Bloomsbury ​szerelmesei 83% 12 csillagozás

Virginia Woolf nekem kimaradt. Nagyjából tudok a munkásságáról, de valahogy sohasem vonzott be annyira egyetlen fülszöveg, vagy tartalmi leírás sem, hogy nekiüljek valamelyik regényének. Amikor megjelent a @Kossuth_kiadó „Bloomsbury szerelmesei” című könyve, arra gondoltam, hogy a könnyebbik végéről fogom meg a témát. Először olvasok róla, és ha betalál, olvasok tőle.
A fehér borító nekem általában a tisztaságot, ártatlanságot idézi, és itt szerintem teljesen illeszkedett is a témához, épp úgy, ahogy a londoni utcarajz is. Virginiáról pedig egy különösen jó képet sikerült a borítóra varázsolni. Így még el is hiszi az olvasó, hogy különleges szépségnek számított ez a negyvenéves korára szinte betegesen sovány, hosszúkás arcú, beesett szemű nő.
De ne szaladjunk előre, hiszen a könyv sem teszi. Csupán egy egészen rövid időszakot, mindössze 6 évet ragad meg a történet, a Stephens családfő halálától az első Virginia Stephens (Woolf) regény megszületéséig.
Az első, ami megragadott ebben a regényben az a 1900-as évek első évtizedének csodálatosan megidézett atmoszférája volt. A világ érezhetően, sőt, láthatóan változott. Lassan eltűntek a főúri társadalmi szabályok, teret nyert a polgárosodás, és ezzel együtt megjött a nők hangja is. Az addig zárt társadalmi rendszerbe teret követeltek maguknak az elnyomott rétegek. A mai napig problémát jelentő kirekesztettség elleni első küzdelmeknek lehetünk tanúi. Először vesznek tevékenyen részt nők művészeti körökben, először játhatnak magasabb iskolákba, először fogalmazzák meg a homoszexuálisok, hogy joguk van másnak lenni, és először kerül szóba a „feketék” joga a parlamentbe. Friss, izgalmas szelek fújnak az áporodott levegőjű Londonban, és az olvasó szinte magába szívja a megújulást. A komor, magas épületekben a régi sötét színű tapétát felváltja a világos színű falfestés, a szalonajtók nők és férfiak számára egyaránt kinyílnak, és a dohos kastélyokban a régi tulajdonosokat felváltják az új körök művelt és gazdag képviselői. Ebben a zsibongó, izgalmas világban keresik helyüket a Stephens család elnyomott művészlelkei.
1903 december utolsó napján, apjuk halálát várva Vanessa, Virgina, Thoby és Aidan Stephens leginkább csak menekülne a fojtogató, sőt néhol bántalmazó légkörű családi kastélyból, rangidős féltestvéreik George és Gerard Duckworth szándékai ellenére. A karakán Vanessának köszönhetően aztán a négy testvér közösen alakít ki egy otthont a londoni Bloomsburryben, ami idővel a művészetért rajongó ifjak találkozóhelyeként válik ismertté.
Miközben a testvérek felfedezik saját tehetségüket és lehetőségeiket, az érzékeny, törékeny Virginia nehezen talál kapaszkodót. A halál, a gyász és a betegség sötét árnyként kíséri, depressziója el-eluralkodik, zavarja tanulatlansága. Az idő azonban vele is halad. A testvéri kapcsolatok lassan megváltoznak, új barátságok szövődnek, és csütörtök esténként élén társaság jön össze, aminek eredményként hamarosan megalakul a mai napig ismert Bloomsburry Klub.
A könyv levelezések önéletrajzok és fennmaradt dokumentumok alapján rekonstruálja Virginia rövid életének egy meghatározó szakaszát. Finom, érzékletes, és könnyen megérthető. Tulajdonképpen maga Virginia és az öngyilkosságához vezető betegsége is egészen szépen kirajzolódik már ebben a korai időszakban.
A szerző nagyon jól ragadta meg az írónő alakját, ellenben a Bloomsburry Klubról elég keveset mesél. Illetve a tagokról igen, de nehéz pontosan megállapítani, hogy mitől vált híressé a művészeti klub, mit alkottak a tagjai (Virginián kívül), és miért lett meghatározó a korabeli művészeti életben. Vanessa alakja nekem egyáltalán nem kedves, viszont nyíltsága és közvetlensége elengedhetetlen volt a főként, festőkből, írókból és műkritikusokból álló társaság létrejöttéhez és működéséhez. Keveset tudtunk meg Thoby munkásságáról, és ami nekem a legfájdalmasabb volt, Leonard Woolf alakjai is távoli maradt. Ettől függetlenül nagyon jó könyv. Élvezetes olvasmány, remek információforrás, és teljesen közel vitt egy egészen különleges nőhöz.

Ha jól tudom, akkor külföldön ennek a kötetnek még van további két része Virginia Woolf életéről. Könnyű elképzelni, mert sokoldalú személyiség volt. Éles ésszel, és valószínűleg rossz időben élt. Ez elgondolkodtat, hogy vajon ugyanolyan ismert és érdekes lenne-e, ha ötven évvel később született volna?
Kihívónak találtam a könyvet, mintha a szerző úgy érezné, hogy minden embernek, aki olvas tőle, ismernie is kellene a szerzőt. Mert ez a könyv nagyrészt a magánéletről szól, és kevésbé a munkásságáról.
A viktoriánus kor, amely kortárs történelmi hatásokat gyakorol az emberek gondolkodására. A regény megemlíti a nők harcát a választójogokért Londonban az 1900-as években.
A szerző apró részletekben elmagyarázza, miért olyan Virginia, amilyen. Nem csak Virgina életéről, hanem a testvérei és barátai életéről is mesél.
A női mozgalom egyik kiemelkedő alakja volt. Soha nem olvastam még Virginiától, de lehet, hogy egyszer majd fogok.

Imádom Virginia Woolfot, legszívesebben mindent elolvasnék, amit írt vagy amit róla írtak, de ez a könyv sajnos csalódás volt, messze nem ért fel az elvárásaimhoz.

Talán nem ártott volna, ha annak tudatában kezdek bele, ami csak az utószóból derül ki: hogy ez egy trilógia első része. Így egy kicsit más fényben látom a dolgot, de borzasztó vontatottnak és lassúnak éreztem a cselekmény folyását. Ami nem feltétlenül lenne baj, ha az írónőnek sikerülne erős atmoszférát teremtenie és igazán élővé varázsolnia a karaktereket, de sajnos nem ez a helyzet.

Semmi magával ragadót nem találtam Stefanie H. Martin stílusában, inkább amatőr elsőkönyves hatást keltett. Az egész szöveg laposnak hatott, nem volt benne semmi élet és vibrálás, pedig szerintem fontos lett volna egy olyan regény esetében, ami egy ilyen korszakalkotó művészeti körről szól.

És ha már itt tartunk, az egész felépítésével vannak problémáim. Gyakorlatilag alig látunk valamit a Bloomsbury-körből egy-két beszélgetős estét leszámítva, pedig nem ártott volna nagyobb hangsúlyt fektetni a többi tagra és a tevékenységükre – beleértve Virginiáék fiútestvéreit is –, mert nyilván mindenki tele van izgalmas lehetőségekkel, és így a csoport dinamikája sem tudott átjönni. Szóval a címet picit félrevezetőnek érzem.

Mondjuk a borítót is, mert számomra sokkal inkább Vanessa tűnt a főszereplőnek, nem Virginia. Ő inkább a történet elején és a végén kap teret, de a nagy részét Vanessa és Clive Bell kapcsolata uralja. Először még érdekelt, de amikor férjhez ment, gyereke lett és hosszú időre felhagyott a festéssel, akkor csak egy unalmas századeleji házasság leírásába ment át a könyv, ami engem egyáltalán nem érdekelt, én szárnybontogató művészekről, nagy eszmékről és főleg Virginiáról szerettem volna olvasni.

Azért voltak jó pillanatok, érintőlegesen felmerül néhány fontos probléma, mint pl. a szüfrazsett mozgalom és a nők választójoga, vagy a homoszexualitás megítélése, de sajnos egyikbe se megy bele elég részletesen. Az is tetszett, amikor a vége felé Virginia végre átadta magát az írásnak, és láthattuk elindulni azon az úton, ami az irodalmi sikereihez vezet majd.

A kötet végére sem jutunk valami messzire az időben, Vanessa még mindig Stephen, és csak egy-két – nem túl emlékezetes – találkozáson van túl Leonard Woolffal, aki nincs is jelen a történet során, csak néha olvashatjuk Lytton Strachey neki szánt leveleit és a válaszokat. Szóval minden szempontból elég apró lépésekben haladunk. Ha egyszer megjelenne a folytatás magyarul, akkor azt biztos elolvasnám, de maga a szerző nem hagyott bennem mély nyomokat.

„A meredeken lejtő part fölött egy sziklamélyedésnek vetett háttal, térdeit felhúzva, tekintetét a tengernek szegezve lassan rájött, miről is akar írni. És hogyan akarja mindezt megírni. Úgy érezte, muszáj megtalálnia a saját hangját. A nyelvet, amely visszaadja a tenger hullámzását és a föld lélegzésének azon hangját, amelyet néha ő maga is hallott. Egy olyan nyelvet, amely nemcsak ábrázolja, amit lát, és ami a külvilágban történik, hanem érezni engedi az egyén szelleme és a nagyobb egész kózötti mély kapcsolatot. (…) De mikor rátört a sötétség, Virginia szégyellte magát ezekért a gondolatokért. Hogy is merészelhetett volna nőként behatolni a szellemi világba, mikor ez kizárólag a férfiak számára volt fenntartva, és bizonyára nem volt neki való!”

Már a regény elején sejlik, hogy melyek azok a gondolatszikrák, amik elősegítették a Bloomsbury kör megalakulását. Képet kapunk a huszadik század eleji Londonról, a szabadságvágyról, a lázadó művészekről.

Kevés könyvet olvastam Virginia Woolftól, kifejezetten nehéz a nyelvezete (legalábbis nekem), mégis valamiért folyamatosan próbálok a „közelébe férkőzni”. A #mrsdalloway elvarázsolt, a legutóbb olvasott #avilágítótorony pedig igazán kifogott rajtam. Imádom #michaelcunningham Az órák című könyvét (amit biztosan kölcsönadtam valakinek, mert el akartam olvasni újra, és sehol nem találom), s a fimes változatot is, amiben feltűnik Virginia alakja.

Az író segítségével részletesen megtudjuk Virginia mentális problémáinak okát, de középpontba kerül testvére, Vanessa, illetve az egész furcsa mozaikcsalád tagjainak egymáshoz való viszonyait is feltárja. Nem teljes életrajz, csupán egy szelete #virginiawoolf életének, mely – a szerző utószavából kiderül – rengeteg dokumentumra, levélre, naplórészletre alapoz.
Olvasmányos, élvezetes. A borító annyira szép!

A #bloomsburygroup szabadelvűsége, valamint a Virginiával és testvéreivel történt családon belüli erőszak miatt mindenképp , bár nem gondolom, hogy fiatalabbak a különleges művészeti mozgalmakról szeretnének olvasni.

Ez egy történelmi, életrajzi regény, az utószóból kiderül, hogy az írónő rengeteg levelet és naplóbejegyzést elolvasott, hogy megfelelő valóságalapja legyen a könyvnek.

Az alcímből és a borítóból azt hittem, hogy a könyv középpontjában Virginia Woolf fog állni, de végül pozitívan csalódtam. Virginia nővére Vanessa is szerephez jut. Mindketten összetett karakterek, rengeteg pozitív és negatív aspektusa van a személyiségüknek. Virginia esetében inkább az utóbbiból volt több.

Virginia nagyon labilis, több mániás depressziós epizódon is túlesik, törődésre, támogatásra van szüksége, amit legtöbbször a nővérétől kap meg és vár is, betegsétől függetlenül is. Vanessa ezt egy idő után megelégeli, hiszen testvére olyan, mint egy kisgyerek, aki képtelen az önállóságra és a felnövésre, folyamatosan megerősítésre van szüksége. Virginia emellett végtelenül humoros, szarkasztikus személy, aki csordultig van fontos gondolatokkal, mégis rettentően önző és képtelen elviselni, hogy nővére más dolgok iránt érdeklődik, mint ő. Hasonlítgatja magát Vanessához, olyan dolgokat is irigyel tőle, amikre ő sosem vágyott. Ezt csak tovább tetézi, hogy testvére férjhez megy, gyermeke születik.

Vanessa számomra sokkal szimpatikusabb, rendkívül intelligens, tehetséges festő, tele modern, lázadó gondolatokkal. Önállóságra törekszik, nem szeretne másokra támaszkodni, de ha segítségre van szüksége, azt egy percig sem szégyelli. Kötöttségektől mentesen szeretne élni, csak magának, kezdetben emiatt elutasítja a házasságot. Végül családot alapít, de ő ezeken keresztül is fenn tudja tartani a szabadságát, idővel újra festeni kezd.

Olvashatunk még a szüfrazsettről, a Bloomsbury körről, amit Vanessa, Virginia és Thoby alapítottak. Olvashatunk a homoszexualitásról az egyik szereplőn, Lynten keresztül. Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz a regény, elvétve több humoros és szarkasztikus megszólalás is van benne, amik színesebbé teszik a könyvet.

Nem erre számítottam, amikor a kezembe vettem ezt a könyvet, azóta sem tudom eldönteni, hogy ezt pozitív, vagy negatív értelemben gondolom -e. Fogalmam sem volt, hogy hova fogunk végül kilyukadni, hiszen a történet elején megjelenik Leonard Woolf, aki végül Virginia férje lesz, találkoznak kb. kétszer és el is tűnik a színről. Engem pedig megölt a kíváncsiság, hogy ők végül mégis hogyan fognak összeházasodni, de persze ez nem derült ki.

Érdekes, elgondolkodtató olvasmány, a szereplőket néha utáltam, néha gyűlöltem, néha imádtam és szétnevettem magamat. Inkább azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a 20. századi Anglia és a szépirodalom iránt.

Az írónő végigvezeti az olvasót a nehézségeken, amin egy nőnek keresztül kellett menni, hogy érnyvényesíteni tudja magát a 20. század elején. Emellett bepillantást kaphatunk Virginia Woolf fiatal éveibe, többek közt arról is olvashatunk hogyan küzdött meg mentális problémáival apja halála után.
Amikor a kezembe vettem a könyvet nem számítottam rá, hogy ennyire fiatal korától meséli el az író Virginia történetét, de így az olvasó közelebb érezheti magát a szereplőkhöz, illetve végig követheti egy fontos művészeti csoport kialakulásának folyamatát.
Összeségében egy nagyon kellemes olvasmány volt, tökéletes egy hétvégi kikapcsolódashoz.