Tudatosan ​gyermektelenek 90% 68 csillagozás

Úgy érzem, még mindig nem evidens, hogy teljesen random idegenek ne azzal akarjanak beszélgetést kezdeményezni, hogy láttam az esküvői képeiteket, na és mikor jön a baba? (Igaz történet, nem olyan rég esett meg velem) Az ismerősök, a munkahely, a bank, a szülők, a barátok mind-mind ezzel a kérdéssel nyomasztják a boldog, fiatal párokat, mert az nem elég, hogy boldogok ők így együtt, gyerek az KELL és minél hamarabb! Régen megfogadtam, hogy ha a gyerek témához nyúlnék egy beszélgetésben, azt fogom kérdezni, hogy szeretnétek/terveztek-e gyereket a jövőben? Mert akár hiszitek, akár nem, egyáltalán nem evidens, hogy valaki akar gyereket. És erről szól ez a könyv.

Minden tiszteletem azoké az embereké, akik tudatosan gyermektelenek. Mert ez a legnehezebb döntések egyike, ami fogalmam sincs, hogy miért zavar másokat. Elvégre te attól vállalhatsz gyereket, hogy más nem akar, és aki nem vállal, az se nem önző, se nem idióta. Az írónő kutatása kimutatta, hogy a legnyomósabb indok az anyai ösztön hiánya. Utána ott van még a szabadság és kényelem iránti vágy, a világ, ami egyre rosszabb irányba megy el (globális felmelegedés, háború, covid), a gyermekkori trauma (kimutatták, hogy nem minden ember sérült, aki nem akar gyereket!), a társhiány, a szülésfóbia, anyagi okok, karrier stb. stb. Ez egy sorrend, de igazából szinte mindegy, mi van legelől, a lényeg az, hogy aki bármilyen okból nem akar gyereket, az biztos, hogy jól teszi, hogy nem vállal. Az interjúk rengeteg különféle embert mutattak be, egy a közös bennük: tudják, hogy nem tudnának mindent megadni egy kisgyereknek és nem szükséges az életük teljessé tételéhez egy utód.

Annyiszor elmondta már mindenki, hogy a gyerekvállalás nem játék, nem elvárható dolog, és sokkal logikusabb lenne azt megkérdőjelezni, hogy miért akar annyi ember gyereket? Az az önzőség, ha úgy vállalunk babát, hogy a körülményeink nem megfelelőek. Szorosan idekapcsolódik az abortusz, ami mindig vitatott volt. Én sosem voltam abortuszellenes, viszont tisztán látszik az interjúkból, hogy ha nem lenne megnehezítve minden olyan műtét válallása, ami képtelenné tesz a megfoganásra, akkor kevesebb abortuszra lenne szükség.

Kérdem én: Miért nem dönthet mindenki szabadon a saját életéről? Miért jó az nekünk, hogy ráerőltetjük főleg a nőkre a családot, majd a már felnőtt gyerekből tramutizált és alkalmatlan szülő lesz később? Tudom, belénk van kódolva. Pont ezért kellene örülnünk annak, hogy vannak, akik ellenállnak ennek az ingernek. Mi meg otthon csináljunk, amit akarunk, legyen annyi gyerekünk, amennyit akarunk.

”A szocializáció erejét nem szabad lebecsülni. Beleszületünk valamibe, felnövünk bizonyos körülmények között, és azt látjuk, a környezetünkben a döntő többség ugyanazt ugyanúgy csinálja, anélkül, hogy megkérdőjeleznénk: tényleg mi is ezt akarjuk, tényleg mi is úgy akarjuk? Működnek a sémák, a bejáratott mechanizmusok, arra vagyunk kondicionálva, hogy véletlenül se lógjunk ki a sorból.”

A Tudatosan gyermektelenek egy hiánypótló magyar kiadvány, mely a hazánkban még mindig tabunak számító childfree életmódot járja körül. Bár Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül volt az úttörő, és számomra a mai napig az etalon a témában, Rácz Laura Rebecca leszűkíti a gyermektelenek körét, és kizárólag a tudatosan gyereket nem vállalókra koncentrál.

A kötetben 17 nővel, 2 párral és 4 férfival készült mélyinterjút olvashatjuk, melyből egy teljesen heterogén csoport képe rajzolódik ki. Különös élmény, hogy közülük többekkel tudok bizonyos pontokon kapcsolódni, ám van, akinek a gondolkodása, világnézete teljesen távol áll tőlem. Leginkább a két pszichológussal készült interjú ragadott meg, szerintem ezek a kiadvány gyöngyszemei, akárcsak a szerző saját történetének bátor megosztása. Mindezek mellett a közel 900 kérdőíves válaszból összeálló kutatás eredményei kerültek még bele a könyvbe. Látható tehát, hogy mennyire átfogó munka eredménye ez a kiadvány, melynek a társadalmi nyomás és a megbélyegzés miatt kiemelten fontos szerepe van. Hiszen azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy valaki miért vállal gyereket, ám a gyermektelenség mai napig ördögtől való dolognak számít. Az “önző vagy”, “majd meggondolod magad”, “ketyeg a biológiai órád” azok a tipikus reakciók, amelyekkel biztosan minden childfree találkozott már. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a hozzám közel állók számára mindez nem téma, megértik az egyéni döntésem, viszont külön érdekesség, hogy eddig kizárólag férfiaktól kaptam ezekhez hasonló reakciókat. Tanulságos, kiemelt jelentőségű kötet, ám az interjú formátumban való közlés miatt inkább részenként történő olvasását javaslom, egyhuzamban sajnos kevésbé élvezetes. Tanulságként pedig Sheila Heti-t idézve: ”Csak azt kérdezd magadtól, hogy a saját értékrended szerint élsz-e, ne azt, hogy kipipáltad-e a rubrikákat.”

„Sokféle úton el tud jutni egy nő oda, hogy legyen gyereke és oda is, hogy ne. Gyerekkel is lehet teljes, boldog életet élni és gyerek nélkül is. Egy szülő is lehet jó és értékes ember és egy gyermektelen is. Nem ez számít.”

Roppant módon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, mivel ez a téma nagyon közel áll hozzám. Pár évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy nem szeretnék gyermeket vállalni. Ez a gondolat legbelül mélyen mindig is ott motoszkált a fejemben, de évek kellettek ahhoz, hogy végül be merjem ismerni magamnak. Ez részben azért is ment nehezen, mert a mai társadalom még azt tartja „normálisnak”, ha egy nő igenis szül. Örülök, hogy végre valaki ennyire mélyen belement ebbe a témába, mert napjainkban a tudatos gyermektelenség sajnos még mindig tabutémának számít.
Rácz Laura Rebecca könyve átfogó képet ad azokról a nőkről és férfiakról, akik tudatosan gyermektelenül szeretnék élni az életüket. A kötet első fele 23 mélyinterjút tartalmaz, amelyekből megismerhetjük az érintettek döntésének okait, következményeit és nehézségeit. Rendkívül érdekes volt számomra az, hogy ki milyen okból hozza meg ezt a döntést, akár nőként, akár férfiként. A kötet második része Laura kutatásának eredményeiből, valamint szakértői megszólalásokból áll össze. A kutatás részletei is lekötöttek, ráadásul a pszichológusokkal készített beszélgetések kifejezetten érdekfeszítőek voltak.
Igazán jó lenne, ha minél többen kezükbe fognák ezt a könyvet, én pedig továbbra is reménykedem, hogy majd egyszer eljut a társadalom arra a szintre, hogy sokkal nyitottabban és elfogadóbban áll azokhoz, akik az átlagtól eltérő életutat választanak. :)

Rácz Laura Rebecca, kulturális újságíró nagy körültekintéssel járta körül a tudatos gyermektelenség tabunak számító témáját. A kötet első részében nőkkel készített interjúkat olvashattam, majd férfiak és házaspárok is megszólaltak. Elmesélték a döntéseik hátterét, kis bepillantást engedtek az élettörténetükbe is. Olvashattam a Gyermekmentes övezet csoportról is, mely a közösségi oldalon érhető el, és sok interjú alanya említette a beszélgetések során. A kötet végén két pszichológussal készült interjú teszi teljessé a képet.
A könyvben névvel, vagy név nélkül felszólaló emberek történetei empátiára tanítanak. Nem tudhatjuk, hogy egy döntés hátterében mi állhat, és mindenkinek egyéni joga, hogy a számára legmegfelelőbb döntést meghozza. A kérdőívekből összeállított statisztika pedig egészen meglepett.
Érdekes és elgondolkodtató kötet volt.

Ismét egy hiánypótló könyvhöz volt szerencsém, nagyon köszönöm, hogy megszületett (hahh, ez talán nem jó szófordulat ennél a műnél).
Nagy baj, hogy pont azok a habzószájú emberek nem fogják elolvasni, akik szerint ugye „az ilyen lény nem nő”, meg „majd meggondolja magát” és „minek él az ilyen, hát a nő dolga a szülés”. De már az is egy pozitívum, ha néhányan megtalálják magukat a történetek és sorsok között és megerősítést nyer az, hogy nincsenek egyedül a beszólások és elítélő reakciók özönében.
Nagyon sok jó gondolat van az interjút vállalók válaszaiban, ami különösen megragadt bennem az az volt, hogy miért azt kell indokolnom, hogy miért nem akarok gyereket és miért nem azt kell megmagyarázni, hogy valaki miért akar. Van benne logika, hiszen mennyi alkalmatlan ember adja tovább a génkészletének egy részét.
Még egy személyes megjegyzés: én is tagja voltam a sokat emlegetett Gyermekmentes Övezet FB csoportnak, aztán kiléptem már jó ideje. Nem, nem azért mert meggondoltam magam, hanem mert – én elhiszem, hogy ez a feszkó levezetésére szolgált, hát persze – bár lehet engem idegesít az üvöltő kisgyerek a szomszédban, attól még nem gondolkodom el azon, hogy átugrom a kerítésen és végzek vele. Nekem azért ezt ne magyarázzák már be, hogy akinek ilyen gondolatai vannak, az normális. Azt ugyanúgy fogja idegesíteni a szomszédban keresztrejtvényt fejtő nagypapa ceruzahegyezőjének a zaja is előbb-utóbb, szóval ez szerintem inkább a „sürgősen keress egy pszichológust az indulatkezelési problémáiddal kapcsolatban” kategória. Igen, láttam most azokat a kommenteket is, hogy miket írnak az oldal szerkesztőinek a bátrak. Nekik sem ártana egy jó szakorvos. És mindkét kategóriánál valóban vajon hány olyan példát találnánk, ha mélyebbre ásnánk, ahol arra lehetne visszavezetni az egész problémát, hogy olyan emberek adtak nekik életet, akik nem alkalmasak szülőnek?
Szóval maradjunk inkább annál, hogy élni és élni hagyni.
És igen, az én válaszom az szokott lenni, hogy „erre a világra inkább nem”.

Igazi hiánypótló könyv. Nem csak azoknak, akik hasonló véleményen vannak, hanem az „ellentábornak” is fontos lenne az érzékenyítés, a másik szemszög meghallgatása, megértése, mielőtt megbélyegzik őket. Nagyon belenyomnám egyes emberek kezébe.
Ahhoz képest, hogy ez egy ismeretterjesztő könyv, egész gyorsan haladtam vele, lekötött végig, nagyon érdekesnek találtam az összes nővel készült interjút és természetesen sokakkal találtam kapcsolódási pontot.
Órákig tudnék beszélni a témáról, de mivel nem nem szoktam hosszas értékeléseket írni, ezért legyen elég annyi, hogy ajánlom! Mindenkinek.

Nagyszerű, hogy megjelent egy ilyen kötet, több okból is.
Először is, megmutatja, hogy úgy is lehet dönteni, nem vállalsz gyereket és ezzel semmi baj. Valószínűleg sokan vannak hasonlóan, mint a nő, aki azt mondta, “elfogadtam, mint a házasélet szükséges velejáróját”, de igazából nem kell, hogy így legyen. Sőt, jobb is, ha elgondolkozik rajta mindenki, hogy akar-e gyereket vagy nem. Sokan szerintem egyáltalán nem tudják, mire is vállalkoznak. Tetszett az az idézet, hogy a jegyesoktatáshoz hasonlóan a gyermekvállalásra is fel kéne készíteni az embereket. Meg az is, hogy “A szülés nem egy mágikus jellemformáló folyamat.” Ha valakiben nincs meg a vágy, az ösztön, a hormonok úgy gondolom, nem lesznek elegek. Igenis van olyan is, aki nem alkalmas szülőnek, és ki kívánná egy gyereknek, hogy olyan családban, olyan szülő mellett nőljön fel, ahol nem akarták, nem tudnak vele megfelelően bánni, akár nem is tudják szeretni. A gyerek nem egy tétel a teendőlistán, amit mindenkinek ki kell pipálni.
Hasznos ez a könyv azért is, mert sokféle történeten keresztül mutatja meg, miért hozta meg valaki ezt a döntést. Nem feltétlen azért, mert utálja a gyerekeket, ezer más oka lehet. De különben miért is kéne egy gyereket csak azért szeretni és aranyosnak találni, mert gyerek? Nekik is van személyiségük, ami vagy szimpatikus vagy nem. Ahogyan egy felnőttnek. Megragadt bennem az a történet, amiben a lányt megszólta a gyerekes barátnője, hogy nem szereti eléggé a kisbabát, ő meg mondta, hogy miért is szeretne csak úgy egy idegen embert, amíg nem ismerte meg? Csak azért, mert a legjobb barátnője gyereke? Ezzel nagyon tudtam azonosulni.
És ez egy újabb ok, amiért jó, hogy van ez a kötet. Akik hasonlóan gondolkoznak, végre nem érzik magukat ufónak, amiért ők nem arra vágynak, amire a többség. Én sokszor gondolkoztam azon, hogy valami baj van velem, amiért egyáltalán nem érzem a vágyat, hogy anya legyek. Hihetetlen jó volt olvasni, hogy mennyi nő van ezzel így, hogy hiányzik belőlük az anyai ösztön (ezt jelölte be okként a legtöbb nő, aki kitöltötte a szerző kérdőívét). És ez nem jelenti azt, hogy nem szeretek gondoskodni a szeretteimről, barátaimról, volt macskám is. Egyszerűen gyerekre nem vágyom. És hányszor megkaptam, hogy majd meggondolod magad, majd ha találkozol egy olyan férfival, akinek gyereket akarsz szülni. Ez utóbbi azért is vicces, mert több történet is volt, amiben azt mondták már anyukák, hogy a nő magának szül gyereket, mondjuk én azért szeretném hinni, hogy jobb családokban igenis a férfi is kiveszi a részét, bár sok ellenpéldát látok a barátaim körében is sajnos. Egyébként, igen, anyukák is nyilatkoztak ebben a könyvben, akik azt mondták, imádják a gyereküket, de ha visszamehetnének az időben, nem szülnének. Ez szerintem a legszörnyűbb érzés lehet, mikor egy szülő ilyen bűntudattal kell küzdjön, hogy ezt érzi. És sajnos úgy gondolom, akárhogy is igyekszik, a legjobb szándékkal is, ezt bizony nem fogja tudni teljesen eltitkolni a gyereke elől.
Visszatérve a majd meggondolod magadra, én úgy gondolom, aki 30 körül is még ott tart, hogy nem akar szülő lenni, nem tudja magát szülőként elképzelni, annál ez már nem fog változni. Ennek ellenére döbbenten olvastam, mennyien alávetették vagy alávetnék magukat a művi meddővé tételnek, mert én még 34 évesen sem merném kijelenteni, hogy biztosan nem fogom akarni pár év múlva sem. Hisz annyit tud változni az ember. Hihetetlen számomra, hogy emberek huszonévesen meg tudnak, sőt, meg mernek hozni egy ilyen komoly döntést.
Több történetben előkerült az, hogy a gyerekes ismerőseik irigylik őket. Érdekes, mert én pont azt tapasztalom, érzem, hogy inkább lesajnálnak, amiért én kimaradok valami jóból. De attól, hogy nekik jó, nekem még nem biztos, hogy az lenne. Biztos van ebben önzés is, de az egyik nő is mondta, hogy ő introvertáltként el sem tudja képzelni, hogy örökké nyüzsi legyen otthon, soha ne lehessen egy csendes lakásba hazamenni, és nekem is ez az egyik legfőbb gondom. Nem tudom elképzelni, hogy egy fárasztó munkanap után jöjjön a második műszak egy gyerekkel (vagy többel), és én csak akkor kerülhessek sorra, amikor ő már alszik. Meg nekem baromi sokszor van szükségem egyedüllétre, ami egy gyerek mellett nehezen kivitelezhető. Egyébként nem is tudtam soha mit kezdeni a kisgyerekekkel, mikor kérdezik, meg akarod-e fogni, halálra rémülök. :D A nagyobbakkal azért már el lehet beszélgetni.

” Ebből látszik, hogy mennyire másmilyenek vagyunk. Van, akinek az, hogy egy csendes, sötét, üres lakásba érkezik haza, a pokol hatvanhatodik bugyra. Nekem hazaérkezni egy csendes, sötét, üres lakásba, az maga a megnyugvás, nagyon kellemes érzés. […] Itt válik el, hogy ki milyen személyiség. Akinek a sötét, üres lakás, a csend, a nagy alvások, az egyedüllét élvezetes dolog, az nem biztos, hogy egy nagycsaládban jól fogja érezni magát.”

Nem vagyunk egyformák és nem ugyanazt akarjuk az élettől. Ettől még mind lehetünk értékes emberek. Hasznos, hogy be lett mutatva ez az életforma, ami még itthon nem igazán elfogadott, sőt, talán külföldön sem annyira.
Ami miatt levontam fél csillagot, az két dolog. Az egyik, hogy túl hosszú volt szerintem. Tudom, így sem került be minden történet, de voltak ismétlődések, és nekem már sok volt ennyit elolvasni egymás után. Másrészt meg bekerültek olyan emberek, akikkel nehéz azonosulni még annak is, aki próbál nyitott lenni, és egy ilyen kényes témánál szerintem jobb lett volna olyan embereket bemutatni, akik a nagy többségnek szimpatikusak lehetnek. Gondolok itt arra a férfira, aki azt nyilatkozta, hogy mivel nincs gyereke, munka után hazamehet, megihat egy üveg whiskyt és beülhet a kocsiba száguldozni. Nem, ilyet ne csináljon senki, sem gyerekkel, sem anélkül. Vagy a srác, aki gyűlöli az egész emberiséget. Sajnos az ilyen történetek szerintem csak a téma iránti ellenérzést erősítik, de szerencsére a többség nem ez a kategória volt.
Fontos beszélni arról is, mekkora nyomást helyeznek a szülők a gyerekeikre, hogy adjanak nekik unokát. Ez azért is baj, mert sokan emiatt nem is gondolkoznak azon, hogy esetleg ne legyen gyerekük vagy folyamatos bűntudatban élnek. Nekem is még mindig azt mondja anyukám, hogy majd meggondolom magam, ami lehet, hogy így lesz, bár nem hiszem. Mindenesetre érdekel most ez a téma és fogok még erről olvasni, mert nem érzem még úgy, hogy teljesen határozottan tudok állást foglalni. Bár eddigi életem során mindig is csak az tetszett a gyerekvállalásban, hogy kiválaszthatom a nevét. Hányszor bújtam gyerekként a naptárat, hogy hogy fogják majd hívni a gyerekeimet. :D

Erről a könyvről szerintem nem lehet röviden írni vagy beszélgetni. Nemcsak témaindító, hanem tényleg rengeteg tabut képes ledönteni, ha az olvasó csak egy kicsit is empatikusan kezdi el olvasni. A bejegyzésben több, kapcsolódó témát is behoztam, de mindent összevetve úgy gondolom, hogy ha egy elfogadó társadalomban élnénk, akkor a Tudatosan gyermektelen című könyvnek nem kellett volna megszületnie. Biztosan naiv vagyok, hogy úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van a saját életével kapcsolatos döntéseket meghozni, és hogy ha ez a “hagyományostól” eltérő, akkor se feszítsék keresztre.

Pontosan emiatt az az érzésem, hogy a Tudatosan gyermektelenek című könyv pont azokhoz nem fog eljutni, akiknek szüksége lenne érzékenyítésre a témával kapcsolatosan. Én elolvastam, mert kíváncsi voltam a témára úgy, hogy egyébként szeretnék majd egyszer gyereke(ke)t. Továbbá hiánypótló kötetnek tartom, mert tökéletesen bemutatja a kis magyar valóságunkat.

Bővebben: https://www.gyorgytekla.hu/2022/05/racz-laura-rebecca-t…

„Mindig azt mondom, hogy én imádom a munkámat, imádom az életemet, de full el tudom képzelni, hogy neked ez az élet k@..a szar lenne. De miért is lenne másképp? Nem a tiéd, én rendeztem be magamnak. Tényleg csak annyi kéne, hogy fogadjuk el azt, hogy mindenkinek szíve joga másként gondolkodni és élni, aztán helló.”

Ez az idézet a könyvből, jól összefoglalja, amit én magam is gondolok a könyv olvasása után. Mindenkinek a saját életével kellene foglalkozni, azt irányítani, rendezgetni, ÉLNI.
Sajnos magam is azt tapasztalom, hogy sok embernek örömforrás az, ha megmondhatja az „igazát” olyan témákban is a másiknak, amihez az ég világon semmi köze. Mi jogon alkotunk véleményt a másik magánéletéről? Miféle felhatalmazás birtokában érzik magukat az olyan emberek, akik a másiknál mindig, mindent jobban tudnak, és csak az az egy út létezik, amit ők maguk is járnak? Dühítő és elfogadhatatlan számomra, hogy aki ma nyíltan felvállalja, hogy ő bizony nem akar gyereket, azzal sok esetben milyen megalázóan bánnak, miféle mocskokat szórnak a fejükre, és milyen jelzővel illetik őket. A dühömön túl ez nagyon el is szomorít, hogy még mindig itt tartunk 2022-ben. :( (És nem csak a gyermekvállalással kapcsolatban.)

Én már kisgyermek korom óta „készültem” arra, hogy egyszer anya leszek, és lesz három gyerekem…..Négy lett. ;) ♥ Soha egy pillanatra sem gondolkodtam ezen, soha nem volt bennem ez kérdés, én egyszerűen mindig is éreztem, tudtam, hogy ha eljön az idő anya lesz belőlem. Gyerekként is imádtam a nálam kisebbekkel lenni, vigyázni rájuk, játszani velük.

Szomorúan tapasztaltam ebben a könyvben (is), hogy néhány beszélgetésben, mennyire sarkítva, általánosítva van az anyaság, a férj és feleség viszonyának megváltozása miután megszületnek a gyerekek, az anyuka eligénytelenedése….stb. Rossz volt ezt olvasni, DE nem érzem úgy, hogy „magyaráznom kellene a bizonyítványom”. Én a helyemen vagyok, mint nő, mint feleség, mint édesanya.

off

A könyvet jó szívvel ajánlom, annak aki nyitott e témára és annak is, aki nem annyira, mert általa lehet, hogy ő is más szemszögből látja majd a dolgokat.
Hiszen, ami az én szemszögemből nézve „6” a te oldaladról tekintve „9” , tehát mindkettőnknek igaza van. ;)

A könyvben oly sokszor emlegetett Facebookos csoportról inkább nem mondok semmit….. off
Ezt a könyvben Lakatos Imre megtette helyettem. Köszönöm ezt neki! ♥ „Sokszor érzem azt, hogy nem is gyerekmentesek, hanem pszichopaták.”
Valamint maga az írónő is. „A kérdőívemre válaszolók teljesen szabadon, mindenféle gátlás és fék nélkül leírták, miről hogyan vélekednek. Reméltem, hogy az agresszív, sokakban visszatetszést keltő módon kommentelők közül is nyilatkozik valaki, de nem akadt ilyen.” Nekem ennyi elég is. ;) :D

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, mert rengeteg sorstársa leltem, néha kísérteties volt, mintha a saját gondolataimat olvasnám vissza szóról szóra.

Kiválóan rámutatott, hogy a tudatos gyermektelenség döntése nem valamiféle genetikai vagy pszichés defekt eredménye. Különböző hátterű, élethelyzetű, korú emberek is juthatnak ugyanerre a döntésre. Az okok sok esetben hasonlóak vagy épp teljesen azonosak. A lényeg, hogy ezt felismerje az ember és merjen kiállni a döntése mellett. Mások pedig hagyják annyiban, hisz az ő életüket ez nem befolyásolja.

A könyv legnagyobb erősségének azt érzem, hogy a szerző a téma valamennyi aspektusát megközelítette. Komplex képet ad az olvasónak, kvázi kézbe adja a megértés lehetőségét még az ellentábor számára is! Készült interjú nőkkel, férfiakkal, egyedülállókkal, párokokkal, idősebbekkel, fiatalabbakkal. Vizsgálta az okokat, a lelki, fizikai és egzisztenciális hátteret, a párkapcsolatokat, családi, baráti, munkahelyi és persze a társadalmi szintű viszonyulást a döntéshez.

A kötet első felében interjúkat olvashattam, melyek intelligens kérdéseire intelligens, sokszor érzelmileg is mélyreható, ám olykor (jogos) indulattal átitatott válaszokat kaptam.
A második felében pedig Laura gyönyörűen összefoglalta és kielemezte a kutatása eredményeit, megosztotta szakértők véleményét és tanácsait a témával kapcsolatban.

És ami a legjobban tetszett: olyan emberek életébe nyerhettem bepillantást, akik önazonossá váltak azáltal, hogy érintettek ebben a témában és fel is merték vállalni a döntésüket. Ők tényleg azt az életet élik, amit akarnak, nem azt, amit elvárnak tőlük és ez szerintem a legnagyobb ajándék, amit egy ember kaphat.

Ez a könyv tökéletes mind érzékenyítésre mind pedig az érintettek támogatására, hogy tudják, sokan gondolkodnak hozzájuk hasonlóan és nem kell szégyenkezniük a döntésük miatt.