Shuggie ​Bain 93% 65 csillagozás

Bizony csak kimondottan ritkán fordul elő, hogy a legrangosabb brit irodalmi díjat, a Bookert egy elsőkönyves szerző nyerje el, ám 2020-ban ez is megtörtént, amikor a New Yorkban élő skót divattervező, Douglas Stuart lett a kitüntetett Shuggie Bain című művéért. Hogy mivel szolgált rá a 45 éves debütáns erre az értékes és roppant figyelemfelkető díjra? Egy olyan realista, kor-, környezet- és karakterábrázolásban is ragyogó nagyregénnyel, amely révén nemcsak vissza tudja repíteni olvasóit a ’80-as évek egyre pusztuló Glasgow-jának poklába, de amellyel talán saját személyes múltjával is szembe tudott nézni, hiszen ez egy erőteljesen önéletrajzi ihletettségű alkotás.

A majd' félezer oldalas történetünk elején megismerjük a Bain-családot: az éjszakai taxisként dolgozó nagy Shuget, aki igyekszik minél többet távol lenni hazulról (ez a „hazulról” egyetlen szobát jelent anyósáék 16. emeleti tanácsi panellakásában), hogy elázott, vagy ha szerencséje van, tökrészeg, a kocsmából frissen előtántorgó lányokat dönthessen meg a kocsija hátsó ülésén; Agnest, a még gyönyörű, büszke, magára és környezetére igényes, ám férje által elnyomott, és egyre inkább az alkoholba menekülő feleséget; valamint három gyermeküket, egy jövőbeli házasság révén mihamarabb menekülni akaró Cathrine-t; a hallgatag, művészi vénával megáldott Leeket; és persze a címszereplőt, az ekkor még mindössze ötéves Shuggiet is.

Bár a helyzet már ekkor sem rózsás, de ahogy a család kiköltözik egy évek óta bezárt bányához tartozó és zömében alkoholistákkal, bűnözőkkel és segélycsalókkal teli telepre, és ahogy egyik családtag a másik után tűnik el a képből, nem marad más, csak a már masszív alkoholista Agnes és az örök kitaszított Shuggie, akik egyéniségükkel, viselkedésükkel mindketten kirínak környezetükből, és ez errefelé bizony megbocsájthatatlan bűn.

Ahogy már az első bekezdésben említettem, Stuart rendkívül jól ragadja meg a ’80-as évek egyre inkább pusztuló Glasgow-jának nem mindennapi atmoszféráját. A szerző tökéletesen kelti életre a mocskos utcákat, a tanácsi bérlakásokat, a düledező boltokat és nagy forgalmat lebonyolító kocsmákat, a telepet körülvevő lepusztult, szénporral borított tájat és a munka nélkül értelmét vesztő ipari vidéket. Ugyanakkor legalább ilyen jó karakterábrázolás terén is, hiszen nemcsak kellő hangsúllyal képes megragadni az egyéni személyiségjegyeket, de minden – zömében munkanélküli, alkoholista – figurája más és más, mindannyian egyéniségek a maguk módján, és mindannyian – Agnesszel és Shuggie-val ellentétben – a lehető legtökéletesebben be is tudnak illeszkedni ebbe a szinte apokaliptikus és végtelenül maszkulin világba.

Tehát ebből a környezetből lóg ki igen-igen a két legfőbb szereplőnk: Agnes, aki még a legrosszabb állapotában is képes magát kisminkelni, szép ruhába öltözni és választékos modorral kifejezni (hogy aztán néha-néha kihozza belőle az alkohol a vadállatot is), jelentősen elütve a környék mocskosszájú, igénytelen, lepukkant figuráitól; és Shuggie, aki már kora gyermekkora óta szelíd, érdeklődő és lányos kisfiú, és akit a környékbeli kőkemény, erőszakos gyerekek nemcsak folyamatosan terrorizálnak, de akit – legnagyobb értetlenségére, hiszen azt sem tudja, mi az – „buzinak” is neveznek. Shuggie legnagyobb tragédiája azonban talán nem is ez, hanem az, hogy anyja egyre inkább átcsúszik valahová az elérhetetlenségbe, az alkohol ködén túlra, hogy ő maga ottmaradjon gyerekként, egy visszafordíthatatlanul szenvedélybeteg nőt gondozva-ápolva.

Azt hiszem, hogy a Shuggie Bain egy olyan alkotás, amelyet minél több embernek kellene olvasnia, hiszen ez ’80-as évekbeli skót vidék a bezáró gyáraival és alkoholista, segélyen tengődő munkásaival nagyon is emlékeztet a ’80-as, ’90-es évek Tar Sándori magyar valóságára, és így minden itt ábrázolt probléma részben a miénk is. Ráadásul Douglas Stuart hiába elsőkönyves szerző, de a kötete így is szinte hibátlan, és elsősorban azokat nyerheti meg magának, akik érdeklődnek a realista, nagyon is életszagú nagyregények iránt, és akik nem félnek szembenézni olyan dolgokkal, amelyeket rendszerint rossz szokásunk a szőnyeg alá söpörni.

Talán lesz itt még, akinek megvan az érzés, mikor a ’70-es – ’80-as évek látványsportjainak királynője, a jégtánc világversenyeinek közvetítése során a legendás sportkommentátor, Vitray egy-egy csodásan áradó, látványos kűrt követően, mintegy „ördög ügyvédjeként”, sorolni kezdte a szép alakítás számos helyen felbukkanó kisebb-nagyobb technikai hibáját, hiányosságait.
Picinykét úgy érzem magam most, mint az ünneprontó Vitray. Hiszen tagadhatatlan, hogy az elsőkönyves Douglas Stuart valóban páros lábbal rúgta be az ajtót és igen erős, szerintem is megérdemelten sikeres kötettel nyert Bookert 2020-ban. Mindez azonban leginkább a traumatikus téma feldolgozásának, a végtelenül hiteles előadásmódnak (magyarán az önéletrajzi ihletésnek), a nyers, őszinte közlésnek, valamint a rendkívül plasztikus környezetábrázolásnak, a helyszín- és korfestő miliő mesteri megteremtésének köszönhető.

Szerkezetében, arányaiban és bizonyos részelemek kidolgozásában is dadog azonban az írás.
Számomra a legtöbb problémát a karakterkezelés jelentette. Nem válik egyértelművé, hogy a címmel ellentétben, végül is kié ez a regény. Lehet ugyanis a főhős alkoholista anyjáé, lehet magáé az alkoholé, vagy ami az én értelmezésemhez a legközelebb áll – lehet ez a városé, a pusztuló, átalakuló, sorvadó, változó Glasgow-é off. Merthogy nem Shuggie könyve az szinte biztos, még a végére valamelyest kialakuló jellemalakulás(talán -fejlődés, de ebben sem vagyok biztos…) ellenére sem.
Aggályos a felbukkanó és szinte ötletszerűen halványodó mellékszereplők pálcikasága, végletekig egyszerűsített típusábrázolása is (itt a férfi mind sutyerák alkesz macsó, a nő meg csak azért van, hogy dughassák és verhessék; úgy vélem, ez a szögletesítés már Dumas korában, az áradó romantika idején is nehezen védhető leosztás lett volna).
Aztán ott van még maga Shuggie, az ébredő kis-, aztán nagykamasz, a másságával, különlegességével. Úgy érzem, hogy itt is elbizonytalanodott az írás, hiszen ennek a vonalnak a markáns kibontása, a felnövés lelki kínjainak erős szembeállítása a család szétesésével, az anyai alkoholizmus hatásának visszabontása a gyermeki lélekre, és mindennek a város oszló lélegzetének fókuszába állítása talán egyenesebb gerincet adott volna az írásnak.
A keretes szerkezet sutaságáról és a lezárás ezerszer elsütött, Hollywoodból kölcsönzött esetlen sablonjáról említést se tegyünk.

Mindazonáltal a város maga, az én olvasatomban, mint a regény vitathatatlan főszereplője, a változás, a leépülés, a múltba révedés magával ragadó, sodró lendületű ábrázolása egyszerűen tökéletes, debütáló kötetben pedig különösen dicsérendő.

A fenti vélemény ellenére azért feltétlenül ajánlom, a kevésbé szőrös szívű olvasókra még nagyobb hatást gyakorolhat, mint rám.

Douglas Stuart Booker-díjas regénye egy szívszorító történet a feltétel nélküli és ítélkezésmentes szeretetről és elfogadásról, amely a szegénység, az erőszak, az elnyomás és a függőségek miatti kirekesztettség nehézségei ellenére is ösztönszerűen összefűzi az anya és a fia sorsát.

Egy felkavaró és megrázó könyv egy szelíd, jólelkű kisfiúról, akinek túl korán kellett felnőnie, egy anyáról, aki a hétköznapok valósága elől a függőségeibe menekül és a kettőjüket összekötő végtelen szeretetről. Mindketten elszigeteltek és magányosak és nincs, aki megmentse őket.

A regény egyben egy szomorú korrajz is a 80-as évek Glasgowjáról, a bányák és gyárak bezárását követő tömeges munkanélkülivé válás és elszegényedés időszakáról, a reményvesztett sokgyermekes családokról, a tehetetlenség, a düh és a frusztráció miatt erőszakossá váló apákról és fiúkról és a szörnyű valóság elől az alkoholba menekülő anyákról.

Shuggie anyja, Agnes fiatal nőként gyönyörű volt, a családja büszkesége és reménysége, de sajnos nem váltotta be a szülei hozzá fűzött reményeit. Sorozatos rossz döntéseinek következtében beleragadt a szegénység mocsarába, így magányos anyaként már azzal a tudattal élte az életét, hogy sokkal többet és jobbat érdemelt volna, amit mégsem kaphatott meg. Ebből a szomorú felismerésből inkább az alkohol nyújtotta párhuzamos valóságba menekül a hétköznapok kilátástalansága elől, a sörösdobozok mélyén keresve a vigaszt és feloldozást.

Shuggie Bain minidig is más volt, mint a többi vagány srác a környéken. A lányos mozgású fiú egészen kis korától kezdve szeretett táncolni, anyja holmijai között válogatni és a babák haját fésülgetni. Mivel ezt a tanárai és kortársai is hamar észreveszik, Shuggie nehezen talál barátokat, és folyamatos testi és lelki zaklatásoknak van kitéve. Ezen a helyzeten csak egy szerető családi közeg tudna igazán segíteni, azonban a fiú egész gyermekkorát körüllengik anyja függőségének démonai. A magányos, kortársai közül kiközösített kisfiú anyja mellett már 8 évesen kénytelen felnőttként viselkedni és az idő előrehaladtával az anyja gondozójává, társává, egyetlen barátjává és reményévé is válni.

Shuggie élete teljesen összeforrt Agneséval, gyerekkorának egyetlen célja, hogy anyját boldoggá tegye, saját gyermeki énjét mindvégig alárendelve ennek. Míg idősebb testvérei magukat mentve végül elmenekülnek otthonról, Shuggie nap mint nap küzd az anyjáért és a túlélésért. Valójában a törékeny és lányos fiú a lehető legerősebb mindannyiuk közül. Mekkora erőre van szüksége egy 8-10 éves gyereknek, hogy mindezt a terhet el tudja cipelni a hátán?

Sajnos az idő előrehaladtával a fiúnak rá kell döbbennie, hogy a szép ígéretek ellenére, külső segítség (és főként belső motiváció) nélkül anyja nem fog tudni megváltozni, semmi sem lehet vadonatúj. Mint ahogy ő sem lehet teljesen olyan kisfiú, mint a többiek, de ez még korántsem jelenti azt, hogy ne lenne nyitva előtte az élet.

Annak ellenére, hogy ez Douglas Stuart első könyve, mégis biztos kézzel és tudatosan ír, amelyben bizonyára meghatározó szerepe van annak is, hogy a történet önéletrajzi alapokon nyugszik.

Szókimondó, sallangmentes, abszolút valósághű és sajnos egyáltalán nem túlzó. Kiváló narratíva, lebilincselő és nehéz témákkal, amelyeket nemcsak a 80-as években, de még napjainkban is gyakorta a szőnyeg alá söpörnek. Az író az alkoholizmust, az érzelmi elhanyagolást, a családon belüli és kívüli erőszakot, a gyermekbántalmazást mindvégig teljesen őszintén, kendőzetlenül, meglehetősen nyers formában, de éppen ezért hitelesen tárja az olvasó elé.

Douglas Stuart azonban egy percig sem ítélkezik, egyetlen szereplő sem kizárólagosan, jó vagy rossz és a könyv végére érve az olvasó valóban úgy érezheti, hogy ebben a hatalmas szívvel és empátiával megírt történetben tulajdonképpen mindenki áldozat.

A Shuggie Bain a végtelen szeretet és hűség gyönyörű regénye, szomorú és lehangoló, de mégis reményekkel teli.

Douglas Stuart elsőkönyves szerző, mégis magabiztosan építi fel a cselekményt. Az élet és irodalom nagyszerű, kivételes találkozása a regény. Elképesztően jól megírt történet, az egyik legmegindítóbb regény, amit mostanában olvastam.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/04/shuggie-bain.html

Számomra az egyik legszomorúbb könyv, amit mostanában olvastam. Shuggie-t legszívesebben kivettem volna a lapok közül és megölelgettem volna, ha tehetném. Az elejétől a végéig nem igen találkoztam benne boldog pillanatokkal, nagyon megindító az egész történet és a szereplők maguk is.
Karakterábrázolásban Douglas Stuart szerintem zseniális. Minden kis apró érzelmet úgy tud átadni, hogy az olvasó együtt rezdül a szereplőkkel. Nem tagadom, picit levitt az életről, reménykedtem olvasása közben, hogy na most történik majd valamilyen pozitívum is, de nem. Shuggie és édesanyja kapcsolata Shuggie részéről megindító volt számomra, ahogy minden szörnyűség ellenére ragaszkodik hozzá és próbálná segíteni.
Ennek a könyvnek nem is az a lényege, hogy végigmosolyogjuk, hanem hogy velejéig belelássunk ebbe a világba. Hiába nem a mindennapjainkban játszódik, de teljesen aktuális is lehet…sajnos…

Felkavaró és szomorú történet függőségről, magányról, kilátástalanságról, nyomorról. Tökéletes kórkép egy olyan családról, amely az anya alkoholizmusa miatt esik szét. Tengődés napról-napra, éhezés és fájdalmas, megalázó helyzetek, reménytelenség és újból reménykedés. Remény a változásban, egy picit jobb holnapban, egy jobb életben. Álmodozásba, hiú reményekbe menekülés a valóság elől. Felismerés, csalódás, beletörődés. A függőség igazi poklát és mindennapjait mutatja be ez a regény.

„Shuggie hagyta, hogy sírjon, hagyta, hogy beszéljen, és nem mondott ellent, amikor anyja szép ígéretekkel traktálta amelyekről a fiú tudta, hogy nem tudja majd betartani őket.”

Megint egy könyv, amiről nehéz írnom. Nem azért, mert – ahogy a többiek is írták – mérhetetlenül szomorú, hanem azért, mert engem sokszor feldühített. A dühöt nagyon nehéz józan szavakkal kifejezni.

Az anya „fejedelmi méltóságának”, illetve legendás szépségének sűrű emlegetése minden alkalommal felhorgasztott bennem valami zsigeri keserűséget. Ha csak feleannyi energiát fektetett volna abba, hogy meggyógyuljon, mint a látszat, a fakuló szépsége, meg a nem létező méltóságának megőrzésébe, nyert ügye lett volna. Meg a kis Shuggie-nak is. A szívem szakadt meg, hogy egy ilyen asszony mellett kellett felnőnie, és sajnos rettentő gyorsan. Semmiféle gyermekkora nem volt. Szíve minden hevével imádta az anyját, és úgy hitte, az ő felelőssége, hogy megmentse.

Végig megpróbáltam rokonszenvezni az anya figurájával. Megdöbbentően mélyre süllyedt, teljesen levetkőzte alapvető emberi mivoltát, és valami szánalmas ösztönlénnyé, bábbá satnyult. Mégis kényszerítettem magam, igyekeztem megérteni őt, és nem ítélkezni, de amikor a felcsillanó remény után jött a még iszonyatosabb mélyrepülés, le kellett tennem a könyvet egy egész napra.

Talán nem kellene, hogy ilyen erővel hasson egy történet, de néha bizony így hatnak, és ezeket hívjuk tökéletes könyveknek. Ezekre emlékszünk még évek múlva is. Az érzésre, amit kiváltott belőlünk. Mindenre, amit a szereplőkkel együtt mi is mélyen átéltünk. Shuggie-nak nem csak a saját másságával kellett egyedül megküzdenie, hanem édesanyja egyre inkább elharapózó alkoholizmusával is. Az, hogy nem győzhetett ez a kicsi fiú, egy pillanatra sem kétséges.

Azért a regény végkicsengése ad egy kis megnyugvást, hogy talán most már jobbra fordul főhősünk sorsa. Ilyen igazságtalanul, pokolian nehéz kezdet után megérdemli, hogy találjon örömöt is az életében. Remélem így van. Tiszta szívből kívánom Douglas Stuartnak, hogy boldog ember legyen.

Dougla Stuart önéletrajzi ihletésű könyve 2020-ban elnyerte a Booker díjat, azt kell mondjam igencsak megérdemelten. Finoman, mégis fájdalmasan idézi meg a 80-as évek Skóciájának változó világát, miközben megkapóan világít rà sanyarú, nehéz sorsokra.
Hamvàba halt álmok, mérgező kapcsolatok, kiközösítés és alkohol kíséri a Bain család és környezetük életét, miközben mindannyian éhezik a szeretetet ès a törődést. Leginkàbb igaz ez a kis Shuggie-ra, aki aprócska koràtól más, mint a többiek, szívszorító az a sok bántás, amit el kell viselnie. Olyan őszinte szeretettel ragaszkodik súlyos alkoholista édesanyjàhoz, ami testvérei szívében már darabokra hullott, s már-már fordított helyzetben élnek: a kisfiú vigyàzza, óvja a gyakorlatilag àllandóan önkívületben lévő nőt.
Ördögi hullámvasút, melyben néha felfelé, de àltalában a koràbbiaknál is mélyebbre vezet az út, a fel-felcsillanó remény pedig egyre halványabb sikerrel kecsegtet.
A regény erőssége a karakterépítés és a korhű történelmi környezet, ami nem csoda, hiszen az író saját életéből merített.
Csodálatos történet büszkeségről, szeretetről és útkeresésről, de vigyázat! Garantáltan összetöri az olvasó szívét.

https://www.kitabu.hu/menu/mindenizu-drazse/312-douglas…

A borítón szereplő ajánlás miatt reménykedtem, hogy kevésbé lesz sötét tónusú a történet, de tévedtem.

A regényben egy családot ismerhetünk meg, akik a bányabezárások miatt egyre inkább amortizálódó Glasgowban élik életüket a nyolcvanas években. Ha a létbizonytalanságból fakadó feszültség nem lenne elég a protestánsok és katolikusok közötti ellentétek is egyre komolyabb formát öltenek. Itt él tehát főszereplőnk, Shuggie (Hugh Bain), egy kisfiú, aki érzi, hogy kicsit más, mint a többiek, de fiatal kora miatt nem igazán érti még, hogy miért. Édesanyja komoly alkoholproblémával küzd, apja talán az egyik legtoxikusabb férfi karakter, akit regény lapjain valaha láttam. Két féltestvére igyekszik egyre inkább eltávolodni az otthontól, így Shuggie kénytelen apró felnőttként a maga módján tartani a lelket egyedül maradó anyukájában.Annyi nehézségen ment át ez a kisgyerek, hogy legtöbbször legszívesebben beléptem volna a könyv oldalaiba és megölelgettem volna, hogy minden rendben lesz. Amikor már azt hittem, talán jobbra fordul az életük, mindig jött valami, ami az egész családot visszarángatta nagyjából oda, ahonnan elindultak. Talán a regény legvége ad némi feloldozást, hogy mennyit, azt döntse el mindenki, aki elolvasta.

Ajánlom olvasásra, de még magam is kicsit bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy pontosan kiknek.

Lenyűgöző történet. Szándékosan lassan olvastam, hogy minél tovább beszippantson a 80-as évek szürke skót iparvidéke. Agnes lelki hullámvasútja nem volt egy könnyű utazás, mégis úgy éreztem, mintha minden egyes fejezet egy külön kis novella lenne, bevezetéssel, felépítéssel és katarzissal a végén ami sokszor arra késztetett hogy csak üljek egy helyben és emésztgessem amit olvastam mielőtt belevágnék a következő fejezetbe.
Szerintem ez egy olyan könyv amit nem elég egyszer elolvasni, szóval egy pár év múlva mindenképpen újraolvasós lesz :)

Végre új kedvenc címke egy könyvön másfél év után :p