Oculus (Oculus 1.) 87% 323 csillagozás

TLDR: Ha még nem olvastál sci-fit akkor azért olvasd el, ha olvastál akkor meg azért.

Maradjunk annyiban, hogy ez igazából 2,5 volt. Mármint csillag. A koncepció alapjai azonban túlmutatnak a könyv végleges formáján, ezért döntöttem úgy, hogy a szerkezeti problémák, aránytalanságok és egyéb ügyetlenkedések helyett a kötet első felében érzett lelkesedésem, az előremutató elképzelés és a jövőbe vetett bizodalmam alapján adom a csillagok számát. Kicsit messziről fogom indítani a továbbiakat.

Van az a homályos témakör amit manapság a „sci-fi válságaként” szokás emlegetni. Igazából senki sem definiálja hogy miről is van szó, de azért érezhető, hogy ez a valami itt van. Látható ez a nagy díjak körüli hercehurcákban és nyilatkozat háborúkban, de ne ugorjunk messzire: akár itt a molyon a címkézéssel kapcsolatos polemizálásokban is tetten érhető. Szerintem ez a problémakör alapvetően két elemből áll, melyek részben egymásból következnek és egymás erősítik. A probléma az egyik oldalról tematikus, másrészt generációs. A sci-fi hagyományos témái lényegében kifulladtak, egész egyszerűen azért, mert a tudományos és technológiai fejlődés vagy utolérte, vagy akár meg is haladta őket spoiler. A sci-fi technológiai jövőbe mutató szerepe lényegében megszűnt, sőt a kutatás-fejlesztés elképesztő tempója és az információ technológia által kiváltott társadalmi és gazdasági változások még azt is megnehezítik, hogy a sci-fi írás egyáltalán relevánsan és kimerítően reagálhasson az aktuális folyamatokra, mielőtt azok még elavulttá válnának spoiler. A jelenünktől nagyon elrugaszkodott témák (féreglyukak, időutazás, kozmikus felfedezés és űrhajócsaták) pedig már csontig lettek rágva, velejük ki lett szívva az utolsó cseppig.

Ebbe a tematikus vákuumba olyan elemek törtek be, melyeket a korosodó és szubkultúraszerűen zárt sci-fi szcéna komolytalannak és nemkívánatosnak tart. Bejöttek a fiatalos témák, tombol az YA disztópia sőt, megváltozott maga az irány is, nem a sci-fibe kerültek új gondolatok, hanem inkább régi kliséket öltöztetnek sci-fi gúnyába spoiler. Mindeközben a fantasztikum a sajnálkozó lenézéssel kezelt gyógyegerek csajozás pótló szórakozásából a popkultúra részévé vált. Kommercializálódott a Gyűrűk ura, anyám Trónok Harcát néz az HBO-n, korábban soha nem olvasó kollégáim kérték el a Marsit, általános közröhej tárgya aki még nem látott Marvel filmet a moziban és Star Wars-os WC papírt dobálnak az emberek a bevásárlókosárba. Ja meg úgy általában az internet. Mindez lényegesen tágabb közönséget és a potenciális sci-fi írók nagyobb tömegét eredményezi. Meg is érkeztünk ezzel a generációs válsághoz.

Ez a két kihívás már önmagában is elég feszültséget okozna az élet bármelyik területén, pláne együtt. Adott tehát egy kimerült, irányát és lendületét vesztett műfaj, amely felé azonban nyughatatlan áradattal zúdul az érdeklődő közönség, a helyzet viszont az, hogy ők nem arról és úgy akarnak olvasni amit a régi szcéna helyesnek tart. A sci-fi fából vaskarikája lett tehát, hogy miként állítson elő olyan termékeket, amiket nem aláz porrá azonnal a régi közösség hangos kisebbsége, de megfeleljen az új közönség modern ízlésének is. Ez a probléma nyilván átmeneti, hiszen a vásárlóerő nagyját az „új belépők” adják, így üzleti alapon nekik áll a zászló. A realitásoknak megfelelően, ha a „hagyományos” sci-fi nem akar rezervátumba vonulni saját műfaján belül, az lenne a legjobb, ha olyan művekkel állna elő, amelyek vannak annyira frissek, hogy kövessék az új trendeket, felkeltse az új közönség érdeklődését, de vannak annyira hagyománytisztelőek is, hogy ne riasszák el a régieket. Amennyiben a sci-fi a maga „hajdan volt dicsőséges” képére akarja formálni saját kortárs irodalmát, azt ilyen áthidaló műveken keresztül tehetné meg, mintegy edukálva az új irányvonal képviselőit és olvasóit. Beleértve az értelmezhető párbeszédet is, ugyebár.

Nagyjából ezen a ponton érkezünk meg az Oculushoz, amit a magam részéről egy ilyen áthidaló kiadvány kvázi prototípusának tekintek a hazai sci-fi irodalomban. Lényegében meg van benne minden olyan elem ami kiszolgálja akár egy hardcore sci-fi rajongó, akár a YA disztópiákon szocializálódott fiatalabb közönség igényeit. Az, hogy mégsem lett igazi ős klasszikus, leginkább az arányok ügyetlen vegyítésének köszönhető. Lett belőle ellenben megkerülhetetlen viszonyítási pont, de erről kicsit lentebb.

A kötet első fele okosan vezet be minket az Oculus világába, folyamatosan nyitott kérdésekkel és nyugtalanító momentumokkal csalogatja előre az olvasót spoiler. Szépen megférnek egymás mellett a kolonizációs sci-fi, a tudományos rejtély, az elnyomó diktatúrák és a YA irodalom toposzai, hogy aztán kellemetlen fordulattal, a regény közepétől csúnyán földbe álljon az egész felépítmény és meglehetősen kínos tini nyavajgás épüljön fel a romjaiból. Még ez sem lett volna feltétlenül probléma, ha az arányok helyre állnak 50-60 oldal után, úgymond letudván a kötelezőt, de ez sajnos nem történik meg. A végére valamelyest magához tér az önmaga romjai alatt fetrengő cselekmény, de ez már csak hirtelen magyarázkodásokra és gyors, folytatást sejtető lezárásra elég. Nagyon sajnálom az Oculus második felét, mert ebben sokkal több lett volna, ha kihagyjuk a nyönyögés nagy részét és kicsit még simogatjuk az arányokat.

No de legyünk nagyvonalúak és engedjük el az eziránt érzett fájdalmunkat, bízzunk a fejlődésben és tartsuk szem előtt, hogy az Oculus mögötti elgondolás a legéletképesebb alternatíva ami a hazai sci-fiben az utóbbi években előkerült. Vissza is kanyarodhatunk ezzel a fentebb említett viszonyítási pont kérdésköréhez. A könyv mára lényegében jelenség lett. Két évvel a megjelenése után még mindig elképesztően pörög körülötte az élet, folyamatosan látom a Frisseim közt és a jelenlegi 139 csillagozása egy kicsit több, mint az egyetemes sci-fi irodalom egyik – általam legalábbis – sarokkövének tekinthető Örök háborújé. Lám, én is két évvel a megjelenése után vettem meg és olvastam el, nem kis részben a nem szűnő láthatósága spoiler miatt. Ez sem véletlen és az Oculus ebben is példáként szolgál. Hiába jelent meg egy alig jegyzett, kis kiadónál, @Disznóparéj_HVP folyamatos munkája a könyv utóélete körül azt eredményezi, hogy erről a kötetről még az idő múlásával is beszélnek, értékelik, veszik, egyszer tán még után is nyomják. Mondhatni álló csillag lett, miközben üstökösök jöttek, mentek a magyar fantasztikus irodalom amúgy elég sivár egén.

Ami külföldön már nyilvánvaló a releváns írók számára, nevesint, hogy az olvasókkal folyamatosan kommunikálni kell, a terméket kötelező utógondozni és köztudatban tartani a jelenidejű és jövőbeni sikerhez, azt itthon nagyon kevesen érzik magukénak annak ellenére, hogy a lehetőség és az eszközök adottak. A közösségi média akár egy igazi sci-fi, leszűkíti a teret és ha nem vagy ott, akkor nem vagy sehol.

Ha nem látod a jövőt akkor le is maradsz róla. Itt nincs Oculusod, aki lásson helyetted.

„Ahogy néztem a rózsaszín örvényt eltűnni a lefolyóban, akaratlanul is az járt az eszemben, hogy az én életem is így folyik el: elegáns, steril környezetben elnyeli egy falánk gépezet, amit társadalomnak nevezünk.”

"Befejeztem a könyvet, és az első gondolatom az volt, hogy: „Mi? Most akkor mi is van itt?” Aztán még ilyen értelmes gondolatok jutottak eszembe, hogy: „Hű!” meg „Wow!” Újraolvastam a végét, nem is egyszer. Aztán csak ültem fölötte és gondolkodtam…"

(…)

„Van egy elképzelése az embernek a történetről az olvasás alatt… megnyugtatok mindenit, nem az lesz! Sőt! Olyan irányt vett a cselekményt, hogy csak pislogtam! A történet elindul egy szűk látómezőben, ami aztán csak tágul és tágul, amíg el nem jutunk a végső pontig, az igazsághoz. A megdöbbentő, fájdalmas igazsághoz. ”

(…)

…hamar berántott a történet, mindig alig vártam, hogy végre folytathassam. Érdekes és izgalmas, megdöbbentő csavarokkal, csipetnyi humorral fűszerezve. Kifejezetten tetszett, hogy gondolkodásra késztetett.

Bővebben:
http://olvasokorut.blogspot.in/2017/06/a-m-aranth-oculu…

Kedves Péter! Igazán jól sikerült ez a regény, örömmel és élvezettel olvastam, bár számomra kissé aránytévesztett lett.
Pedig összességében parádés alapötletből induló, rendkívül izgalmas, fordulatos és okos, komolyan átgondolandó kérdésekről, könnyedén gördülő stílusban beszélő történet született. Igaz ez akkor is, ha manapság már szinte törvényszerűen egy jó nagy földi apokalipszis szükségeltetik ahhoz, hogy bemutathassunk egy alternatív emberlakta bolygót, egy űrkolóniát és annak minden konfliktusát.

A feladat adott: építsünk úgy humanoid civilizációt, hogy megpróbáljuk valahogy a telepesek alantas agresszív-militáns, és egyben önpusztító génjeit visszaszorítani. Persze, könnyen megy ez, ha van egy terepszinten adott, közös ellenség, ami ellen mindnyájunknak együttesen, teljes egyetértésben kell küzdenie. Egy ily módon kialakított társadalmi berendezkedésben még a rabszolgatartás is felfogható a természetes öngondoskodás (egyfajta sajátos nyugdíjrendszer) általánosan elfogadott gyakorlatának. Kicsit túlzottan is konzervatív, egy évszázada meggyökeresedett, gyanúsan magától értetődő társadalmi közmegegyezésen alapuló status quo ez. Már-már összevonnám a szemöldököm…
De akkor megjelenik az ifjonti, forradalmi hevület, amely hajlamos tiszta szemmel látni és örökös kíváncsiságában a dolgok mögöttes tartalmát keresni (igaz, néha hűbele módon), a színfalak mögé kukkantgatni. A lázadó szellem, a makacs, önmagát megvalósítani kívánó fiatalság rebellis szemlélete teljes mértékben természetes és érthető is. Ámde itt jön a képbe az a bizonyos aránytévesztés. Miközben egyre gyorsabb ütemben haladunk befelé az események sűrűjébe, egyszer csak azon kapom magam, hogy a főhősnők között és közvetlen környezetükben zajló dialógusokhoz, érzelemátvitelhez, sajnos már régen nem elégséges bennem a feminin jelleg. Amellett, hogy az eseménysor töretlenül halad, az egész kaland kezd túlságosan csajossá, néha erőltetetten vadmacskássá válni, akár egy vérbő tini-disztópiában (alkalmanként még Katniss képe is feltűnik lelki szemeim előtt – ami nekem egy különösen rossz érzés). Pedig az én olvasatomban ez a regény nem erről szól!

Sokkal fontosabbnak tartottam volna a történet sci-fi jellegének erősítését. Óriási potenciál rejlik az isteni szerepben tündöklő mesterséges intelligenciák harcában, a sajátos szabályok által irányított, a maga torz törvényei mentén mégis logikusan működő társadalom vezető rétegében zajló generációs váltásban, a fantasztikus nano-technikával megbolondított, kryo-bölcsőből ébresztett, hipermodern harci felszereléssel felszerelkezett űrkatonák szerepében. Mindez folytatásért kiált és egyben csodálatos táptalaja annak, hogy egy ilyen ötletesen kidolgozott, fordulatos művel újabb ifjú olvasók csatlakozzanak a tudományos-fantasztikus irodalom rajongóinak táborához.
Köszönöm az élményt, de kéretik a folytatás(ok)ba jóval kevesebb hisztis, tinicsajos, nyaffantós allűrt beengedni. :)

Kedves A. M. Aranth, ez meg mi volt?
Olvssom ezt a jó kis sci-fit, amőba, oculusok, lázadók, meg gonosz Idősek, aztán a cselekmény a jól megszokott séma helyett átmegy valami elképesztőbe! Sikerült meglepned. Voltak gyanúim, de erre a végkifejletre nem számítottam. Ugye írsz folytatást? Nem lehet így vége. Tudni szeretném mi lett velük. :)
Az látszik, hogy jól kiélted magad az űrtechnológiák kitalálásakor. ( egy kis Vörös lázadás hatás?)
Nagyon tetszett, izgalmas volt és csavaros.
Írj még ilyeneket! :)

Vigyázat! A végén majd gondolkodni kell – bár, ahogy így belegondolok, ez már az elején sem árt…

Mert már a legelején, amikor a naiv olvasó még csak éppen ismerkedik az oculus fogalmával, már akkor feltűnhetnek gyanús apróságok, mely szerint Truth világával valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. És ahogy haladunk előre a regényben, egyre világosabbá válik, hogy sok szempontból és sok rétegben nem stimmelnek a dolgok. Az oldalról oldalra feltáruló titkok megoldásai csak újabb tikokat rejtenek, a legszebb Dűnés hagyományoknak megfelelően.

A cselekmény jó részét Truth Dunn szemszögéből látjuk, az ő személyére és tetteire vannak felfűzve a problémák, méghozzá nagyon számosan. Mintha a lány csak rohanna lefelé a hegyoldalon, és a minden általa felrúgott kavics alól előkerülne valami olyasmi, amit annyira nem is akartunk látni. Nehéz kérdések a barátság témaköréből, a szülő-gyerek viszonyról, majd a klasszikus ki-vagyok-én kamaszos útkeresés egy Wayfarer-kupolával súlyosbított, extrém változata. És ezek csak az érintett, kutyafuttában megválaszolt (vagy inkább csak tűzoltásként kezelt) kérdések, amelyeken felül inkább két komolyabb problémára koncentrál a regény. Az egyik a rabszolgaság intézménye, amit végül szépen kibont, és meglepetésszerűen megválaszol. („De igen, személy. De igen, ember. Csak sajnos oculus.”) Én legalábbis azt hittem, később jutunk el eddig a felismerésig, és ez lesz a fő problémamegoldás, de nem, mert a regény második felében Avalon társadalmának furcsaságai egészen másodlagossá válnak, és egy másik jó kérdést boncolgat, spoiler

Technikai szempontból, íróként olvasva a különböző származású és státuszú csoportok által használt, jellegzetes és baromira jól eltalált beszédstílus tetszett talán a legjobban. Meggyőződésem, hogy bármelyik párbeszédből olvasnánk fel részleteket, tudnám, hogy éppen melyik kaszt/társaság tagja beszél. Ami egy oldalról ugye alap. Más oldalról itt nagyon jól jön ki!

Számomra egy zavaró részlet volt csupán, méghozzá Verity Cadogan jelleme. Az elején nagyon szépen hozza a rabszolgatartót, aki jó fejnek hiszi magát, de persze nem az, aztán spoiler

Aztán jön a történet vége, és ismét figyelmeztetek mindenkit, ott már tényleg gondolkodni kell. Nem kapunk készen semmit, mindenki rakja össze magának a saját megoldását, kinek hogyan tetszik. Annyit talán elárulhatok, a hogy az író által felkínált opciók között nem szerepel sem csillámunikornis, sem rózsaszín Barbie-land, tehát aki efféle végkifejletet szeretne, az el se kezdje.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki a legjobb sci-fi hagyományokhoz visszanyúló, mégis modern szemléletű regényt keres, nem könnyed kikapcsolódáshoz.

Ui.: /avagy hidd el, te nem akarod elolvasni ezt a spoilert/ spoiler

Hol is kezdjem?
Így a vége után, most mondhatnám azt, hogy hű bassza meg, ez jól odavágott. De nem mondom, mert még mindig gondolkozom, mert számomra még nincs vége. Meghajolok előtted A. M. Aranth, mert gondolkozásra késztettél, és ez nem sok könyv éri el nálam. A legtöbbször csak elmerül a jó ember egy adott történetben, aztán tovább lép. De itt most nincs tovább lépés. Még itt vagyok és gondolkozom. Hogy min? Hát elmondom, a legelején kezdem.
Egy rabszolgatartó társadalomba csöppen az olvasó, ahol a fiatalokat eladják a szüleik az időseknek, hogy azok lássanak, s a tőlük kapott pénzből majd a szülök is vegyenek egy oculust, egy szemecskét, amikor eljön az ő vakságuk ideje. Egy ördögi kör, amiből nincs menekvés. De mint minden társadalomban itt is vannak lázadók, akik meg akarják menteni a fiatalokat, megdönteni a rendszert és átvenni a hatalmat. Na igen ám, de eközben ott van még az amöba, ami körül minden forog. Kérdem én, ha megdöntik a rendszert, ha győz a lázadás, utána ki fog foglalkozni az amöbával? Ki fogja meggyógyítani, ha mindazokat, akik ezzel foglalkoznak, megöltek?
Visszatérve az oculusokra. A legtöbbel cefetül bántak, vagy még annál is rosszabbul. Megmutatkozott az emberi természet egyik legrosszabb oldala. De Truth más volt. (Főszereplőhöz híven annak is kellett lennie.) Ő nem szűnt meg embernek lenni. HArcolt azért, hogy ember legyen. S kérdem én, mi is a szabadság, ha nem egy döntés; egy döntés, amely során elhatározzuk, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint önön akaratunk és vágyunk? Egy ember nem veheti el egy másik ember szabad akaratát. Az csak akkor szűnik meg, ha az ember úgy dönt, hogy feladja, önön akaratából, a szabadságát, és másra áldozza azt. Mint például Truth. Aki szépen fokozatosan, de elfogadja, hogy ő ember és embernek lenni szívás, pláne abban a világban, ahol ő él. Megtapsoltam, amikor végre kiállt önmagáért. Szép volt :)
Most jöhet a másik dolog. A poszthumánok. Meglepődtem rajtuk. Háborús bűnösök, akiknek még mindig nem elég? Kivéve persze egyet. De róluk nem is akarok írni, mert nem sokat ismertem meg belőlük, csak amit Kaden vagy a Szellem mondott.
A Szellem egy mesterséges intelligencia, aki a hajójukat működteti, s közben egy ördögi elme, aki Istennek képzeli magát. Ha a teremtő létrehoz valamit, és ez a valami öntudatra ébred, majd istennek kiáltja ki magát, tényleg isten lesz? Vagy isten az, aki a háttérben, csendesen mosolyogva figyel és tudtod nélkül terelget az utadon, még akkor is, ha te megtagadod őt? Egyáltalán mi az, hogy ember, és mi az, hogy isten? Lehet isten ember, és emberből lehet isten? És ha az emberből lehet isten, akkor az általa létrehozott intelligenciából, miért ne lehetne? Megint csak az ember akaratán múlik minden?
A könyvben nem kapunk tényleges válaszokat, csak döntési lehetőséget, ahogy Kaden is mondta, „truth… or dare”. Tényleg a valóság volt az, amit olvastunk, vagy a Szellem egy multiverzuma, amit ő alkotott, csak mivel már ő maga sem tudta, hogy a sok világ közül melyik is a kezdet, ezért az olvasó is csak reménykedhet, hogy az író nem az MI egyik multiverzumát ismertette meg velünk, hanem azt, ahol minden elkezdődött?
És a mi a helyzet a végével? Azt azért sejtem, hogy ki nyomta meg a gombot, de mint olvasó, tudom, vagyis inkább remélem, hogy nem kellett volna megnyomni. És mi lesz a folytatás. Milyen az új társadalom? Kiderül az igazság? És a poszthumánok? Annyi kérdés, na de hol vannak a válaszok? Most egy jó ideig ezen fogok agyalni.
Ajánlom!

Nem igazán tudok még mindig mit írni, kiborított rendesen.
Az tény, hogy kedvenc..egyszer megtalálom a szavakat ehhez az értékeléshez is …

Kezdem ott, hogy a sci-fi műfaj az ellenségem. Simán bepuszilok egy kamion mamipornót, de a sci-fit tudatosan kerülöm. Eddig egyedül a Cindert olvastam el, amiről elsőre tudtam, hogy az, de annyira ifjúsági és meseátirat, hogy az belefért.
Az Oculus-t csupán @Disznóparéj_HVP iránt érzett szeretetem és tiszteletem miatt vettem kézbe, mert úgy éreztem, hogy kedvelt firkász kollégák munkáját igenis betyárbecsületből is el kell olvasni.
Aztán most itt tartok, hogy te jó ég Peti, te egy zseni vagy.
Meglepően komoran kezdődött, ami nálam külön piros pontot érdemel, de bevallom, nem gondoltam volna – bár franc tudja, hogy mit is gondoltam, sci-fi, csak azt tudom, hogy nem tudom.
Az oculus rendszer, a világ, a politikai felépítése, minden- minden eszméletlenül patentül van felépítve, imádtam az egészet. Bár a ketyere beépítését a csajba hunyorogva olvastam, mert nekem is fájt Nem igen tudom elemezni, olyan messzi földről jött laikus vagyok, tudjátok, az aki azért nem tudja, hogy milyen nap van, mert nem idevalósi, de azt leírom akár 300-szor, hogy ez a kötet nagyon ott van, nagyon egyben van, és ha egy műfajt kerülő molyt sikerült levegyen a lábáról, akkor nagy valószínűséggel mindenki számára ajánlott olvasmány lehet :D
Egy dolog van, amit már A.M.Aranth első regényénél is felróttam, és most sem volt túl szimpi, az a tini lányos vonal. A két főszereplő brutál idegesített, csicsegett- pityegett. Nagyon remélem, hogy a második részben kiderül, hogy legalább titkon melegek, és szerelmesek egymásba, mert ha nem, sosem fogom megbocsátani, hogy a szerző azt hiszi, hogy a fiatal lányok közötti barátság az ilyen rózsaszín csillámporosan nyálas.

„Mi, emberek főzzük ki magunknak a legforróbb, leggonoszabb poklot, nap mint nap. És csak rajtunk áll, hogy olajat öntünk a tűzre, vagy egy vödör vizet.”

Nem egy könnyed olvasmány, inkább az a gondolkodtatós fajta. Ahogy haladtam a történetben, amellett, hogy nagyon oda kellett figyelni nehogy lemaradjak valami utalásról, egyre inkább éreztem, hogy az amőba, az oculusok léte elleni küzdelem mellett van egy nagyobb, más szinteken zajló csata is, és senki sem tudja ki irányít valójában (egyenlőre mi, olvasók sem). A történet egyre szövevényesebb lett, és a karakterek sem könnyítették meg a dolgomat, nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy ki a jó és ki a gonosz, ki áll a jó és ki a rossz oldalon, mert ilyen nem is volt. Minden változott, minden alakult.

A társadalomkritika mellett sok szó esik még barátságról, hűségről. Érdekes volt végigkövetni Truth és Aoi kapcsolatának alakulását, hullámzását.

Jókat mosolyogtam az írós utalásokon, de azt hiszem a kedvencem a ”Hackett’s Posthuman Tattoo” marad.

Na és az a befejezés. Újra kell olvasnom a végét, hogy közelebb kerüljek a megfejtéshez.
Őszintén remélem, hogy lesz folytatás, vagy legalább ebben a világban játszódó másik kötet is, sok lehetőség rejlik még a sorok között és után.

Ez volt az első olvasmányom az írótól, nekem nagyon tetszett, végig izgalmas egy sztori volt, a szereplők is tök jók voltak. :D Jó volt végig követni Truth és Aoi kalandját, leginkább ők ketten lettek az első számú kedvenceim is. :D Verityt nem igazán sikerült megkedvelnem, ami nem is csoda, mert eleinte full kegyetlen egy banya volt, de kissé megváltozott, ahogy haladt előre a sztori, és kissé kedvesebbnek tűnt valamennyire. A cselekmények végig fordulatosak, pörgősek voltak, meg elgondolkodtatóak is, hamar rájöttem egy két dologra, de még így is volt olyan, ami nagyon meglepett. :D spoiler Eleinte azt gondoltam, mennyire önző ez az egész oculus dolog, főleg, hogy csak a gazdag kiváltsága lehetett, és ilyen gonosz Idősek kaphatták meg, mit pl: a polgármester… Már legszívesebben az elején kivégeztem volna. XD De még így is baromi jól ki lett dolgozva a sztori, ahogy a karakter is. Végig lekötötte a figyelmemet, és annyira élveztem az olvasását, a világ felépítése is nagyon tetszett nekem, úgy ahogy van. :) Imádom az űrt meg mindent, ami hozzákapcsolódik a bolygók és a csillagok, meg minden más. :D Ezért is tetszett nekem annyira a helyszínek és a karakterek kidolgozottsága, az űrtechnológia, poszthumánok, az Avalon felépítése, Szellem és a Fényhozó, az amőba kutatás, meg az oculusok, Annun kutyái… Elképesztő és annyira izgi volt végigkövetni ezt az egészet, de nagyon imádom, már annyira kíváncsi vagyok a következő részre, hogy mit tud még az író ezek után. :D Végig nagyon pörgős, akciódús, és izgalmas egy sztori volt, néha a poénok, és a beszólások is tök viccesek voltak, annyit nevettem rajtuk, főleg Aaron és Truth csatározásai viccesek voltak. :D Teljesen megállja a helyét a sci-fi műfajban, egész jó sztori lett, elgondolkodtató, a vége pedig… Nem igazán fair, de így volt jó. :D

link