Az ​én rendőröm 80% 80 csillagozás

Kövezzetek meg, de én ezt a történetet nem tudtam igazán szeretni. A hangulatát viszont nagyon szerettem, remek kor és helyszín rajz, ami olyan atmoszférát teremt az egésznek, hogy azért járna a csillagos ötös.

A szereplőket én nem tudtam megkedvelni, egyiket sem, utáltam mindet, hol egyszerre hol váltakozva. Viszont sajnáltam is mindet, mert ebben mindenki önző és csak a saját érdekét nézi, a harmadik fél minden szemszögből egy szenvedő fél. Mindehez persze hozzájárul az adott kor eszméje, ami kihozta ezeket.

És igen nem helyes amit Marion tett, de ha nem a mostani kis 21. századi fejemmel nézem, hanem az adott kor beskatulyázott eszméivel, akkor nagyon is csalódott és dühös lettem volna én is, mert ezen most neki bukott a jövője, más férfival másként alakulhatott volna… Megtudok érteni mindenkit és mindent is, de nem is.

Olvastatta magát és érdekelt végig, de valahogy nem érzem ezt most magamhoz közel, nem ütött nálam nagyot mint vártam.

„– Ó, hát ez is egy tragédia. A legjobbak közül való.”

Kezdjük a legfontosabbal, a taktikám bejött.
Éreztük, hogy ez a könyv fájni fog. Nem akartam angolul olvasni, mert féltem, hogy túlfájna. Így inkább a magyar kiadásra szavaztam. A csillagozásom nem a magyar verzió minőségét jelzni, mert az 2 csillagnál többet nem érdemel.
Szeretek bakikat kiírni, van egy olyan naív elképzelésem arról, hogy a kiadók esetleg figyelik ezt a felületet és egy következő kiadásban már javítják ezeket. Itt elkezdtem jelölni a bakikat. Aztán feladtam, mert ennyire sokat nincs kedvem felvinni. Hemzseg a szerkesztési hibáktól, a magyartalan mondatokról. Kezdjük a címmel rögtön, egy ragozó nyelvben az „én” teljesen szükségtelen. A könyvben végig „rendőröm” nem „én rendőröm” van. Én meg nem szeretem a következetlen dolgokat.
De a taktikám bejött, a könyv fájdalmát elvette a mérgelődés.
Az idézeteket párhuzamosan csináltuk @Marianngabriella-val. Az angol és a magyar néhol mintha teljesen külön világ lenne.

De amiért a 4,5 csillagot kapta az a történet, aminél világosan látszik, hogy az írónő véletlen sem akarta, hogy itt bárki boldog lehessen! Könyörgöm a történet egyik szála 1999-ben játszódik spoiler. Marion lelkes 16 éves csitri szerelemmel szereti Tomot amit képtelen elengedni, de a legrosszabb bosszúálló fajtából való. Aki még ártani is AKAR. Sőt látni akarja a szenvedést! link Én hamar ítélkezek és nehezen tántorodom el a véleményemtől, de… (de nem lepődnék meg, hogyha a könyv végéhez képest 5 nap múlva kövekkel a nyakadban úszkálnál a tengerfenéken!)

Tom egy nagy kérdőjel maradt, de sokat elmond a dologról, hogy közte és Marion között az első őszinte megnyilvánulás szerintem 97%-nál volt. Sosem tudjuk meg hol az igazság a két narratíva között. Mindenki állást foglalhat, szerinte ki a bűnös, de ez link.

A könyv amúgy elspoilerezi az Anna Kareninát – Csak mondom…

Engem végtelenül kiakaszt a spoiler említése a könyvben. Itt pedig konstans viszolygást okozott. A szerkesztési hibák rendesen felhúztak, Mariont szívlapáttal csapkodnám. Ennyi méreg mellett nem lehet valami 5 csillag.

Miután elolvastam néhány értékelést a könyvről off, féltem belekezdeni, annyian utálták. Pont. (Úgy írtam ezt a mondatot, mintha belekezdenék valami hosszú sztoriba, pedig nem.)
A fülszöveg elolvasása után azt hittem, tudom, mire számíthatok. Nagyjából azt is kaptam, de… nem teljesen. De ezt megmagyarázni is nehéz, pontosan mire gondolok. Gyorsan meg akartam írni ezt az értékelést, amíg még friss az élmény, de lehet, hogy később jobban meg tudnám ezt fogalmazni. Mindegy.
Már egyből az elején érdekesen indult a regény spoiler, kíváncsi lettem rá, mégis hogyan jutottak el idáig.
A szereplők… hát érdekesek voltak ezek a szereplők. Patrickot kedveltem meg a legjobban, ez biztos. Tom egy óriási kérdőjel volt nekem, Marion meg… néha sajnáltam (de a „szánalom” kifejezés sokkal találóbb erre), néha gyűlöltem. spoiler Alapból nagyon érdekes helyzetben van ez a három ember. Tom összeházasodott Marionnel, hogy fenntartsa a látszatot, pedig nem is szereti. Marion pedig szereti őt, és féltékeny. Ettől függetlenül akkor is szemétséget művelt. Lényeg a lényeg, mindkettőjüket meg lehet érteni és hibáztatni is.
Nem olvastam még eddig olyan könyvet, ami olyan korban játszódott, ahol (ennyire) más volt melegnek lenni. Nem csak azért bujkáltak, mert nem akarták mások ellenszenvét kivívni, hanem mert büntetés járt érte. Melegnek lenni szégyen volt, és még börtön is járt érte. És az emberek úgy gondolták, hogy egy feleség talán helyre teszi őket. spoiler

UPDATE: Még a film előtt megírtam ezt az értékelést, nehogy akár csak véletlenül is befolyásoljon, de terveztem pár szót szólni arról is. Tetszett a film, de annyira más, mint a regény. A legszembetűnőbb Tom személyisége volt. A könyvben alig tudtam meg róla valamit, nekem egyáltalán nem is jött át, hogy annyira odáig lenne Patrickért, és egyáltalán nem ilyen vidámnak és derűsnek képzeltem el.

Egyszerre szerettem is, meg nem is ezt a könyvet.
Zavaró volt, hogy mennyire nem kedvelhetőek a szereplők.
Az elején még akartam hinni, hogy Tom szimpatikus lesz, de mivel az ő szempontjából nem ismerjük a történteket, így nem is igazán lehet őt megérteni.
Patrick került a legközelebb a szívemhez. Mariont hol gyűlöltem, hol sajnáltam is.
Mindhármuk viselkedésében voltak kivetnivalók, de annak ismeretében, hogy mennyire más világ volt akkor, mégis megértőbben tekintettem rájuk.

Hiányzott a két cselekményszál közt eltelt 40 év. Jó lett volna tudni, hogy ez alatt az idő alatt mi játszódott le Tomban, és hogy mi történt Patrickkal?

Maga a történet nagyon szépen van megírva. Az elejétől megvan a tragédiát sejtető, baljós hangulata. Nehéz volt közben letenni, annyira olvastatja magát.
Rendkívül jól lett bemutatva az adott kor is.

Patrick naplóbejegyzései sokkal érdekesebbek voltak számomra. Talán mert lényegre törő volt, és lendületes. És olyan fájdalmasan nagyon szerelmes.
Ezzel szemben Marion elmélázó visszaemlékezései majdhogynem untattak.

De az a 40 év??? Azt nem tudom megérteni.

Kezdem egy mesével és egy nagy kitérővel, akit nem érdekel, ne olvassa el. :)

off

Nem titok ez már, ez a történet egy tragédia.

Egyrészt áldozatai itt a szereplők a kornak – és emitt mondjuk pont nem voltam ténylegesen mérges. Borzasztó volt olvasni amúgy a melegeket ért sok atrocitást. Szerintem jól szólt arról a könyv, hogy társadalmilag mennyire volt egy ilyen szituáció nagyjából kezelhetetlen. (Persze nyilván én is el tudom képzelni, hogy működhetne, de ahhoz kellene őszinteség is, és itt jön a második nagy problémám.)

Mert a szereplők áldozatai az emberi kicsinyességnek (Marion) és őszintétlenségnek (Tom). A fülszövegben leírt szituációt akár lehetett volna őszintén is kezelni. Persze ez is egy nagyon nehéz, és társadalmilag, illetve a kor eszméi alapján nehezen megérthető dolog. Ha tudom magamról hogy más vagyok, fel tudom-e vállalni, és ezáltal őszintén belemenni egy kapcsolatba, VAGY engem magamat is elnyom a közhangulat és inkább tagadok? off

Összességében én szerettem olvasni, mert tetszett a problémafelvetés, és majdnem 4 csillagot is adtam. De sajnos két főszereplő annyira felhúzott benne, hogy idegből levontam egy fél csillagot még.

Ez a könyv nem egy lányregény, nem egy cukorszirupos coming out könyv. Ez kérem az ötvenes évek Angliája, ahol a homoszexualitás bűncselekménynek számít, azon felül teljes társadalmi számkivetettséggel jár, értsd jól, kirúgnak, minden tekintetben tönkretesznek emiatt. Ezután nem lehet csodálkozni, hogy Marion-Tom-Patrick hármasa csak addig működhet, míg mindhárman teljes mértékben elfogadják, vagy éppen homokba dugják a fejüket, utána robban. A történetet Marion és Patrick szemszögéből ismerjük meg, kíváncsi lennék Tomra is, ő hogyan élte meg az egészet. Patrick legalább tudott néha boldog lenni, mert szívből szeretett, a másik kettőben nem vagyok biztos.
A kedvenc részem a velencei utazás volt, nagyon örültem annak a pár felhőtlen napnak.

A csillagokat, az értékelést az író kapja. Tetszett a stílusa, maga a történet. Rossz volt megismerni, hogy hogyan kezelték a „másságot” abban az időben. Viszont a szereplőktől kirázott a hideg. Nem jöttem rá, hogy mi az istent látott Marion Tom-ban. Egyszerűen még a szikrát, a kémiát sem éreztem köztük. Tom olyan semmilyen karakter volt. Patrick-ról egy beképzelt, nagyképű ember jut eszembe. Felsőbbrendűséget éreztem vele kapcsolatban. Marion, ahhoz képest, hogy tanár volt, semmi életrevalóság nem volt benne. Homokba dugta a fejét, de rendesen.

Én szerettem ezt a könyvet a szereplőivel együtt. Még akkor is, ha sokszor nem értettem egyet a cselekedeteikkel, de ha jobban belegondoltam, hogy mit miért tettek, és sokat gondolkoztam rajtuk, talán jobban értelmet nyert az egész.
Magával ragadott a könyv hangulata, ami cseppet sem vidám, de pont ez fogott meg benne. Egyébként is szeretem az olyan regényeket, amiben sok lelki szenvedés van, és sokat elmélkedhetek a szereplők benső világáról, hogy mit miért tettek.
A leginkább Marionon törtem a fejem. Én mit tettem volna az ő helyében? Meg tudom érteni, hogy sok dolog felett szemet hunyt, hiszen mégiscsak szerette Tomot. Meg tudom érteni a csendes szenvedését. Egy ilyen helyzetben lehet én is ezt tettem volna, pedig jobb lenne őszintén beszélni a dolgokról; de azt hiszem Marion személyiségéhez az nem is illik igazán.
Amit tett Patrick-kel szemben, korántsem nevezhető nemes tettnek, de azt hiszem, hogy az évek során igazán megbánta.
Érdekesnek találom, hogy Tom volt a fő mozgatórugója a történetnek, de mégsem érzem azt, hogy megéri ezt a férfit annyira szeretni. Talán Patrick lett a kedvencem, pedig nehézkesen indult vele a kapcsolatom, mikor az első részt olvastam az ő szemszögéből.

Rám nagy hatással volt ez a könyv, és kíváncsian várom a filmet, hogy mennyi érzést tud átadni abból, ami a regényen keresztül érkezett hozzám.

Erről a regényről már azonnal tudtam, hogy vagy szeretni fogom vagy utálni, mivel imádom a literary fictiont, tetszett a fülszöveg, de ha nincs jól megírva, akkor csalódás lett volna. Ám Bethan Roberts jött, látott és győzött. Tetszett a kissé nem lineáris történetvezetés, ugyanis azzal, hogy a jelen keretet ad a múltnak, már az elején világosan érezhető a könyv melankólikus tónusa. Nincs az a befejezéskor érkező pofon, ami sokszor olyan olcsó megoldásnak tűnik. Természetesen szomorú, nem is kicsit. És kiszámítható, viszont annyira nagyszerűen kidolgozott karakterek játszák a főszerepet, annyira jól vannak megjelenítve (és nem egyszerűen csak kimondva) az érzelmek, hogy hiába az újrahasznosítás, kivételesnek hat. Ez az a könyv, amit megéri újra elővenni, hogy elemezhessük. off Másodszori olvasásra kedvencem is lett.

Nem leszek részrehajló, mindhárom karaktertől hányingerem van. spoiler