: a szerelem. Csak az életet szimbolizáló lány menthetné meg az elszigeteltségtől, a magánytól. A homok asszonyához, Abe Kóbó korábbi nagy sikerű regényéhez hasonlóan az író most is finom szimbólumokkal, költői képekkel, leírásokkal dolgozik. Ősi japán… (tovább)

Eredeti cím: 箱男

Eredeti megjelenés éve: 1973

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár

>!
Magvető, Budapest, 1978
184 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632707842 · Fordította: Antal László

Enciklopédia 3


Kedvencelte 12

Most olvassa 1

Várólistára tette 63

Kívánságlistára tette 24


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth IP
Abe Kóbó: A dobozember

Az a legizgalmasabb ebben a regényben, hogy amikor az ember félúton járva azt hiszi, összeállt neki a kép, megfejtette, mi akar lenni ez a dobozember koncepció, akkor Kóbó elkezdi kibontani a valódi cselekményt, és minden, amit addig érteni véltünk, lassan szétesik – mintha kinyílna a cseresznyevirág, majd egy földrengés elnyelné az egész fát. A regény ilyen szempontból egy teljesen komfortos, nyugati olvasó számára cseppet sem idegen gondolatfüzérből átcsap egy többrétegű pszichológiai ámokfutásba, ahol személyek, idősíkok, jellemek keverednek mindenfelé, és miközben szép lassan elveszünk a részletekben, maga a híres-hírhedt dobozember is átalakul – megérezzük természetének valódi, feltáratlan mélységeit.

Eleinte azt tapasztalhatjuk, hogy a felütés a hangzatos, ám részben már közhelyes elidegenedés problémáját helyezi a történet középpontjába, és halványan feltűnik az is, hogy ezt az állapotot nem csak ábrázolni fogja, hanem előbb-utóbb konfliktusba helyezi majd. A sztori ugyan zavaros lehet, de a jelképrendszer érthető és nagyon pontos. Világos, hogy a dobozember kívülről és belülről egyaránt beszédes jelenség: egy zavarba ejtő, arctalan, jellegtelen entitás – ha felfigyelsz rá, óhatatlanul zavarni kezd, de szerencsére nehezen észrevehető. Letisztult szülötte ő annak a világnak, amiben a legforgalmasabb városi csomópont közepén simán meghalhat valaki észrevétlenül, egy padon ülve. Aztán jön a dobozember belső nézetből – ugyanúgy bújik a szűkös kis papírcsigaház mélyén, ahogy a pánikrohamtól szenvedő ember fúrja arcát a papírzacskóba, vagy a saját tenyerébe. Megszületésének folyamata szintén kidolgozott: híréhség és eltelés, a modern életvitel nyomasztó tempója, be- és elzárkózás, az első idegen dobozember felfedezése, majd a vágy, hogy mi magunk azzá váljunk – mint egy vírus, mint egy másik embertársunktól eltanult viselkedésmodell, mint a mellettünk sétáló ismeretlen kezében lévő okostelefon elkívánása. Nem nehéz párhuzamot vonni Kóbó hetvenes években élő dobozemberei, és a modern kor okoseszköz-felhasználói között, akik számára az egész világ beszorult egy ötcolos kijelzőbe. Menekülés, megteremtett komfort, a kívülálló szemlélő kényelme – csak manapság szeretjük ámítani magunkat azzal, hogy valójában mi pörgetjük ki igazán az életünket…

Eljön azonban a pont, amikor a történet egyébként követhetőnek gondolt cselekménye szétrázódik, az olvasó pedig megzavarodik. A dobozembert valami visszarántja a való élet talajára, miközben egy vetélytárs ki akarja sajátítani életmódját (furcsán úgy tűnik, mintha minden dobozember megszületéséhez egy dobozember pusztulására volna szükség – majd fordítva ugyanígy, dobozember nem válhat normális emberré bűntelenül), plusz tegyük ehhez hozzá a kételyt: vajon valóság mindez? Vagy csak álom? Ha álom, kinek a fejében járunk, és ki képzeli magát kinek? Mit tesz az elme azzal, aki bezárja magát 50X50 centiméternyi térbe? Esetleg ez az elme már korábban megsérült, és világának bezárása logikus következmény? A szöveg errefelé már totálisan a zavarkeltésnek van alárendelve – mintha egy kézirat összekevert, több féltől származó fecnijeit hajtogatnánk szét, és az igazi bravúr ebben az egészben az, hogy a sokszor közel értelmetlen, minden szabályt felborító bekezdések nagyon is élvezetesek és kívánatosak. Talán az utolsó oldalak kivételével végig olvastatja magát a könyv, az egész kiválóan összeáll, egységes tömböt alkot következetesen, bármilyen fordulat álljon be a szerkezetben, a nézőpontban, a tempóban, vagy a stílusban.
Pusztán az érdekesség kedvéért emeljük ki azt a motívumot is, ami összekapcsolja A dobozembert és A homok asszonyát – a nőt. Talán írhatjuk így, a japán nőt, aki abszurd szerepében hű és kitartó szolgája a kialakult szituációnak és a mellette álló férfinak. Gésák leánya, a belenyugvó állhatatosság szobra. Számomra ő volt az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezt a regényt ugyanaz a zseni írta, mint a A homok asszonyát.

Ajánlom A dobozembert, de még inkább A homok asszonyát. Ez a könyv több kitartást, türelmet és figyelmet igényel. Nincs olyan erős sodrása, sem atmoszférája, de mivel sokkal több teret kap benne a gondolati sík, másképpen izgalmas. Beismerem, fárasztóbban. Azért tessék csak próbálkozni vele!

>!
Magvető, Budapest, 1978
184 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632707842 · Fordította: Antal László
>!
Csabi P
Abe Kóbó: A dobozember

Értékelés 1.
WTF?

Értékelés 2.
Az emberiség milliárdokat költött már az idegen civilizációk kutatására, hogy aztán kapcsolatba léphessünk velük, vagy megfigyeljük őket. Mennyivel olcsóbb lett volna a kutatókat elküldeni Japánba. A SETI kutató ugyanolyan eséllyel állhatnak neki ezt a regényt elemezni, mint az irodalom esztéták.

Értékelés 3.
Távol-keleti szerzők műveit olvasva mindig meg kell küzdenem azzal a problémával, hogy egy olyannyira idegen kultúra termékét kell befogadnom, ami messze elüt az én fehérember neveltetésemtől. A japán világlátás, a vallás, a kultúra annyira idegen tud lenni, hogy még ismerősnek tűnő elemeit is gyanakvással figyelem. A dobozember esetében ez még nyakon van loccsintva egy jó adag szürrealizmussal, hogy aztán a posztmodern fal adja a másikat. Az időpont stimmel is, 1973, valahol a posztmodern kezdeteinél járunk.

A könyv elején beindultak a nyugati reflexeim, és próbáltam a könyvet a hajléktalanság felől értelmezni. A regény a dobozemberek részletes bemutatásával indul, amit egy névtelen dobozember feljegyzéseiből ismerhetünk meg. Megtudhatjuk, hogy milyen is a doboz, hogyan kell viselni, hogy él egy dobozember. Megjegyzem, egy pillanatig sem tudtam úgy értelmezni a történetet, mintha bármi valós alapja lenne a dobozemberségnek, nem csak azért, mert sok olyan apró részlet van, ami technikailag lehetetleníti el ezt a fajta életet, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy itt egy szimbólumrendszert bont ki az író. Aztán Abe elkezdi keverni a kártyákat, és hamar el lehet veszejteni a fonalat (már ha van olyan kártya, amihez kell fonál…). Megjelenik egy lány, aki iránt dobozemberünk rögtön erősen érdeklődni kezd, különösen a lábai iránt. Aztán meg egy orvos (aki nem is orvos), a lány főnöke, és egészen perverz triót alkotnak ők hárman. Az álorvos áldobozemberként jelenik meg, de mielőtt a perverzitás bármilyen kézzelfogható tevékenységbe menne át, hirtelen egy bűncselekményben találjuk magunkat, amiben az áldoktor az áldozat, bár igazán meg sincs halva. És hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, sok esetben elbizonytalanít Abe, hogy ki is beszél éppen, egyik szereplő átmegy a másikba, vagy mittomén. A, B, C, D-vel jelöli szereplőit, akik talán mind ugyanazok, de lehet, hogy nem.

Aztán egy utolsó fejezetben úgy tűnik, hogy Abe megkönyörül olvasóján, így kezdi: „Végre eljött az ideje, hogy feltárjam a teljes igazságot.” De a rutinos olvasó tudja, hogy ez csak újabb csőbehúzás minősített esete. Kapunk egy gyerekkori történetet az ifjú, leendő dobozemberről, a perverzió ebben is jelentős szerepet játszik, majd egy szürreális leánykérést, amiben egy nyilvános vizelés viszi a prímet.

Mindezek után hihetnéd, hogy valami elképesztő zagyvaság ez a regény, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem rémlik fel az egész mögött valami rendszer és értelem. És akkor visszakanyarodhatnék az elejére a japán kultúrához. Keresgéltem, de nem találtam a neten egy valamirevaló elemzést sem a műről magyar nyelven. Talán nem véletlen, hogy a könyvben sincs elő- utószó, pedig erre a sorozatra ez jellemző.
Sok minden kiolvasható ebből a könyvből, és sok minden beleolvasható, ez a szép benne, hogy nem ad szájbarágós megoldásokat, de felkínál helyette érdekes kérdéseket.

1 hozzászólás
>!
Lynn
Abe Kóbó: A dobozember

Nem olvastam jól, vagy jókor… vagy tényleg ennyire borzalmas? Nem azt mondom, hogy a témája, mert az nagyon is fontos kérdéseket boncolgat, hanem ahogy meg van írva. De ettől még kevés csillagot kap, mert maga a könyv nekem nem tetszik, nem adott olvasmányélményt. Olyan lassan haladtam vele, hogy azt hittem, sose lesz vége. Nem mozgat sok szereplőt, de neve egyiknek sincs, igazából sokszor azt se tudtam, épp kiről van szó. A „mellékszereplők” is csak A B C D néven futnak, bárki lehet bárki, bárkivel megtörténhet bármi. Egy dolog biztos: tutijó recept van benne arra, hogy hogy kell élő emberből vízihullát csinálni.

>!
Bla IP
Abe Kóbó: A dobozember

„A dobozember nem oly ritka jelenség, így aztán tetszés szerinti alkalom nyílhat a vele való találkozásra. Te is láttad őt minden bizonnyal, nem is egyszer.” Áhh – mondhatnánk – ezek a japánok: furcsa emberek. Tömegesen feltörő igényük, hogy elkülönüljenek: hol egy papírdobozban, hol egy mély gödörben (A homok asszonya), hol holmi luxus konzervdobozban, ahol TV-t nézni, internetezni is lehet. Ki látott már ilyet? Teljesen elkülönülnek, elidegenednek a közösségtől, az emberektől, meg persze egymástól is e miatt a ma is elő, ósdi hagyomány miatt… Bezzeg nálunk: a hasonló szerencsétlen, kisemmizett hajléktalanok nem ilyen szemérmesek. Nyugodtan széthajtják a dobozt – nem is szólva arról, hogy így sokkal praktikusabb is, mert véd az aluljárói padozat gránitjának sugárzó hidegétől – s teszik magukat, koszosan, mocskosan, rongyosan (és utoljára, de nem utolsó sorban büdösen) is közszemlére, egyáltalán nem szégyenkeznek – hisz bár mindegyikük saját sorsának is kovácsa – ezt a kovács hiányszakmát azonban már nemigen oktatják a kötelező általános iskolában – ahová egyébként sem sűrün jártak –, s így sorsukért egyértelműen a társadalom negatív hatásai, s a szociális háló szövetének hiányosságai okolhatók.
Na de a könyv nem a magyar, hanem a japán dobozemberről szól. Meg az elidegenedésről, magányról, szerelemről, csalódásról, ill. az ezen konfliktusok és mindenféle más konfliktusok elleni védekezésről. Mert a doboz biztonságot nyújt, zavartalanságot, nyugalmat. Na de kérdezem én, akkor minek élni?
Nem könnyű olvasmány, de ha túljutsz rajta, tovább foglalkoztat majd.

3 hozzászólás
>!
Gyöngyi69
Abe Kóbó: A dobozember

@Timár_Krisztina kihívására olvastam a könyvet, mely kihívás célja a méltatlanul alacsony értékelést kapott művek százalékának „feltornázása”. Most meg itt vajúdok, hogy pontozzam le, biztosítva, hogy a kihívásban részt vevők közül minél többen elolvassák, vagy pontozzam fel, mint ahogy megérdemli?! Na jó, a kérdés természetesen költői, ennek ellenére ajánlom az olvasását! (Ne valami pörgős cselekményű történetre számítsatok!!!)
Annak ellenére, hogy néha gőzöm sem volt, éppen kiről vagy miről van szó, de kivételesen, rám nem jellemző módon el tudtam engedni a késztetést, hogy nekem mindent értenem kell. Kobó olyan kérdésekről ejt szót, amikről egy komolyabb témákról beszélgető társaságban szoktunk eszmét cserélni. Teszi ezt először úgy, mintha csak egy társaságban hangzana el a gondolat, hogy utána jöjjön egy övön aluli csapással, amitől az ember egy darabig úgy érzi, nem kap levegőt. Utána a kuszaságnak tűnő rész jól jön, hogy kicsit visszazökkenjen a nyugalmunk. Annak, hogy a kuszaság nem az, aminek látszik, az a bizonyítéka, hogy miközben olvastam, de nem akartam minden áron értelmezni, hirtelen a szövegből kivilágított egy gondolat, amiből világosan látszott, hogy sokkal-sokkal több van benne; tudom, hogy sokan vannak itt, akiknek egy pillanatig nem jelentene gondot, hogy átlássák.
Voltak olyan szakaszai a könyvnek, amiket biztosan elolvasok újra, mielőtt vissza kell vinnem a könyvtárba, de egy saját példányt is be fogok szerezni, mert ezeket a részeket többször kell elolvasni. Nagyon tetszett a gondolat, hogy a dobozember a dobozt egyfajta bábként használja, amibe begubózott, és amiből majd szeretne egyszer kikelni, de csak akkor, ha valami többet tud kihozni az új létből, egyfajta teljességet. A doboz-létet amúgy többen használják világunkban, mint gondolnák sokan, épp csak nem dobozt húznak a fejükre. Ezeket a mai „dobozembereket” a környezetük igyekszik nem észrevenni, vagy ha ezt nem tudják elkerülni, megijednek, és „lőnek” rájuk. Én meg most még jobban tisztelem őket, hogy felvállalva minden nehézséget – nem állnak be a sorba.
Szombaton a könyvtárban a polcok között összetalálkoztam egy férfival – kissé ápolatlan külső, enyhén kellemetlen szagok körülötte, de értelmes tekintet – ő is könyvet keresett, láthatóan tudatosan. Záráskor jött el ő is, még többször szembekerültünk egymással, ilyenkor a szemembe nézett, állta a tekintetem. Utoljára a könyvtár előtt futottunk össze, és akkor döbbentem rá, hogy: „–Jé, hiszen Ő egy dobozember!”

6 hozzászólás
>!
Olympia_Chavez P
Abe Kóbó: A dobozember

Ez a harmadik könyv volt a szerzőtől, amit olvastam és mindhárom teljesen különböző stílust, és világot képviselt. A háromból, eddig ez volt a legszürreálisabb. Eleinte erős szükségét éreztem a koncentrációnak, amivel megérteni kívántam a történetet, rájönni arra, hogy éppen kivel történik az ami történik, ki mesél éppen. Most visszaemlékezésről van-e szó, vagy a jelen cselekményeiről, esetleg a jövőről álmodik, fantáziál, hallucinál a mesélő? Aztán ezek mind-mind követhetetlenné és azt hiszem lényegtelenné is váltak.

Egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tudtam mindent követni, vagy megmagyarázni, vagy egyáltalán felfogni, de úgy gondolom, hogy a történet mondanivalói (melyek sajnos mindig aktuálisak), tökéletesen átjönnek, átszivárognak a sorok között a felvillanó képek, a közvetített érzések és benyomások hullámhosszain. A sok kis káoszból, összeáll egy nagy és összetett kép, az elidegenedésről, az elfeledettségről, kicsit a reményről és a szerelemről, de leginkább a félelemről, szorongásról és rezignáltságról. A közönyös és rohanó világról, az anyagiaktól való elszakadásról, a meglesni és ugyanakkor rejtőzni vágyásról, és a halálról.

Idő szűkében, csak lassan és kis részletekben haladtam a könyvvel. De egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy kimaradok valami érzelmi hullámból, egyfajta katarzisból ezzel az elaprózással, uh. elölről kezdtem. Jót tesz az olvasmányélménynek, ha egy, esetleg két szuszra tesszük magunkévá. A szemünk előtt egy művészfilm pereg, némi erotikával és erőszakkal, furcsa állóképekkel és fényekkel, frusztrációval és valami alig észrevehető, monoton zörejjel, ami nem hagyja nyugodni az idegeket. Nem egy kellemes, szórakoztató olvasmány, de pont annyira érdekes és különleges, hogy az előbbieket kiegyenlítse.

2 hozzászólás
>!
FontolvaHaladó
Abe Kóbó: A dobozember

2,1
Kettő egész egy. Ezzel talán az értékelő képességemet értékelem, nem a könyvet. Értem én, hogy kafkai, meg szimbolikus/allegorikus, de mire támaszkodjon az ember, ha képtelen dekódolni ezeket a szimbólumokat. A bal agyféltekém nem tudott vele mit kezdeni. Nyilván marad az érzelmi befogadás, hogy milyen hangulatot kelt, milyen érzelmet vált ki. Dehát e tekintetben is csak sótlanságot tapasztaltam. Miközben ha veszem az adást, simán lehet, hogy egy igazán remek könyvról van szó. De ha őszinte akarok lenni, akkor csak annyi értéket tulajdoníthatok neki, amennyit látok benne, nem amennyit sejtek. És tényleg nem tudom, hogy ez a kettő egész egy mennyiben jelenti a könyv silányságát, és mennyiben az én megfigyelőképességemét.
Amit viszont ténylegesen értékeltem benne, az az abszurditása. Azt kedvelem az abszurdban, hogy mindig meg tud lepni. Váratlan és teljesen eredeti. Ez igaz volt erre a regényre is, és ez is valami.

>!
Miyako71
Abe Kóbó: A dobozember

Második könyv, amit a szerzőtől olvastam. A homok asszonya se volt semmi, de ez a mű messze túl tesz rajta. Elsősorban érthetetlenségben. Mire azt hittem, kezdem megérteni, miről is olvasok, addigra jön egy csavar, és azt se tudtam onnantól kezdve eldönteni, hogy amit olvasok, az valóban megtörtént/megtörténik, vagy csak valakinek a fantáziálásáról van szó. Egyáltalán ki kicsoda ebben a regényben? A, B, C és D (ők a szereplők) milyen kapcsolatban állnak egymással? Számomra teljesen zavaros az egész. Nem vagyok irodalmár, és nem is vagyok jó az irodalomban, így nem tudom megnevezni, milyen eszközöket alkalmaz az író, milyen stílusban ír. Csak azt érzem, hogy rengeteg átvitt értelemben elhangzó mondat van, sok az utalás, a jelkép, de azt gondolom, nem sikerült megértenem, miről szól ez a könyv. Persze, társadalomkritika, ez nyilvánvaló – egy olyan társadalom kritikája, ahol ha nyilvános helyen meghal valaki, akkor simán megtörténik, hogy százezer emberből ezt senki nem veszi észre. De miért így, miért ebben a formában mondja el ezt az író? És mit mond még? Részemről teljes értetlenség.
Mondanám, hogy majd újra elolvasom, de nem. Talán, ha végére értem a várólistámnak…

>!
Georginanéven P
Abe Kóbó: A dobozember

„Álmában a dobozember leveszi magáról a dobozt. Arról álmodik-e, ami azelőtt volt, hogy a dobozban kezdett élni, vagy az azutáni életéről álmodik, hogy elhagyta a dobozt…”

Bajban vagyok. Lassan azt mondom: annyira rossz, hogy az már jó. Alapvetően zavar a bujkálás, a bujkálásból kiinduló leskelődés pedig pláne. A bujkálás jelenthet bizalmatlanságot. Itt viszont a perverzségbe hajlik át a dolog. Először csak a lányt lesi. No, itt is van egy beteges momentum: a lány lábát serdülő fiúéhoz hasonlítja. Aztán jön a következő perverzitás: felterjeszti az egymással foglalkozni vágyókat (a bedobozolódott orvost és a meztelen lányt), hogy hagyják magukat meglesni. Ezek a beteg dolgok úgy ahogy vannak, taszítanak. Ugyanakkor vannak a könyvben lényegbe vágó elemek, amik kor- és életfelfogásbeli tanácsokat akarnak adni (?). Már az elején a dobozba bújásra buzdítanak szinte, aprólékosan részletezve azt, mik vehetők észre a világból, ha csak egy szűk résen, behatárolva láthatjuk be a terepet. Ez kétféle értelmet nyerhet, egyrészt szemellenzést fejezhet ki; a másik oldalról viszont az elemző látásmódra hívhatja fel a figyelmet, a részletek meglátására is. Az sem derül ki konkrétan, hogy ez a bedobozolt állapot, amit létrehozott magának, ezt előidézték, kvázi belekényszerítették és menet közben ő rájött ennek áldásos voltára; vagy pedig önként vállalta ennek kipróbálását. Azért a nehézségként felvázolt ruhamosás és mosakodás erőltetett szerintem, eltúlzó.
Van benne egy olyan hasonlat, amin megakadt a szemem, ismételgettem magamban, nekem magyartalannak tűnik, talán nem véletlen: „… a szomorúság lándzsája járja át a szívemet.”
Illetve most bukott ki egy hiba, ha japáni a környezet, akkor ne fordítsunk már olyat, hogy: '…az első helyiérdekűre vársz,…" Ejnye.
Végezetül a halott – tetszhalott – halottaskamra jelenet, az valami borzasztó. De ebben is van olyasmi, ami mintha fel akarná nyitni az emberek szemét. Lehetséges, hogy direkt használ ilyen gyomorforgató, felkavaró helyszíneket, megoldásokat, helyzeteket. A meghökkentés mellett az elgondolkodtatásra…
Összességében rém érdekes, baromira felkavaró, idegesítő írás ez, ami ugyanakkor meg is mozgat. Inkább rossz, mint jó. Azt hiszem, ez fog megmaradni bennem.

>!
MortuusEst
Abe Kóbó: A dobozember

Hallottam valahol, és most nagyon illik ide: „Nem tudom, hogy ez mi volt, de az nagyon.”
Egészen tanácstalan vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Két napja fejeztem be, de még mindig nem jelöltem, hogy befejeztem. Egészen egyszerűen azért, mert nem tudtam, hogy mégis mit írjak róla, pedig nagyon erős késztetést éreztem az értékelésre. (Ez már jó, hiszen elég fontos nekem, hogy kínlódjak vele. Az utóbbi időben ezt az ingerküszübüt nem igazán ugrotta meg senki.) Node mégis mi volt ez? A sztorit képtelen vagyok összerakni. Fogalmam sincs, hogy akkor ki(k) is a főszereplő(k). (Vagy ki a narrátor?)
Eleinte azt hittem, hogy valami szociális érzékenységre építő pamflet, ami a hajléktalanok iránti több együttérzést szeretné felkelteni, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a dobozemberek valami mások. Amiben biztos vagyok, az valahogyan az elidegenedéssel kapcsolatos, de bármennyire is kínzom magam, nem tudom megragadni.
Nem tudom, hogy van-e még mondanivalóm róla. És ahogy visszaolvasom amit írtam, elég zavaros, és zagyva. Olyan, mint az olvasmányélményem. Mindenesetre hatott rám.


Népszerű idézetek

>!
Gyöngyi69

Egyetlen kérésem, addig nyújtsd a kezed, míg szeretném elfogadni.

139. oldal

>!
LuPuS_007 P

Nadrág… Ha van nadrág, akkor nyugodtan elvegyülhetsz a tömegben… Még ha mezítláb vagy is, és derékig meztelen, ha nadrágot viselsz, minden rendben van… S megfordítva: ha a legdivatosabb cipőben s drága zakóban jelensz is meg az utcán, de nadrág nélkül, az riadalmat kelt. A civilizált társadalom sajátosan nadrágos társadalom.

105. oldal

Kapcsolódó szócikkek: nadrág
4 hozzászólás
>!
ÁrnyékVirág

Ahelyett, hogy kimásznék a dobozból, inkább belezárom az egész világot. Most éppen a világnak kell behunynia a szemét. És olyan lesz, amilyennek én képzelem.

180. oldal

>!
finding_dori

Addig nyújtsd a kezed, míg szeretném elfogadni. Ez a te érdeked és az enyém is.

>!
Olwen P

Az ember csak azért hallgatja a híreket, hogy megnyugodjon. Bármilyen megrendítő hírt közöljenek is vele, ha hallja, akkor él – ez a dolog lényege. Az igazán megrázó hír az az utolsó hír lesz, amely a világ végét jelenti be. Mindenkinek az a szíve vágya, hogy ezt meg tudja hallani. Mert akkor ez azt jelenti, hogy sikerült túlélnie a világ végét.

3 hozzászólás
>!
Olympia_Chavez P

Nyirkos, sötét az ég, és fekete a tenger, szemmagasságban összeolvad az éggel. A tenger még sötétebb, mint az ég. Áthatolhatatlan a sötétség, akár a lefelé zuhanó liftben. Feneketlen sötétség, amit még behunyt szemmel is látni. A tenger moraja idehallatszik. Az ember látja saját koponyája belsejét.

73. oldal

>!
A_Lény

Az ember ne tulajdonítson magának ekkora jelentőséget.

45. oldal

>!
A_Lény

Miután magamra öltöttem a dobozt, álmagammá változtam, olyanná, aki nem én magam vagyok.

43. oldal

>!
düválka

Ha te magad változol, veled változik a külvilág is – semmiféle más változás nincsen.

>!
A_Lény

Ha szótlanul nézzük egymást, akkor idegeink lemeztelenednek és zárlat következik be – ez aztán igen erős égési sebet okoz.

136. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje
Kicune: Az ágyas
Ujvári Miklós: A délkelet-ázsiai harci művészetek
Fukadzava Hicsiró: Zarándokének
Simonits Mária (szerk.): A három amulett
Sárosi Károly – Jódal Rózsa (szerk.): Vasfia sárkány
Neil Morris: Ázsiai és afrikai birodalmak
Szádek Hedájat: Hádzsi aga
Balthazár Margit (szerk.): Pancsatantra
Tőkei Ferenc (szerk.): Modern kínai költők