Hát, ennél valami többre számítottam azért a fénykardkérdésben, nem arra, hogy a szerzők nem konzultálnak egymással, és nem olvassák egymás szövegeit. Így most az előző kötet végén elvesztettük a zöld fénykardot, de a pirosat még csak ennek a kötetnek a kb harmadánál említjük először, hogy már majdnem kész. Hogy akkor a könyv elején mivel vívunk, azt úgy tűnik, a wookieepedia sem tudja megmagyarázni.
Azt se nagyon sikerül mondjuk megmagyarázni, miért lenne hihető, hogy éppen Luke, aki a végsőkig hitt Vader megváltásában – akiről éppen csak megtudta, hogy az apja, és aki mögött húszévnyi sith lét, egy kiirtott jedi rend, és húsz év alatt felhalmozott mindenféle jócselekedetek álltak – minden gond nélkül beáldozná mások gyerekeit (még legközelebbi barátokét is), hogy megöl(et)hesse a saját unokaöccsét, akit részben ő nevelt, nem csak tegnap tudta meg, hogy egyáltalán rokonok. Elég kár, hogy a szerzők nemcsak egymás köteteivel nincsenek eléggé képben, vagy az EU más részeivel, de ezek szerint a Jedi visszatér központi kérdését és Luke legalapvetőbb jellemvonásait és értékrendjét is sikerült figyelmen kívül hagyni. (Oké, eltelt közben több mint harminc év a történet szerint. Biztos zseniális überjedi lett közben, csak az értékrendjét hagyta el, meg a jellemét váltotta le ő is közben. Erősen valószínű.)
Amúgy meg ne legyek ennyire negatív, voltak kifejezetten jó dolgok is ebben a kötetben, nagyon értékeltem például, ahogy Jaina, Jag és Zekk kapcsolata alakul végre. A srácok ugyanis borzasztó régóta semmi másra nem voltak képesek Jaina környékén, csak mogorván bámulni egymásra, de pont időben léptek át végre a háromszögek fenyegető sötét bugyrai helyett egy tök jó bajtársias dinamikába. És a könyv vége felé az a közös jelenet kifejezetten szeretnivalóan jól sikerült.
Annak is örültem amúgy, hogy Allana ilyen sokat szerepelt, még ha ütném is az apját, amiért egy idióta – és baromira sajnálom, hogy csak ennyi és így jutott nekik, mert ha valaki, hát Allana pont nem tehet róla, ha körülötte mindenki meg van zakkanva. (Azért remélem, a tauntaunt nem fogja megutálni. A tauntaun se tehet semmiről.) Az meg már talán kötelező elem, hogy ezzel a családi háttérrel a gyerek ösztönösen rajongjon a repülésért, de ezt legalább pont sikerült úgy tálalni, hogy simán rajongjam, ne pedig bosszantson. Vannak kötelező elemek, amiket kifejezetten vársz egy ilyen történetben. Ez például ilyen. Meg ilyen volt a Force sensitive gyerek első találkozása is a háborúval. Nem vagyok benne biztos, hogy tudatos volt, de olyan szépen rezonált az egész Jacen-életúttal, hogy nyüf.
Alema szálát viszont most már sok kötet óta eléggé untam, mert az ő karaktere se sikerült túl érdekesre (ilyen mértékben önzésre fixálódott karakterekben elég nehéz bármi érdekeset találni), szóval emiatt a vadászat se volt annyira érdekfeszítő a könyv második felében. (Meg igazából tétje se nagyon volt az elég bő terjedelemhez képest.) Egy ponton tudtam némi empátiát felmutatni, amikor a Ship lelépett. Mert Ship viszont indokolatlan kedvenc lett itt menet közben. Gondolta volna a fene.