RoseBlood ​– A Rózsa Vére 70% 87 csillagozás

Egy biztos, ennek a könyvek a hatására megvettem az Operaház Fantomja könyvet is, és el fogom olvasni. Ez is egy hiányosságom, hogy még nem tettem meg. :)
Zsákbamacska könyvként került hozzám ez a könyv. Imádom a rózsákat, ami a borítón is megjelenik, ennek ellenére mégsem fogott meg annyira. Egy kihívás miatt kezdtem el olvasni. A célnak megfelelt, a kihívás adott pontját letudtam vele, de annyira maga a történet nem fogott meg.

A szerzői megjegyzésben olvastam, hogy Anita Grace Howard alapos kutatásokat végzett a háttértörténettel kapcsolatban, valós személyekkel kapcsolta össze a történet eredetét, aztán a saját fantáziájával felturbózva alkotta meg Az Operaház Fantomja „spin-off” történetét, a RoseBlood-ot. Kicsi valóság, csipetnyi mítosz és elénk tálalja a maga fikcióját a Fantomról, mai időkben és környezetben.Lenyűgözött a regény, annak ellenére, hogy láttam azokat a pontokat, ahol az olvasók a hibákat vélik majd felfedezni, vagy éppen a kliséket kifogásolják.
A két főszereplő szemszögéből olvashatjuk a történetet, Rune fejezetei vannak többségben. Csodás volt mindkét karakter, szomorú eseményekkel a múltjukban, fájdalmas veszteségekkel. Rune gyerekkorának egyes részei kifejezetten rémisztőek voltak, rengeteg titokkal és megmagyarázhatatlan családi bonyodalommal. A lánynak gyakran kellett magába fojtani a kérdéseit, mert az őt megértő apja korán meghalt, az anyja meg nem veszi tudomásul a problémáit. Az intézetben szinte csodáltam őt, annyira bátor volt, jók voltak a következtetési, nem egy védelemre szoruló nebáncsvirágként viselkedett, hanem próbálkozott kideríteni a titkokat. Pedig mennyi kétség gyötörte. A kezdeti ellenségeskedés után több barátot is szerez, sőt, az épület macskája is kitünteti figyelmével, ami sokszor jön jól a későbbiekben.
Tüske/Etalon a szerző saját szüleménye, spoiler, Erik pedig maga a Fantom. Itt megjegyzem, hogy igen, van magyarázat arra, hogyan élhet Erik még a mai napig is, de ez legyen a könyv meglepetése. Róla nem is mondok mást, mert ő sokat változott az eredeti verzióhoz képest, elég belegondolni, hogyan lehet elviselni az életet a szerelme nélkül. Visszatérve Tüskére, ő a Fantom sajátjaként nevelt fia, megtanította őt mindenre, a hegedűjátéktól az alkímia rejtelmeiig. Cserébe feltétlen hűséget vár, aminél többet is kap, hiszen Tüske apjaként tekint rá. A fiút kísértik a múltja ballépései, azok a tettek, amire nem büszke, de az apja miatt megtette. Ezért sajnáltam, és ha egyébként nem lett volna szimpatikus, az empátiámra akkor is számíthatna. Határozottan többrétegű a karaktere, összetett, megállja a helyét a regényben. Rune és Tüske találkozása nem véletlen, de az ő különleges kapcsolatukról sem árulhatok el többet. Ez is olyan pontja a regénynek, amit a szerző fantáziájának köszönhetünk, és én nagyon értékeltem ezt az ötletet, mint sok mást is. Felépített egy világot, egy olyan fajt helyezve bele, amiről eddig keveset hallottam, tele sötétséggel, bűnnel, veszéllyel. A regény gótikus hangulata már az első fejezetben megragadott, a szerző mesterien vonultatja fel a jellemző elemeket a cselekményben, ott van eleve az ódon kastélyszerű épület, ami a valódi párizsi Operaház alapján épült. Sok jelenet játszódik éjszaka, rengeteg a titkos ajtó, folyosó, a tükrökről pedig tudjuk, hogy valaki figyel a másik oldaláról. A szobák kicsik, egyszemélyesek, ablaktalanok.
De az épületet elhagyva is egy temetőn vezet át az út a romos, elhagyatott kápolnáig, ami szintén jelentős helyszín, ahogy a kertész kunyhója is az erdőben. Összeszabdalt ruhák, vér és rózsa, mind olyan kellékek, amelyek borzongósan izgalmassá teszik a történetet. Ugyanakkor szinte lángol a történetben a szenvedély, többféle aspektusban, természetesen a két főszereplő között elsődlegesen, de ott van minden szereplőben a zene iránti szerelem. Annyira jó volt ezt olvasni, hogy az életük a zene, a hangszereik, az éneklés. A bűnös szenvedélyek szintén helyet kapnak, amitől aztán egészen fiataloknak nem is ajánlanám a könyvet.
A szerelmi szálat imádtam, minden mozzanatában ott volt a tisztelet és féltés egymás iránt, de a szenvedély is. Valódi szikrák pattognak a bőrükön, mély érzelmek alakulnak kettejük között, nagyon szerettem a közös jeleneteket. Mindketten fejlődnek a cselekmény folyamán, Rune sok mindenre kap magyarázatot, és meg kell tanulnia kezelni a tehetségét, amit átoknak érez a kezdetekben. Tüske szintén nagy változáson megy keresztül, sorsfordító döntéseket kell meghoznia: az első szerelem érzelmei és a hűség a nevelőapja iránt összecsapnak a lelkében.
Gyönyörű az írásmód, pedig nem kerüli el a fiatalok szlengesebb szavait sem, ezzel együtt is szinte lírai a szöveg, ezt többször is megállapítottam. Ehhez hozzájárul a remek fordítás és szerkesztés, csak gratulálni tudok hozzá.
A történet a cselekmény szempontjából kitalálható volt, de ezt nem tartom meglepőnek, kárpótoltak az apróbb csavarok. A végkifejlet lehetett volna ennél bővebb leírású, bizonyos részletekre nem derült fény. Mindez azonban nem von le a rajongásomból és az öt pillangómból sem.
Az írónő részéről egyértelmű tisztelgés ez a regény az eredeti mű felé, a „Fantom” történetek rajongói pedig nagyon fogják szeretni.

Óriási, óriási ötlet! Még hogy Erik mégsem halt meg, hanem lett egy gyámfia? Hát ennél őrültebb, de jobb ötletet ki tudna kitalálni?
Egy karácsonyi könyvet kellett volna elolvasnom, de helyette ezt vettem a kezembe. Miért? Talán a borító fogott meg a legjobban, vagy a gondolat, hogy a Fantommal fejezzem be 2020-at és kezdjem el a 2021-es évet.
Rune egy olyan iskolába iratkozik be, amiről egykor Leroux mintázta a könyvben szereplő operaházat. Ezt a Fantom is megérzi, aki valóban nem halt meg, hanem egy szerencsétlen helyzetben kapott ajándékba egy gyámfiút, Tüskét. Ám Erik készül valamire. Valami nagyra. Tüske is vele tart az elején, de olyan kapcsolat alakul ki közte és Rune között, hogy elsőnek tartja megvédeni a lányt Erik aljas és ördögi tervétől. Eközben kialakul a gondolat, hogy vajon Rune ember egyáltalán? És mi köze van apja hegedűjéhez és milyen kapcsolatban áll a halott Christine-nel?
Az eleje egészen döcögősen, lassan indult, de végül kezdett pörögni a story. Így kicsit ingadoztam: elolvassam e, vagy ne? De végül arra jutottam, ha másért nem, akkor Erik tiszteletére megteszem.
Első benyomásra nem ezt képzeltem. A helyszínt is máshogy hatott a fejemben mikor elolvastam a fülszövegét és amikor már a könyvnél tartottam. A borító és a fejezetek elején lévő fejléc is nagy plusszt adott.
Csábító az, hogy Erik „apuka lett”. Kíváncsi voltam arra, vajon hogyan kezelt egyes helyzeteket, de azt sajnos nem írta le a könyv. Azt is szerettem volna megtudni, vajon mit érezhetett maga Erik.
A kezdésnél a nevekbe sokszor belekavarodtam. Voltak cselekmények amiket nem is értettem, vagy egyszerűen kiszelektálta az agyam azokat a részeket. Ez nálam nagy problémát okozott.
Nem vagyok, vagy inkább úgy fogalmazok, nem hiszek az aurák, csakrák és ehhez hasonló cuccokban, így eléggé nagy hátrányban voltam. A könyv egy nem evilági hangulatot és szálat kísért végig az egész történeten ezért egyszer kétszer fogtam a fejem: most mi van? Mi az a csakra? És az aura? Ja, hogy ezeknek még színük is van! Ahhj!!!
Ami még nagyon idegesített, hogy egy csomószor említettek ehhez hasonlókat: „a hajvégemet rágom”. Belegondoltam hogy tudja rágni az ember a hajvégét. Azt hiszem oviban csináltam egyszer, de akkor is rám szólt az anyukám hogy hagyjam abba, mert undorító. Ez számomra nagyon szokatlan volt. Hát nem ciki, valaki melletted elkezdi enni a haját és rágcsálni. Majd amikor kiveszi az a tincs hogy néz már ki? Egész nap azt kell bámulnod! Szóval ezt én szívesen kihagytam vagy legalábbis kivágtam volna belőle.

A helyszín nekem nagyon szimpatikus volt. Szívesen jártam volna egy ilyen iskolába. Olyan lehetőségeket kínált, mint ami a Szent Johanna Gimiben volt. Tehát egy álom iskolát tett a szemünk elé az írónő. Hasonló tulajdonságokkal rendelkezett mint a Roxfort. Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy annyira rejtélyes és különleges környéken játszódott, ami ritkán fordul elő.
Most elárulom melyik volt a kedvenc részem. Nyugi, nem spoilerezek sokat. Az eredetiben volt egy tetős jelenet, amit nem nagyon bírtam, mert én inkább Team Erik vagyok. De itt szintén volt egy ami az épület tetején játszódott és annyi szép, szenvedélyes, cuki és romantikus jelenet szépítette a benyomásomat a regényről.
Azt a szót hogy „lélekvámpírt” egyszer sem hallottam ezelőtt. Így véletlen úgy olvastam: lekvárvámpír. Amikor ezt megosztottam Moly.hu-n a Félreolvasások zónában, volt egy nagyon kedves moly, aki olyat írt alá, amin a mai napon nevetek:
“Kiszívom a tavalyi baracklekvárodat, nagyi! -Szólt Edward Cullen.” :D
Szinte látom az új címet:
“Midnight Marmalade – Éjféli lekvár” :D
Szerettem, hogy most nem volt Raoul. Most csak Christine, Erik, Rune és Tüske létezett.

Rune és Tüske ikerlángok voltak. Ez megint egy ismeretlen világ nekem. Ikerláng. Majd mikor kifejtették hogy elválaszthatatlan emberek, egyből eszembe jutott az Only You című film Robert Downey Jr. és Marissa Tomei szereplésével. Abban hallottam először azt, hogy egy egészek voltunk, de Isten elválasztott minket középen és szétszóródtunk a világban. Azóta is keressük a párunkat. Vagy valami ilyesmi. Így már annyira romantikus és szép értelmet nyert!

Rune az elején nem volt számomra szimpatikus. Majd láttam a teljes lényét. És akkor megértettem. Mindent. Egy törékeny lány, akinek egy tragédia színezte be élete színezőjét és egy esemény ami majdnem megölt valakit és ő tehet róla. Rejtély rejtély hátán. Tudom mennyire össze tudja ez zavarni az embert. Így együtt tudtam vele érezni a végén.

Tüske egy igazi hős. Azzal a múlttal amivel ő rendelkezik, túlszárnyalja még Rune-t is. Egyszerre gyengéd és erős. Mint a rózsa. A virága mint a belsője és a külseje szép, de ha védenie kell magát vagy mást, akkor a tüskéit használja. Most realizálódik bennem, hogy a neve is talán innen ered.

Hatalmas csattanója volt. Bár a befejezés még nekem is túl nyálas, annak ellenére szívesen olvasnám a folytatást ha lenne. Mindenkinek ajánlom.
További: https://csakegyluca.blogspot.com/2021/01/a-g-howard-ros…

Csak a borító miatt vettem meg a könyvet, és lám, milyen jól tettem!

Az elején kicsit féltem, önbizalomhiányos lány, aki új iskolába megy tanulni, oké, oké, ennél nagyobb klisével nem is nyithatnánk… Picit nehezen indult be a történet is, de a hangulata olyan remek volt már a legelejétől, hogy ezen túl tudtam lendülni.
A közepétől meg már le sem tudtam tenni.

Egy gótikus szerelmi történet, évszázadokon átívelő reménnyel, sok tragédiával, kedvelhető főhősökkel, külön plusz pont, hogy a „gonosznak” is tudtam szurkolni. A macskát egyenesen imádtam.

Megadom az 5 csillagot, szerintem méltatlanul áll ilyen rossz százalékon ez a könyv.

Megfogott a gyönyörű borító, a fülszöveg is érdekesen hangzott, a bejseje szintén csodálatos és kivételes a vörös betűkkel. Tartalmilag már akadt benne 1-2 részlet, amivel tartalmilag nem tudtam megbékélni, néha el volt nyújtva, néhol pedig túl gyorsan ugrottunk túl a részleteken. Viszont összességében tetszett.
Egy picit Az operaház fantomja irányába húzott. Rune „betegsége” hatására megismerkedik Etalonnal, a maszkos hegedüssel. Barátság, majd szerelem szövődik, jó hatással vannak egymásra, de vajon képesek felülkerekedni mások akaratán a saját boldogságuk érdekében?

Nagy melléfogás volt részemről ez a könyv. Megvezetett a borító és a fülszöveg. Hihetetlenül rosszul összerakott a cselekmény, az egész egy nagy zavaros pocsolya. A szereplők egyáltalán nem szimpatikusak. Rune egy elég ostoba lány, Etalon pedig egyszerűen semmilyen. Mint egy kétdimenziós papírmasé. Az egész könyv pedig mérhetetlenül unalmas és érdektelen volt. Végigszenvedtem, mert vártam a nagy változást, de nem történt meg. Pedig az alapötlet jó volt, csak a kivitelezés kritikán aluli. Egyszerűen azt érzem, hogy ennek a könyvnek nincs lelke. Hatalmas csalódás volt, sajnos.

A leírás és a borító fogott meg elsőre, utána pedig már a történet elejét is belengő finom misztikusság és a gördülékeny, olvasmányos stílus.
Rune érdekes karakternek tűnt már az elejétől fogva, még inkább másik, még jóval titokzatosabb főszereplőnk. Szóval nagyon kíváncsi voltam, mert a Fantom megjelenése is érdekes volt.
A misztikus résznek kicsit se füle, se farka, de ezt enyhe misztika esetében nem bánom különösebben. Szóval nem zavart itt. Inkább tetszett.

Maga a történet, amúgy kellemesen folyik, olvasmányos, jó volt. Nagyon jó volt olvasni.

Tüske személye és története végig fenntartotta az érdeklődésem, izgalmas karakter volt.

Összességében jó volt, közel sem hibátlan, de nagyon jó. (A vége kicsit össze-vissza volt, de az egész tetszett, nem értem a százalékot.)

Vegyesek az érzéseim a történettel kapcsolatban, voltak benne olyan események, főleg a régmúltra visszamenően, amik tetszettek. Ezekből kiderül hogy hogyan kapcsolódnak a főbb szereplők Erikhez, és sikerült felépíteni egy misztikus környezetet, bár néhol számomra befogadhatatlan részletekkel. Sajnos a Fantomnak ezúttal is a keserűséget hoz az élet, pedig valahol reménykedtem hogy egyszer, talán éppen ebben a könyvben boldog lehet, bár az a megoldás szintén nem tetszett, ahogy ezt kivitelezni akarta. Sajnálatomra a karaktere sem olyan, mint szeretném. Viszont pozitívumként elmondhatom, hogy egy választékosan megírt fantáziában gazdag regény.

A borító nagyon megfogott, azt hiszem, ezért vettem meg most ezt a könyvet, de egyáltalán nem bántam meg. Egyszer régen láttam filmben az Operaház fantomját, az nagyon tetszett. Én úgy érzem, picit alacsony százalékon áll a könyv, de nem vagyunk egyformák.
Rune személye nagyon tetszett. Tüske/Etalon szomorú sorsa megrendítő volt. Körüllengte őket a misztikum, a titok.
Rune „betegségét” a Rózsa Vére zeneiskolában Etalon meggyógyítja és onnantól elkezd összeforrni a sorsuk. Etalon nevelőapja mindenáron magának akarja a lányt. Etalonnak döntenie kell, hogy a nevelőapjának segít és a lány vesztét okozza, vagy megmenti őt és a szerelmüket.
Egy gyönyörű gótikus szerelmi történet, ami az elejétől a végéig fogva tartott.

Gaston Leroux eredeti műve is elérte, hogy új szemmel nézek az álarcos pompa mögé és meglássam a belső értéket másokban. Azonban nem tagadhatjuk, hogy az Operaház Fantomja hiába is szívből jövő szerelemmel viseltetett Christine iránt, a gyilkoság és kínzás nyomait magáról soha nem tudta lemosni.
A. G. Howard feldolgozásában a Fantom meglágyuló szívét láthatjuk, amit nem más idézet elő, mint egyfajta lélektárs, egy árva és megtört gyermek, ugyanolyan tehetséggel és szenvedő sorssal. Mindig is valahol szánalommal, másrészről viszont tisztelettel tekintettem mára már klasszikus maszkos szereplőnkre. Azonban ez az új nézőpont miatt talán örökre a lelkembe költözött ez a történet, minden elemével együtt.
A két főszereplőről sem szabad elfeledkezni. Tüske és Rune szerelme a lapokon keresztül égetett vörös nyomtatott betűik által. Szinte már úgy éreztem engem is egy vörös fonál köt össze ezzel a kötettel.
Nem is kérdéses az öt csillag A Rózsa Vére esetében, habár szívesebben olvastam volna többet lányfőszereplőnk és barátai viszonyáról, illetve a mindenre elszánt mégis a végén egy barátságosabb leplet kapó nagymamáról. Mindezek ellenére sem érzem hiányosnak a történetet, így az én csodálatomat maximálisan elnyerte. Ajánlom mindenkinek, akik ugyanannyira beleszeretettek az eredeti műbe akárcsak én.

Ui.: A hasonló vonzza egymást így Az operaház fantomja átdolgozásához én is egy zenei feldolgozást hozok mégpedig Nightwish-től a The Phanom Of The Opera-t.
Jó olvasást mindenkinek!