Possession 86% 16 csillagozás

Nagyon rendes iparosmunka ez a regény. Látszik, hogy aki írta, kitűnően ért a mesterségéhez, és ez néha még több is, mint amit sok művész elmondhat magáról. A két egymásba fonódó történet, amely ugyanazokban a terekben, majdnem száz év különbséggel játszódik, a hasonló sorsok – majdnem – az újjászületébe vetett hitet támasztják alá. Miszerint, ha valakinek valami nem sikerült az egyik életben, az egyik környezetben, akkor változik annyit a világ néhány generáció alatt, hogy egy újabb testben be tudja teljesíteni a sorsát.
Nem mondom, hogy nagyon lekötött közbeszúrt viktoriánus írásművek olvasása, de még ezek is a történet részévé váltak, mint ahogy a művészet sem független a művész életében történtektől.
Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire van szükség az irodalmi művek ilyen fajta (tehát a szerző tényleges életeseményeit feltáró) hermeneutikus értelmezésre? Persze az utókor azt hiszi, hogy ezekkel az eseményekkel majd jobban megérti a Művet és a saját életét is – és talán igazuk is van.
Ez egy jól megírt, érdekes, sok szempontból szép, a szó klasszikus értelmében vett románc. Szerintem jó lehet azon a tanszéken tanulni, ahol Byatt oktat.

Ez egy ilyen ráérős könyv. Hosszú is, meg nem is siet sehová. És hát teljesen jogos a mindenféle díj meg jelölés, mert a regény működik. Annyira, hogy egyszer azon kaptam magam, hogy nyitok egy új böngészőablakot és pötyögöm be, hogy en.wikip… hogy megnézzem, melyik évben is volt Ash Yorkshire-ben. :D
Azért mégsem 5 csillag, mert a sok zseniálisan megkreált 19. századi szöveg rengeteget rontott az olvasásélményen. Főleg a versek. A naplók, meg a tanulmányok elmentek, de a végén a versekből… nos, nem állítom, hogy végigolvastam minden sorát…
spoiler

Úgy érzem, kicsit csúnyán bántam ezzel a könyvvel – bár ez a könyvnek mindegy, csak nekem rossz egy kicsit. Nagyon régóta terveztem, hogy elolvasom, de valami más mindig érdekesebb volt éppen, úgyhogy annak ellenére, hogy olvasatlanul is szinte biztos voltam benne, hogy szeretném a Possessiont, mégis kb. másfél évig pakolgattam ide-oda, mire végre elkezdtem.
Volt kedvem hozzá, és amit a könyvről tudtam (posztmodern; irodalom az irodalomról; céltalan bölcsészkedés és kutakodás dolgok után, amik jóformán senkit nem érdekelnek a világon), az alapján meg voltam győződve róla, hogy ez nekem való könyv.
És tényleg az – csak a lelkesedésem fogyott el a végére.

A történet (egy mondatban): két lelkes, szimpatikus bölcsész egy száz évvel korábbi irodalmi-szerelmi rejtély nyomára bukkan, és hallatlan elszántsággal fognak hozzá a rejtély kibogozásához, de közben más (kevésbé szimpatikus, sőt gonosz, pénzéhes) bölcsészek is kutatásba kezdenek, a két szimpatikus bölcsész élete pedig kezd érdekes hasonlóságokat mutatni a száz évvel korábbi szerelmespár életével.

Ebből szerintem nagyon sok mindent ki lehet hozni, és Byattnek ez természetesen sikerült (elég okos nő – egy másik regénye alapján, amit olvastam, azt mondanám, néha már fárasztóan okos). Szóval: a Possession egyrészt nagyon-nagyon okos és szellemes játék egy halom mai és 19. századi műfajjal; aztán a Possession roppant önironikus és kritikus regény is, amely igen élvezetesen (és vonzó módon) ábrázolja a bölcsészek veszedelmes világát; és persze a Possession a posztmodernkedésről szóló posztmodern regény is, ami nem elég, hogy önmagára reflektál, de még arra is reflektál, hogy önmagára reflektál. Mindemellett pedig még szép is.

Viszont. A könyv iránti lelkesedés inkább csak hullámokban tört rám, ami csak részben a könyv hibája, s amire önreflexív pillanataimban három magyarázatot találtam.

1. A könyv keretes szerkezetű, s az efféle könyveknél általában a belső (fő?) történetet szoktam élvezetesebbnek tartani. A Possession esetében viszont majdnem végig a külső történet, a két szimpatikus bölcsész nyomozásának és kapcsolatának alakulása és az egész 20. századi irodalmi világ ábrázolása érdekelt jobban, s amikor megláttam, hogy olyan rész következik, amely valamelyik 19. századi szereplő leveleit, naplóját vagy verseit tartalmazza, nem mindig volt kedvem rögtön folytatni az olvasást.

2. Nem sokkal ezelőtt olvastam Mark Z. Danielewski House of Leaves c. regényét (http://moly.hu/konyvek/mark-z-danielewski-house-of-leaves), s jelenleg az a regény nálam az etalon, ami a posztmodern (sőt: akármilyen) irodalmat illeti, úgyhogy Byatt könyvének – erre az olvasás során hamar rájöttem – nem volt esélye arra, hogy igazán nagy hatást tegyen rám.

3. Régi megfigyelésem, hogy amikor olyasféle dolgokkal vagyok elfoglalva, mint a szabadságom megtervezése, fesztiválra készülés és előre lelkesedés vagy éppen a húgom vendégül látása (= "valóság"), akkor nem tudok olyan őszintén lelkesedni még az efféle, tényleg lenyűgöző regényekért sem, mint a Possession.

Emlékszem, amikor tejfelesszájú egyetemistaként először olvastam ezt a regényt, úgy éreztem, minden benne van, amit szeretek az irodalomban és a bölcsészetben, és természetes reakcióként minden szemináriumra rettenetes esszéket írtam róla. Azóta eltelt vagy 10 év, és már én javítom azokat a rettenetes esszéket (na jó, nem mind rettenetes) és a jelek szerint valóra vált az egykori önmagam összes irodalmárfantáziája, boldogan élek, míg meg nem halok, vége főcím.

De 10 év azért hosszú idő, és ennyi év alatt a mindennapok monotóniájában nem nehéz elfelejteni, miért is tűnt valami olyan jó ötletnek egy évtizeddel ezelőtt. Én legalábbis hajlamos vagyok időnként azt érezni, amikor beüt a nihil, hogy minden, amiért máskor odavagyok, most csak meh, és igazából nincs is értelme semminek, 2020 vége felé meg aztán halmozottan meh volt a minden is, úgyhogy világfájdalmas problémáimra azt tűnt az egyetlen orvosságnak, hogy újraolvassam ezt a regényt, annak reményében, hogy újra szerelmes leszek a munkámba.

Ez elég nagy elvárás egy könyvvel szemben, de azért a Possession éppen erről szól: hogy egy-egy szerző vagy mű valóságosabb szereplő lehet az ember életében, mint azok a valóságos emberek, akik mellett éljük az életünket (és ez egyáltalán nem veszélytelen dolog). Hogy az érti-e jobban az adott művet, akinek megvan a szerző keresztanyjának hímzett zsebkendője is? Hogy jobban értjük-e a művet, ha tudjuk kivel villásreggelizett a szerző Crabb Robinsonnál 1858 novemberében? (Direkt nem ellenőriztem le a dátumot, hogy lássátok, én mit gondolok erről.) És van-e szerelem a posztstrukturalizmus és a pszichoanalitikus irodalomkritika után? Persze biztosan van, hiszen – úgy hallottam legalább – a többséget még Lacan se tudja eltántorítani a szerelembe eséstől. Pedig ő aztán mindent megtett.

Mindezek alapján úgy tűnhet, mintha a Possession valamiféle irodalomtudományos köldöknézegetés lenne, és valahol az is (nagyon vicces például, hogy most már pontosan ismerem mindegyik tudóstípust, aki megjelenik a könyvben), de közben annyira lehet bele szerelmesnek lenni, amitől Lacan megpukkadna! Hiszen csinálhatnak az irodalmárok, amit csak akarnak – az egyetlen ember, aki a teljes történetet ismeri, az mégiscsak az olvasó. És ettől jobb elégtétel nincs is.

(Ugyanitt megnyugvással tölt el az a tudat, hogy bár ebben az értékelésben szerintem minden lényeges dolgot elmondtam erről a regényről, mégsem derül ki róla semmi. Hát nem ez az ultimate bölcsészet?)

Bár hosszúra nyúlt az elolvasása, nagyon élvezetes és különleges élményt nyújtott, igazán egyedi könyvnek tartom, olyannak, amiben szinte minden műfaj keveredik. Volt nyomozás és kutatás, mesék és legendák, Viktóriánus és modern világ, sok-sok idézet és utalás, és persze szerelem, megcsalás, elhagyás, vissztalálás és mindez nagyon szépen összekeverve és elosztva. A vége pedig, a Postscript, olyan szépséges és szívet melengető volt, azért különösen hálás vagyok.
Nehéz bármit is írni anélkül, hogy spoilereznék, úgyhogy inkább csak annyit mondok (és azt hiszem, ez elég árulkodó és találó), hogy egem kicsit Kate Morton Elfeledett Kertjére és Tom Stoppard Árkádiájára emlékeztetett, amiket szintén nagyon szerettem.

Imádtam. Nagyon szépen bontakoznank ki a párhuzamos történetek és Byatt tehetségesen ötvözi a stílusokat és műfajokat. Nagyon irigylem, hogy ilyet tud írni. Meg azt is, hogy beleszőtte irodalomkritikusi tapasztalatait a regénybe és arról tudott írni, amit a legjobban ismer. Ritka az olyan, amikor a kutató főszereplő lehet.

Mivel az egyik szemináriumon ezzel foglalkoztunk, már szeptember óta velem volt. Néha nehéz volt belerázódni, de a végére azt vettem észre, hogy leginkább a viktoriánus szereplők sorsa nagyon elkezdett érdekelni.
Nem volt az az egy délután emészthető olvasmány, de nagyon jó volt, hihetetlen, milyen zsenialitással írta meg az írónő. Kicsit, mintha egy Dan Brown könyvet olvasnék.
A kedvencem az utolsó jelenet volt… nagyon keserédes volt.

Már klisévé vált ez a műfaj (irodalmi vagy történelmi személyek életének ismeretlen eseményei után való nyomozás), de ez egy kellemes, finoman romantikus és a lektűrnél igényesebb példány a sorból. Szép. A filmről nem hallottam jókat, de nem láttam.
Magyarul: http://moly.hu/konyvek/a-s-byatt-mindenem