88. legjobb sci-fi könyv a molyok értékelése alapján

Oculus 151 csillagozás

A. M. Aranth: Oculus

Mit ​tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom… (tovább)

>!
420 oldal · ISBN: 9786155632457
>!
Főnix Könyvműhely, Debrecen, 2016
420 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155632013

Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Truth Dunn · Aoibheann Kane · Verity Cadogan · Kaled Merritt

Helyszínek népszerűség szerint

Avalon


Kedvencelte 26

Most olvassa 22

Várólistára tette 188

Kívánságlistára tette 195

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

>!
phetei P
A. M. Aranth: Oculus

TLDR: Ha még nem olvastál sci-fit akkor azért olvasd el, ha olvastál akkor meg azért.

Maradjunk annyiban, hogy ez igazából 2,5 volt. Mármint csillag. A koncepció alapjai azonban túlmutatnak a könyv végleges formáján, ezért döntöttem úgy, hogy a szerkezeti problémák, aránytalanságok és egyéb ügyetlenkedések helyett a kötet első felében érzett lelkesedésem, az előremutató elképzelés és a jövőbe vetett bizodalmam alapján adom a csillagok számát. Kicsit messziről fogom indítani a továbbiakat.

Van az a homályos témakör amit manapság a „sci-fi válságaként” szokás emlegetni. Igazából senki sem definiálja hogy miről is van szó, de azért érezhető, hogy ez a valami itt van. Látható ez a nagy díjak körüli hercehurcákban és nyilatkozat háborúkban, de ne ugorjunk messzire: akár itt a molyon a címkézéssel kapcsolatos polemizálásokban is tetten érhető. Szerintem ez a problémakör alapvetően két elemből áll, melyek részben egymásból következnek és egymás erősítik. A probléma az egyik oldalról tematikus, másrészt generációs. A sci-fi hagyományos témái lényegében kifulladtak, egész egyszerűen azért, mert a tudományos és technológiai fejlődés vagy utolérte, vagy akár meg is haladta őket spoiler. A sci-fi technológiai jövőbe mutató szerepe lényegében megszűnt, sőt a kutatás-fejlesztés elképesztő tempója és az információ technológia által kiváltott társadalmi és gazdasági változások még azt is megnehezítik, hogy a sci-fi írás egyáltalán relevánsan és kimerítően reagálhasson az aktuális folyamatokra, mielőtt azok még elavulttá válnának spoiler. A jelenünktől nagyon elrugaszkodott témák (féreglyukak, időutazás, kozmikus felfedezés és űrhajócsaták) pedig már csontig lettek rágva, velejük ki lett szívva az utolsó cseppig.

Ebbe a tematikus vákuumba olyan elemek törtek be, melyeket a korosodó és szubkultúraszerűen zárt sci-fi szcéna komolytalannak és nemkívánatosnak tart. Bejöttek a fiatalos témák, tombol az YA disztópia sőt, megváltozott maga az irány is, nem a sci-fibe kerültek új gondolatok, hanem inkább régi kliséket öltöztetnek sci-fi gúnyába spoiler. Mindeközben a fantasztikum a sajnálkozó lenézéssel kezelt gyógyegerek csajozás pótló szórakozásából a popkultúra részévé vált. Kommercializálódott a Gyűrűk ura, anyám Trónok Harcát néz az HBO-n, korábban soha nem olvasó kollégáim kérték el a Marsit, általános közröhej tárgya aki még nem látott Marvel filmet a moziban és Star Wars-os WC papírt dobálnak az emberek a bevásárlókosárba. Ja meg úgy általában az internet. Mindez lényegesen tágabb közönséget és a potenciális sci-fi írók nagyobb tömegét eredményezi. Meg is érkeztünk ezzel a generációs válsághoz.

Ez a két kihívás már önmagában is elég feszültséget okozna az élet bármelyik területén, pláne együtt. Adott tehát egy kimerült, irányát és lendületét vesztett műfaj, amely felé azonban nyughatatlan áradattal zúdul az érdeklődő közönség, a helyzet viszont az, hogy ők nem arról és úgy akarnak olvasni amit a régi szcéna helyesnek tart. A sci-fi fából vaskarikája lett tehát, hogy miként állítson elő olyan termékeket, amiket nem aláz porrá azonnal a régi közösség hangos kisebbsége, de megfeleljen az új közönség modern ízlésének is. Ez a probléma nyilván átmeneti, hiszen a vásárlóerő nagyját az „új belépők” adják, így üzleti alapon nekik áll a zászló. A realitásoknak megfelelően, ha a „hagyományos” sci-fi nem akar rezervátumba vonulni saját műfaján belül, az lenne a legjobb, ha olyan művekkel állna elő, amelyek vannak annyira frissek, hogy kövessék az új trendeket, felkeltse az új közönség érdeklődését, de vannak annyira hagyománytisztelőek is, hogy ne riasszák el a régieket. Amennyiben a sci-fi a maga „hajdan volt dicsőséges” képére akarja formálni saját kortárs irodalmát, azt ilyen áthidaló műveken keresztül tehetné meg, mintegy edukálva az új irányvonal képviselőit és olvasóit. Beleértve az értelmezhető párbeszédet is, ugyebár.

Nagyjából ezen a ponton érkezünk meg az Oculushoz, amit a magam részéről egy ilyen áthidaló kiadvány kvázi prototípusának tekintek a hazai sci-fi irodalomban. Lényegében meg van benne minden olyan elem ami kiszolgálja akár egy hardcore sci-fi rajongó, akár a YA disztópiákon szocializálódott fiatalabb közönség igényeit. Az, hogy mégsem lett igazi ős klasszikus, leginkább az arányok ügyetlen vegyítésének köszönhető. Lett belőle ellenben megkerülhetetlen viszonyítási pont, de erről kicsit lentebb.

A kötet első fele okosan vezet be minket az Oculus világába, folyamatosan nyitott kérdésekkel és nyugtalanító momentumokkal csalogatja előre az olvasót spoiler. Szépen megférnek egymás mellett a kolonizációs sci-fi, a tudományos rejtély, az elnyomó diktatúrák és a YA irodalom toposzai, hogy aztán kellemetlen fordulattal, a regény közepétől csúnyán földbe álljon az egész felépítmény és meglehetősen kínos tini nyavajgás épüljön fel a romjaiból. Még ez sem lett volna feltétlenül probléma, ha az arányok helyre állnak 50-60 oldal után, úgymond letudván a kötelezőt, de ez sajnos nem történik meg. A végére valamelyest magához tér az önmaga romjai alatt fetrengő cselekmény, de ez már csak hirtelen magyarázkodásokra és gyors, folytatást sejtető lezárásra elég. Nagyon sajnálom az Oculus második felét, mert ebben sokkal több lett volna, ha kihagyjuk a nyönyögés nagy részét és kicsit még simogatjuk az arányokat.

No de legyünk nagyvonalúak és engedjük el az eziránt érzett fájdalmunkat, bízzunk a fejlődésben és tartsuk szem előtt, hogy az Oculus mögötti elgondolás a legéletképesebb alternatíva ami a hazai sci-fiben az utóbbi években előkerült. Vissza is kanyarodhatunk ezzel a fentebb említett viszonyítási pont kérdésköréhez. A könyv mára lényegében jelenség lett. Két évvel a megjelenése után még mindig elképesztően pörög körülötte az élet, folyamatosan látom a Frisseim közt és a jelenlegi 139 csillagozása egy kicsit több, mint az egyetemes sci-fi irodalom egyik – általam legalábbis – sarokkövének tekinthető Örök háborújé. Lám, én is két évvel a megjelenése után vettem meg és olvastam el, nem kis részben a nem szűnő láthatósága spoiler miatt. Ez sem véletlen és az Oculus ebben is példáként szolgál. Hiába jelent meg egy alig jegyzett, kis kiadónál, @Disznóparéj_HVP folyamatos munkája a könyv utóélete körül azt eredményezi, hogy erről a kötetről még az idő múlásával is beszélnek, értékelik, veszik, egyszer tán még után is nyomják. Mondhatni álló csillag lett, miközben üstökösök jöttek, mentek a magyar fantasztikus irodalom amúgy elég sivár egén.

Ami külföldön már nyilvánvaló a releváns írók számára, nevesint, hogy az olvasókkal folyamatosan kommunikálni kell, a terméket kötelező utógondozni és köztudatban tartani a jelenidejű és jövőbeni sikerhez, azt itthon nagyon kevesen érzik magukénak annak ellenére, hogy a lehetőség és az eszközök adottak. A közösségi média akár egy igazi sci-fi, leszűkíti a teret és ha nem vagy ott, akkor nem vagy sehol.

Ha nem látod a jövőt akkor le is maradsz róla. Itt nincs Oculusod, aki lásson helyetted.

>!
Főnix Könyvműhely, Debrecen, 2016
420 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155632013
26 hozzászólás
>!
Gorkie P
A. M. Aranth: Oculus

„Ahogy néztem a rózsaszín örvényt eltűnni a lefolyóban, akaratlanul is az járt az eszemben, hogy az én életem is így folyik el: elegáns, steril környezetben elnyeli egy falánk gépezet, amit társadalomnak nevezünk.”

„Befejeztem a könyvet, és az első gondolatom az volt, hogy: "Mi? Most akkor mi is van itt?” Aztán még ilyen értelmes gondolatok jutottak eszembe, hogy: „Hű!” meg „Wow!” Újraolvastam a végét, nem is egyszer. Aztán csak ültem fölötte és gondolkodtam…"

(…)

„Van egy elképzelése az embernek a történetről az olvasás alatt… megnyugtatok mindenit, nem az lesz! Sőt! Olyan irányt vett a cselekményt, hogy csak pislogtam! A történet elindul egy szűk látómezőben, ami aztán csak tágul és tágul, amíg el nem jutunk a végső pontig, az igazsághoz. A megdöbbentő, fájdalmas igazsághoz. ”

(…)

…hamar berántott a történet, mindig alig vártam, hogy végre folytathassam. Érdekes és izgalmas, megdöbbentő csavarokkal, csipetnyi humorral fűszerezve. Kifejezetten tetszett, hogy gondolkodásra késztetett.

Bővebben:
http://olvasokorut.blogspot.in/2017/06/a-m-aranth-oculu…

30 hozzászólás
>!
Mrs_Curran_Lennart P
A. M. Aranth: Oculus

Kedves A. M. Aranth, ez meg mi volt?
Olvssom ezt a jó kis sci-fit, amőba, oculusok, lázadók, meg gonosz Idősek, aztán a cselekmény a jól megszokott séma helyett átmegy valami elképesztőbe! Sikerült meglepned. Voltak gyanúim, de erre a végkifejletre nem számítottam. Ugye írsz folytatást? Nem lehet így vége. Tudni szeretném mi lett velük. :)
Az látszik, hogy jól kiélted magad az űrtechnológiák kitalálásakor. ( egy kis Vörös lázadás hatás?)
Nagyon tetszett, izgalmas volt és csavaros.
Írj még ilyeneket! :)

1 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
A. M. Aranth: Oculus

Kedves Péter! Igazán jól sikerült ez a regény, örömmel és élvezettel olvastam, bár számomra kissé aránytévesztett lett.
Pedig összességében parádés alapötletből induló, rendkívül izgalmas, fordulatos és okos, komolyan átgondolandó kérdésekről, könnyedén gördülő stílusban beszélő történet született. Igaz ez akkor is, ha manapság már szinte törvényszerűen egy jó nagy földi apokalipszis szükségeltetik ahhoz, hogy bemutathassunk egy alternatív emberlakta bolygót, egy űrkolóniát és annak minden konfliktusát.

A feladat adott: építsünk úgy humanoid civilizációt, hogy megpróbáljuk valahogy a telepesek alantas agresszív-militáns, és egyben önpusztító génjeit visszaszorítani. Persze, könnyen megy ez, ha van egy terepszinten adott, közös ellenség, ami ellen mindnyájunknak együttesen, teljes egyetértésben kell küzdenie. Egy ily módon kialakított társadalmi berendezkedésben még a rabszolgatartás is felfogható a természetes öngondoskodás (egyfajta sajátos nyugdíjrendszer) általánosan elfogadott gyakorlatának. Kicsit túlzottan is konzervatív, egy évszázada meggyökeresedett, gyanúsan magától értetődő társadalmi közmegegyezésen alapuló status quo ez. Már-már összevonnám a szemöldököm…
De akkor megjelenik az ifjonti, forradalmi hevület, amely hajlamos tiszta szemmel látni és örökös kíváncsiságában a dolgok mögöttes tartalmát keresni (igaz, néha hűbele módon), a színfalak mögé kukkantgatni. A lázadó szellem, a makacs, önmagát megvalósítani kívánó fiatalság rebellis szemlélete teljes mértékben természetes és érthető is. Ámde itt jön a képbe az a bizonyos aránytévesztés. Miközben egyre gyorsabb ütemben haladunk befelé az események sűrűjébe, egyszer csak azon kapom magam, hogy a főhősnők között és közvetlen környezetükben zajló dialógusokhoz, érzelemátvitelhez, sajnos már régen nem elégséges bennem a feminin jelleg. Amellett, hogy az eseménysor töretlenül halad, az egész kaland kezd túlságosan csajossá, néha erőltetetten vadmacskássá válni, akár egy vérbő tini-disztópiában (alkalmanként még Katniss képe is feltűnik lelki szemeim előtt – ami nekem egy különösen rossz érzés). Pedig az én olvasatomban ez a regény nem erről szól!

Sokkal fontosabbnak tartottam volna a történet sci-fi jellegének erősítését. Óriási potenciál rejlik az isteni szerepben tündöklő mesterséges intelligenciák harcában, a sajátos szabályok által irányított, a maga torz törvényei mentén mégis logikusan működő társadalom vezető rétegében zajló generációs váltásban, a fantasztikus nano-technikával megbolondított, kryo-bölcsőből ébresztett, hipermodern harci felszereléssel felszerelkezett űrkatonák szerepében. Mindez folytatásért kiált és egyben csodálatos táptalaja annak, hogy egy ilyen ötletesen kidolgozott, fordulatos művel újabb ifjú olvasók csatlakozzanak a tudományos-fantasztikus irodalom rajongóinak táborához.
Köszönöm az élményt, de kéretik a folytatás(ok)ba jóval kevesebb hisztis, tinicsajos, nyaffantós allűrt beengedni. :)

1 hozzászólás
>!
J_Goldenlane I
A. M. Aranth: Oculus

Vigyázat! A végén majd gondolkodni kell – bár, ahogy így belegondolok, ez már az elején sem árt…

Mert már a legelején, amikor a naiv olvasó még csak éppen ismerkedik az oculus fogalmával, már akkor feltűnhetnek gyanús apróságok, mely szerint Truth világával valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. És ahogy haladunk előre a regényben, egyre világosabbá válik, hogy sok szempontból és sok rétegben nem stimmelnek a dolgok. Az oldalról oldalra feltáruló titkok megoldásai csak újabb tikokat rejtenek, a legszebb Dűnés hagyományoknak megfelelően.

A cselekmény jó részét Truth Dunn szemszögéből látjuk, az ő személyére és tetteire vannak felfűzve a problémák, méghozzá nagyon számosan. Mintha a lány csak rohanna lefelé a hegyoldalon, és a minden általa felrúgott kavics alól előkerülne valami olyasmi, amit annyira nem is akartunk látni. Nehéz kérdések a barátság témaköréből, a szülő-gyerek viszonyról, majd a klasszikus ki-vagyok-én kamaszos útkeresés egy Wayfarer-kupolával súlyosbított, extrém változata. És ezek csak az érintett, kutyafuttában megválaszolt (vagy inkább csak tűzoltásként kezelt) kérdések, amelyeken felül inkább két komolyabb problémára koncentrál a regény. Az egyik a rabszolgaság intézménye, amit végül szépen kibont, és meglepetésszerűen megválaszol. („De igen, személy. De igen, ember. Csak sajnos oculus.”) Én legalábbis azt hittem, később jutunk el eddig a felismerésig, és ez lesz a fő problémamegoldás, de nem, mert a regény második felében Avalon társadalmának furcsaságai egészen másodlagossá válnak, és egy másik jó kérdést boncolgat, spoiler

Technikai szempontból, íróként olvasva a különböző származású és státuszú csoportok által használt, jellegzetes és baromira jól eltalált beszédstílus tetszett talán a legjobban. Meggyőződésem, hogy bármelyik párbeszédből olvasnánk fel részleteket, tudnám, hogy éppen melyik kaszt/társaság tagja beszél. Ami egy oldalról ugye alap. Más oldalról itt nagyon jól jön ki!

Számomra egy zavaró részlet volt csupán, méghozzá Verity Cadogan jelleme. Az elején nagyon szépen hozza a rabszolgatartót, aki jó fejnek hiszi magát, de persze nem az, aztán spoiler

Aztán jön a történet vége, és ismét figyelmeztetek mindenkit, ott már tényleg gondolkodni kell. Nem kapunk készen semmit, mindenki rakja össze magának a saját megoldását, kinek hogyan tetszik. Annyit talán elárulhatok, a hogy az író által felkínált opciók között nem szerepel sem csillámunikornis, sem rózsaszín Barbie-land, tehát aki efféle végkifejletet szeretne, az el se kezdje.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki a legjobb sci-fi hagyományokhoz visszanyúló, mégis modern szemléletű regényt keres, nem könnyed kikapcsolódáshoz.

Ui.: /avagy hidd el, te nem akarod elolvasni ezt a spoilert/ spoiler

4 hozzászólás
>!
Ashriver
A. M. Aranth: Oculus

Hol is kezdjem?
Így a vége után, most mondhatnám azt, hogy hű bassza meg, ez jól odavágott. De nem mondom, mert még mindig gondolkozom, mert számomra még nincs vége. Meghajolok előtted A. M. Aranth, mert gondolkozásra késztettél, és ez nem sok könyv éri el nálam. A legtöbbször csak elmerül a jó ember egy adott történetben, aztán tovább lép. De itt most nincs tovább lépés. Még itt vagyok és gondolkozom. Hogy min? Hát elmondom, a legelején kezdem.
Egy rabszolgatartó társadalomba csöppen az olvasó, ahol a fiatalokat eladják a szüleik az időseknek, hogy azok lássanak, s a tőlük kapott pénzből majd a szülök is vegyenek egy oculust, egy szemecskét, amikor eljön az ő vakságuk ideje. Egy ördögi kör, amiből nincs menekvés. De mint minden társadalomban itt is vannak lázadók, akik meg akarják menteni a fiatalokat, megdönteni a rendszert és átvenni a hatalmat. Na igen ám, de eközben ott van még az amöba, ami körül minden forog. Kérdem én, ha megdöntik a rendszert, ha győz a lázadás, utána ki fog foglalkozni az amöbával? Ki fogja meggyógyítani, ha mindazokat, akik ezzel foglalkoznak, megöltek?
Visszatérve az oculusokra. A legtöbbel cefetül bántak, vagy még annál is rosszabbul. Megmutatkozott az emberi természet egyik legrosszabb oldala. De Truth más volt. (Főszereplőhöz híven annak is kellett lennie.) Ő nem szűnt meg embernek lenni. HArcolt azért, hogy ember legyen. S kérdem én, mi is a szabadság, ha nem egy döntés; egy döntés, amely során elhatározzuk, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint önön akaratunk és vágyunk? Egy ember nem veheti el egy másik ember szabad akaratát. Az csak akkor szűnik meg, ha az ember úgy dönt, hogy feladja, önön akaratából, a szabadságát, és másra áldozza azt. Mint például Truth. Aki szépen fokozatosan, de elfogadja, hogy ő ember és embernek lenni szívás, pláne abban a világban, ahol ő él. Megtapsoltam, amikor végre kiállt önmagáért. Szép volt :)
Most jöhet a másik dolog. A poszthumánok. Meglepődtem rajtuk. Háborús bűnösök, akiknek még mindig nem elég? Kivéve persze egyet. De róluk nem is akarok írni, mert nem sokat ismertem meg belőlük, csak amit Kaden vagy a Szellem mondott.
A Szellem egy mesterséges intelligencia, aki a hajójukat működteti, s közben egy ördögi elme, aki Istennek képzeli magát. Ha a teremtő létrehoz valamit, és ez a valami öntudatra ébred, majd istennek kiáltja ki magát, tényleg isten lesz? Vagy isten az, aki a háttérben, csendesen mosolyogva figyel és tudtod nélkül terelget az utadon, még akkor is, ha te megtagadod őt? Egyáltalán mi az, hogy ember, és mi az, hogy isten? Lehet isten ember, és emberből lehet isten? És ha az emberből lehet isten, akkor az általa létrehozott intelligenciából, miért ne lehetne? Megint csak az ember akaratán múlik minden?
A könyvben nem kapunk tényleges válaszokat, csak döntési lehetőséget, ahogy Kaden is mondta, „truth… or dare”. Tényleg a valóság volt az, amit olvastunk, vagy a Szellem egy multiverzuma, amit ő alkotott, csak mivel már ő maga sem tudta, hogy a sok világ közül melyik is a kezdet, ezért az olvasó is csak reménykedhet, hogy az író nem az MI egyik multiverzumát ismertette meg velünk, hanem azt, ahol minden elkezdődött?
És a mi a helyzet a végével? Azt azért sejtem, hogy ki nyomta meg a gombot, de mint olvasó, tudom, vagyis inkább remélem, hogy nem kellett volna megnyomni. És mi lesz a folytatás. Milyen az új társadalom? Kiderül az igazság? És a poszthumánok? Annyi kérdés, na de hol vannak a válaszok? Most egy jó ideig ezen fogok agyalni.
Ajánlom!

>!
ViveEe P
A. M. Aranth: Oculus

Nagyon nehéz dió ez nekem, mert alapvetően jó könyvnek látom, csak engem nem szippantott be. Nem hívogatott a könyv, néhány fejezet után leraktam. És valahogy sooookkal inkább érdekelne ez a bizonyos Melkor bosszúja film. :P Ezért külön nagy pacsi az írónak.
Baromira érdekes ez az oculus rendszer, az agyam eldobtam a kegyetlenség eme fokán. Eleinte nagyon tetszett Truth elbeszélése a napjairól. És emellett ment a másik titokzatos szál. A történet fejlődésének szempontjából nagyon fontos volt, hogy Truth kiálljon magáért, és majdhogynem egyenlő szintre emelkedjen Verityhez, de engem valahogy zavart, hogy az eleinte igenis kegyetlen gazdája kb. egy sütisütő nagymamává avanzsált.
Viszont Truthról kiderül, hogy milyen okos. Vagy legalábbis jó kérdéseket tesz fel.
A szerintem már-már leszbikus kapcsolatot súroló kapcsolata Aoival nekem kicsit sok volt.
Viszont a vége szerintem mindenkinek tartogat meglepetéseket. Amikor Fényhozó levette a maszkját felkiálltottam, hogy „Úgy tudtam!”. Aztán persze kiderült, hogy semmit sem tudtam. Ez jó volt, bár kicsit nehéz megemésztenem, hogy spoiler, de ez csak azért van, mert kevés sci-fit olvasok. Aztán persze még őket is éri meglepetés. Szomorú az emberekről való teljes lemondással így szembesülni. Pláne, ha valaki önkényesen eldönti egy faj sorsát. A vége pedig nagyon sejtelmes lett. Bár én valahogy mégis kereknek érzem, hiába lett nyitvahagyva a cselekmény vége.
Szerintem megéri tenni a könyvvel egy próbát, mert izgalmas és kegyetlen, a szerintem több, mint érdekes megoldásokkal együtt is. :)

5 hozzászólás
>!
joopsy P
A. M. Aranth: Oculus

Először is az olvasás körülményei: A könyv felénél hazahoztuk a kis nyuszikánkat, Szefit. Szóval komolyan úgy érzem, hogy befolyásolta az olvasásélményt az, hogy a ketrece előtt fekve olvastam és fél szemmel mindig őt néztem. :)
Maga a könyv a rengeteg hibájától eltekintve igazán érdekes olvasásélmény volt. Bár őszintén megvallva a könyv utolsó 40 oldaláig nem teljesen értettem, hogy mire ez a nagy rajongótábor. Addig nem is tudtam, mi lesz a véleményem a könyvről. :)
Amik zavartak:
– Általában szoktam szeretni, amikor nem tudom meg azonnal, hogy az adott fejezet kinek a szemszögéből íródott, de itt sajnos ez túl gyakran előfordult és volt, hogy még a fejezet végére sem vált világossá.
– Az elírások eleinte zavartak, de egy idő után csökkentek ez irányban az elvárásaim. :P
– Olvasás közben egyáltalán nem éreztem, hogy Truth lány. (És nem a sörözéssel volt a bajom.)
– A történetvezetés picit következetlen volt. Eleve nekem fura, hogy Truth a többi korabelivel járhatott iskolába. Egyébként egész életében arra nevelék, hogy oculus legyen, mégis amikor élesedik a helyzet, nekiáll lázongani. Aztán beletörődik, aztán mégsem. Ez nekem valahogy nem volt logikus.
– Ja igen a tankok: Mégis milyen típusúak voltak?!!! :D

Amik nagyon tetszettek:
– Az alapszituáció: az, hogy a Földről áttelepedett emberek retináját megtámadja egy amőba, ami végül az egyed vakságát okozza.
– Az oculus program.
– A színváltó tetoválás.
– A bámulatos csavarok a történetben. spoiler
– A kiszámíthatatlanság. spoiler
– A humor. A Holden rosé. :D
– A segédadatok a könyv végén (Apropó: Csak a véletlennek köszönhető, hogy észrevettem. A könyv elejére áthelyezve hasznosabb lenne.)
– A borító.
Szóval minden körülménytől függetlenül nagyon élveztem és egyszer muszáj leszek újraolvasni, mert ilyen befejezés mellett gyanús, hogy volt, ami fölött elsiklottam.
Most meg attól tartok, bármibe is fogok belekezdeni, az nem lesz elég jó… Hát kössssz! :D

>!
oldmoviegirl01 P
A. M. Aranth: Oculus

„Mi, emberek főzzük ki magunknak a legforróbb, leggonoszabb poklot, nap mint nap. És csak rajtunk áll, hogy olajat öntünk a tűzre, vagy egy vödör vizet.”

Nem egy könnyed olvasmány, inkább az a gondolkodtatós fajta. Ahogy haladtam a történetben, amellett, hogy nagyon oda kellett figyelni nehogy lemaradjak valami utalásról, egyre inkább éreztem, hogy az amőba, az oculusok léte elleni küzdelem mellett van egy nagyobb, más szinteken zajló csata is, és senki sem tudja ki irányít valójában (egyenlőre mi, olvasók sem). A történet egyre szövevényesebb lett, és a karakterek sem könnyítették meg a dolgomat, nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy ki a jó és ki a gonosz, ki áll a jó és ki a rossz oldalon, mert ilyen nem is volt. Minden változott, minden alakult.

A társadalomkritika mellett sok szó esik még barátságról, hűségről. Érdekes volt végigkövetni Truth és Aoi kapcsolatának alakulását, hullámzását.

Jókat mosolyogtam az írós utalásokon, de azt hiszem a kedvencem a ”Hackett’s Posthuman Tattoo” marad.

Na és az a befejezés. Újra kell olvasnom a végét, hogy közelebb kerüljek a megfejtéshez.
Őszintén remélem, hogy lesz folytatás, vagy legalább ebben a világban játszódó másik kötet is, sok lehetőség rejlik még a sorok között és után.

2 hozzászólás
>!
lilla_csanyi
A. M. Aranth: Oculus

Az már biztos: ez a könyv sokkal, de sokkal jobb lett, mint a Dobszó a ködben. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem leszek vele kritikus. :) Haladjunk is szépen, sorjában.

A világfelépítés:
Az egyik legnagyobb érdeme a könyvnek. Az elején azt hisszük, hogy kapunk egy szépen felújított panellakást, de ahogy haladunk előre a történetben, és megismerjük a helyzetet más-más szemszögből is, kiderül, hogy igazából egy kastélyt kaptunk. Naaagy kerttel.
No meg persze a nagy egészen kívül ott vannak azok a kis nüansznyi hangulatfestő elemek, amiket imádtam: a Golden Lane, a Hackett Tetoválószalon stb., stb. Ezek úgy mind megdobogtatták a szívemet. Szóval ez ötös.

Történet:
Abszolút kedvemre való. Sok dráma, még több vér, és az emberiség egy k*csög. Minden, ami kell. Annyi csavarral a végén, hogy kapkodtam a fejemet.

Karakterek:
A fejlődés a Dobszóhoz képest hatalmas, de azért itt még mindig van mit javítani.
A leggyengébb láncszem maga Truth volt, akit az elején sajnáltam, majd közömbös lett, a felétől pedig meg tudtam volna fojtani…bármiben, ami elegendő mennyiségben áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy valaki belefulladjon. Pedig az elején nagyon ígéretesen indult, teljesen átéreztem a karakterdrámáját, és át is jött a tizenéves kiscsaj hangulat, de valahogy a sztori előrehaladtával döcögőssé vált a dolog. Belső monológjai helyenként totál kizökkentettek a történetből, annyira irrelevánsak voltak, a tettei meg időnként annyira ledöbbentettek, hogy csak hápogni tudtam: most ezt miért? Hát HÜLYE vagy?
Aoi sem lopta be magát a szívembe, sőt, nagyon gyorsan bekerült a „fullkretén karakter tároló doboz”-ban az agyamban.
De volt ám nekem kedvencem is. A legzseniálisabb karakter, akinem minden gondolata, minden szava aranyat ért…ez pedig nem volt más, mint Kaledék hajójának MI-je. Egyszerűen tökéletes, ahogy el lett találva az a szarkasztikus, önimádó, beképzelt MI, ha Ultron fele ilyen menő lett volna a filmben, őt is imádtam volna.
Kaled Merrit eleinte egy elhibázott YA sablonkarinak tűnt, de a végére kiderült, hogy nagyon nem, úgyhogy ezért jár a puszi meg a pacsi.
A csapata viszont rettentően semmilyen volt, Hófehérke 7 törpéjének kidolgozottabb jelleme volt, mint nekik.

A külcsín
Ez a borító nagyon jó lett, abszolút nemzetközi színvonalú. Szerettem is nézegetni.
A tipóval már voltak gondjaim, oké, hogy sci-fi meg minden, de ez a fejezetcímes betűtípus amellett, hogy olvashatatlan, még elképesztően ronda is.
Szerkesztés. Le a kalappal @Wee előtt, remélem meg is fizettek ezért a melóért, mert megérdemled. :D Egyetlen szívfájdalmam a vége volt, ahol egyszer fel lett cserélve 2 karakter neve, és ez nekem komoly zavart okozott az erőben. Aztán persze rájöttem a turpisságra, de no.

Egyéb óhaj, sóhaj, kérés, nyifnyaf:

A feromonokról a Batman és Robin film óta él az a tévképzet, hogy az embert állatias ösztönszintre lealacsonytó, azonnal ható tudatmódosító bigyó. A tudomány azonban bebizonyította: az ember nem molylepke. A feromonok sok mindenre hatással vannak, pl: hormontermelés, peteérés, párválasztás..stb, de az ember annál tudatosabb lény, mintsem némi szagok hatására azonnal üzekedni akarjon, pláne, ha egyébként még fél is az illetőtől.

Jajj, és még valami.
Kardúr.
Hát ezen én majd' besz**** a röhögéstől. Főleg, mivel a sztori felében sikerült Kandúrnak olvasnom. Amikor meg kiderült, hogy nem, akkor meg azon röhögtem, hogy jesszusom, ez mennyire nem illik egy sci-fibe. Olyan, mint valami ork katonai rang.

A.M.Aranth rajongóknak kötelező darab. Aki még nem olvasott semmit a szerzőtől, azoknak legyen ez a könyv az első.
Azoknak ajánlom, akik most ismerkednek a sci-fivel, illetve azoknak a sci-fi rajongóknak, akik szeretik a karakterdrámát.

17 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Disznóparéj_HVP IP

Truth a tizenhetedik születésnapján vesztette el az életét.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Truth Dunn
13 hozzászólás
>!
Disznóparéj_HVP IP

Aztán Verity egy nap közölte, hogy eljött a büntetésem utolsó felvonása, és ma elmegyek a havonta megrendezésre kerülő oculus-találkozóra.

Éljen.

Oculus-találkozó. Valami bizalomgerjesztőbb nevet nem tudtak volna adni neki? Nem is tudom, valami jó betűszót mondjuk, azoknál úgysincs nyomasztóbb! RKT – Rabszolga Koncentrációs Tábor? KJMNy – Kötelező Jópofizás Más Nyomorultakkal? FRANC – Fölényesen Rommátett Arcok Neurotikus Csoportja?

Oculus-találkozó. Semmi pénzért! Akkor se mennék rá, ha fájdalmat okozna érte.

Miután fájdalmat okozott érte, elkezdtem kiválasztani a ruhámat az estére.

73. oldal, V. Vágások

Kapcsolódó szócikkek: oculus · Truth Dunn · Verity Cadogan
>!
molly_

– Mondd, Kaled – suttogtam –, miért van az, hogy mindig a jó embereknek kell meghalniuk?
– Ó, Truth. Ha neked lenne egy virágoskerted, akkor te melyik virágot szednéd le magadnak?
– Hát, a legszebbeket.
– Pontosan.

299. oldal

>!
gesztenye63 P

– Majd alszunk, ha már holtak leszünk (…)

XI. Alávaló rohadék

2 hozzászólás
>!
Sziszandria P

Istennek ehhez a sok rosszhoz semmi köze. Mi, emberek főzzük ki magunknak a legforróbb, leggonoszabb poklot, nap mint nap. És csak rajtunk áll, hogy olajat öntünk a tűzre, vagy egy vödör vizet.

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Truth Dunn
>!
Sziszandria P

– Én nem olvasok.
– Műveletlen bunkó vagy.
– Pontosan.

191. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kaled Merritt · Truth Dunn
>!
ViraMors 

– Legközelebb – morogtam – akkor hozz nekem vega burgert, ha tényleg vegák vannak benne, oké?

136. oldal

1 hozzászólás
>!
molly_

– Mondták már neked, hogy ritka nagy gyökér vagy?
– Igen. Te például az elmúlt két és fél órában minden percben közölted.
– És nem érzed úgy, hogy akkor lehet benne valami?

191. oldal

>!
phetei P

Annyira kiszámítható volt, hogy mi fog történni, ki mit fog mondani, hogy majd megölt az unalom.

84. oldal

>!
Ametiszt21

– Akkor is vérzik a szívem azokért a madárkákért – motyogta.
– Biztonságban vannak.
– Rabságban vannak. Van különbség.

114. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Aoibheann Kane · szabadság · Truth Dunn

Hasonló könyvek címkék alapján

On Sai: Lucy
Rick Yancey: Az ötödik hullám
Veronica Roth: A hűséges
Dan Wells: Fragments – Töredékek
Stephenie Meyer: A burok
Nalini Singh: Feloldozás
Amie Kaufman – Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok
Ann Aguirre: Helyőrség
Catherine Fisher: Incarceron
Anna Sheehan: A Long, Long Sleep – Hosszú álom