Régen ​minden jobb volt 82% 23 csillagozás

A Tilos Rádió BRAVO-ösztöndíjas fiúcsapatának, a Wekerle lakótelep Backstreet Boysának kötete kétségtelenül a legjobb dolog, ami a jelen hazai popkultúrájával történhetett – s én próbálom ezt minden létező elfogultság nélkül mondani, úgy is mint megrögzött trash content-imádó, valamint a Page Not Found történelmi stúdióblog mindig lelkes olvasója, követője. Habár a két Péter (Csunderlik és Pető) közül utóbbi most hiányzik a sorból, az öt fősre duzzadt kritikus szerző-sor a tökéletesnél jobban végezte feladatát ezúttal is. A rádióműsoraik, valamint az azokból készült szövegátiratok egy része régóta fellelhető a neten, itt viszont kategorizálva gyűjtötték egybe a (túlnyomórészt) ’80-as,' 90-es és 2000-es, valamint pár érdekesebb tétel felvonultatása céljából a 2010-es évek okozta audiovizuális csapásokat.

A legjobban azt kedvelem írásaikban, hogy mindegyikük egy-egy kisdoktori értekezés szintjét súrolja és valósággal kimeríti a meta fogalmát. Ennél metább már sem Bulgakov, sem Esterházy, sem pedig Kőhalmi Zoltán regénye nem lehetne, mert hiszen kinek jutna eszébe egy kontextusban szerepeltetni az egykori Skála-reklámarc Komjáthy Ágit és a grunge fogalmát? Zsenik és kész! Ezzel együtt pedig egyértelműen a traumák könyvét hozták össze, habár szót ejtenek kiemelkedő, jónak is elkönyvelhető alkotásokról, főként akciófilmek terén, a hangsúly inkább a mára totális szellemi leépülést okozó olyan tévéképernyős vagy éppen webes fogásokon van, mint a nem túl szép emlékű Csíííz! vagy Hiro Cristiano Ronaldo című opusa, ami tényleg olyan, mintha Roberto Carlos kilenc méterről találna arcon egy labdával.

Egyes mondataik visító röhögést váltanak ki olvasás közben, pedig a tartalom és mondanivaló igen csak komoly: kulturális tabló és kíméletlen ítéletsor ez 2021-ben, amikor elmondhatjuk, hogy régen tényleg minden jobb volt. Egy olyan világban, ahol Petőfi Sándor és a Malibu összehozása jelenti a tinédzserek számára a költészet valódi mélységét, Tóth Andi pedig azzal is címlapra kerülhet, ha véletlenül felöltözik, minden alkalommal erősebben gondolkodunk azon, miért nem hordunk magunkkal kötelet vagy pisztolyt a táskánkban. Alapvetően ismeretterjesztőnek, bizonyos történelmi háttérrel rendelkezőnek szánt konyvek esetében nem gondolnám, hogy alap kitétel lenne a humorfaktor és megállíthatatlan poén-áradat, ők a soha be nem gyógyulónak hitt sebek feltépését is elviselhetővé tudják tenni, valóságos terápia a legtöbb fejezet. A legjobban a zenés listákat élveztem, annak ellenére hogy a nagy részüket már oda-vissza ismertem. Megunhatatlan és bárhol felütehető, egyszerre szórakoztató és illúziódöntögető olvasmány nem csak kortársaknak.

Ebből az egészből leginkább a ’80-as évek zenéire, illetve az általam minden borzalmával imádott ’90-es évekre tudtam rezonálni. Nehéz is volt olvasnom, ahogy ekézik azt a „guilty pleasure”-t, ami nekem szimplán csak „pleasure”.

Sokszor számon kérik a generációmon, hogyan lehetséges, hogy arénákat képesek megtölteni az úgynevezett Necc Partyk.
Erre többek közt az a magyarázat, hogy mi a letagadnivaló 2000-es években voltunk (kis)tinik. Segítek: pocsolyába lógó, lyukas trapéznadrágszár, állatminták csillámmal borítva, a csípőnadrágból kivillanó bugyi, a törpesarok és hegyes orrú cipő (brrrrrr); és amikor mindez történt, engem még épp nem engedtek sminkelni. Visszanézve a sztárvilág képeit 2001 és 2007 között több önbarnítós balesetet szenvedtünk el, mint közútit; és legalább nem volt social media, hogy önként örökségül hagyjuk a világra a szégyent, ami a mindennapos kinézetünk volt.
A „BRAVO magazinhoz csomagolt kivehető orrpiercing és a felnyalható matricatetkók”, a „halandzsaslágerek közt a világ leghitványabb együttese, a CrazyTown” idején, az évtizedben, ahol „a leszbikusság lett Oroszország legfontosabb exportcikke a fosszilis energiahordozók mellett” én még csak 8-10 éves voltam.
Szóval mire mi buliképes fiatalok lettünk, értelmezhető ruhatárral, ízléssel és önálló fizetéssel már dübörögtek a 2010-es évek, amiből teljesen hiányzik az az életérzés, amit a ’90-es évek a középmezőnyével is hozott. Mi most tudunk ezekre a slágerekre táncolni és üvölteni és ugrálni és énekelni – egyszerűen be kell hoznunk a lemaradást.
(És ha a Backstreet Boys 20 év után újra Budapesten jár, akkor nekünk most kell kötelezően elmenni a koncertjükre!)

Annyi szent, akár rajongunk a mögöttünk álló évtizedek termékeiért, akár hidegrázást kapunk tőlük, mindenképp embert próbáló lehetett összerakni ezt a 270 oldalnyi anyagot. Életemben nem olvastam még ennyire okosan vicces, viccesen okos agymenést. Egy-egy kép több helyen is felbukkant, de hát az vesse a szerzőkre az első követ, akinél ilyen mennyiségű szövegalkotásnál ez még nem fordult elő. Illetve vannak olyanok, akikkel talán kíméletesebb lettem volna és/vagy nálam fel sem kerültek volna a listára – de ez ízlés kérdése, nem von le a produktum értékéből.

Szinte biztos, hogy kevésbé élvezetes ez a szöveg úgy, ha az ember nincs benne nyakig ebben az egészben; ha az agy egyik féltekéje nem az aktuális videoklipet vetíti, miközben a másik fele olvassa a hozzá tartozó bekezdést. De az esetleges űr kitöltésére minden írást qr-kóddal láttak el.
(Szégyen-e vagy dicsőség, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nem tudtam, kiről/miről van szó….? Valószínűleg az előbbi.)

A „Filmes-tévés” részben már kevésbé lubickoltam, én, aki még a Bud Spencer-filmeket is gyűlölöm, a „Legjobb zsarufilmek” és „Gyerekkorunk kedvenc detektív-sorozatai” (nekem ugyebár ilyenem nem volt) fejezetekre sajnos a lelkesedésemmel együtt teljesen elfogytam már. Illetve a sorozatgyilkosos, maffiás, akciós vonulathoz akkor már igazán jöhetett volna egy romantikusfilmes fejezet is, szerintem, még ha esetlegesen szét is savazták volna a kedvenc filmjeimet.

Ez a kötet több szempontból veszélyes:
munkahelyi lopott percek és/vagy tömegközlekedésen való olvasás szinte teljesen kizárva.
Illetve olvasás közben folyamatos oroszrulett pörög, amit a dallamtapadással játszunk – én vesztettem, a 4F Club Tanga című számát dobta a gép egy teljes napra, talán mások szerencsésebbek lesznek.

De a móka és kacagás mellett azért komolyan el is gondolkodtatott. Ahogy én most nosztalgiagőzben gondolok anyámék sosem látott fiatalságára, és négykézláb kúszok vissza saját gyerekkorom slágerei közé; vajon úgy hallgat majd párás szemmel Cascadát az én gyerekem is? Hát majd kiderül. (Trash tévéprodukcióból és személyiségből mindenesetre nem lesz hiány.)
Akárhogy is, engem nem sikerült elrettenteni, állítom, hitvallom, hogy régen igenis minden jobb volt (vagyis másképp volt rossz).

Akár a mai harmincas korosztály nosztalgialexikonja is lehetne ez a kötet, annyira benne van az 1980-as és 1990-es évek audiovizuális kultúrája listákba szedve. A szerzők szerencsére nem egy dögunalmas felsorolást hoztak össze, hanem vegyítették néhol irodalmi és történelmi párosítással és sajátos humorral is. A tárgyalt dalt / filmet / rajzfilmet / műsort pedig mi is megtekinthetjük olvasás előtt / közben / után a YouTube-on, amelyet a szöveg mellett elhelyezett QR-kód is segít. Az elején felsorolt zenei toplistákba akaratlanul is belehallgatunk és némely dalok kitörölhetetlen dallamtapadást okoznak, jómagam így jártam a Júlia nem akar a földön járni című slágerrel, ami jobban inkább az óvodáskoromra emlékeztet. Érdekes módon a 2010 utáni dalok már annyira nem hoztak lázba külföldi szinten, de a magyaroknál továbbra is volt egy-két röhögést kiváltó elemzés. A mesesorozatoknál jó volt olvasni arról, amiken felnőttem, a negatívan beállított mesék számomra inkább semlegesek voltak. A filmek elemzése viszont ütött sokszor, bár a kimaradt filmek sokszor nem is mondtak semmit, de olykor itt is lehetett olvasni egy-két jó poént. Amit itt ki lehet emelni, hogy a saját stílusukban sikerült összefoglalni egy-két mondatban például Sylvester Stallone és Jean-Claude Van Damme karrierjét. Nem szóltam a TV műsorokról, amelyek bemutatása annyira nem hozott lázba, mivel a legtöbbet nem is néztem, de egyfajta kordokumentumként a későbbiekben elő lehet venni és emlékezni rájuk, hogy volt ilyen is. A kötet egyszerre és külön listánként is kiválóan olvasható, az olvasót teljesen leköti, tömegközlekedésen illetve forgalmasabb helyen kevésbé ajánlott, mert a nevetést, olykor röhögést nagyon nehezen lehet olvasás közben visszatartani. Ajánlható főleg a 30-as, 40-es korosztálynak, akik ezeken a műsorokon, filmeken, illetve zenén nőttek fel. Egyszerre lesz szórakoztató és nosztalgikus olvasmányélmény.

Igazából két ellenvetésem volna, lenne a kötettel kapcsolatban:
– hogy ehhez mindenképpen minimum X generációsnak kell lenni, mert az említett slágerek, tévéműsorok, filmek akkor hatottak igazán; a youtube nem ugyanaz az élmény.
– kicsit lehetett volna jobban szétszedni a végét, a filmes-tévéműsoros részt. Vagy nálam olvadt egybe, mert azt ma olvastam el ?!?

No, nekem nem volt sok a gúny, holott jócskán libsi, és időként Perselus Pitont megszégyenítő szarkazmus a kötet alapstílusa. Hihetetlenül nem irigylem az alkotókat, nekem ennyi mindent felidézni is sok volt, mint amit ők talán újra néztek/hallgattak a hitelesség kedvéért.

Ezt a könyvet elolvastatnám mindenkivel, akik törpekútból ittak 30 éve, és most büszkék rá, zseniális, egyébként azt képzeltem először, hogy a Puzsér írta, benn van minden ami a Sznobjektívből kimaradt. Rendkívül szórakoztató top10es listák, YouTube-al együtt olvastam, mert azért akadt bőven dal amit nem ismertem, úgyhogy párhuzamosan mosolyodtam el, a könyvnek a humora miatt, a daloknál a nevetségességük miatt (köszi, hogy ezáltal megismertem a Kerecsen zenekar munkásságát).Bimbynek is utána kellett néznem kicsoda, annyi utalás volt rá, meglepő hogy ez a wishről rendelt Gagastar Milan ekkora mediapillanat volt akkoriban.
Mindig hangoztatom, hogyha a 90es években lettem volna 20 éves, akkor már milliomos lennék, hiszen annyi mindennel lehetett simliskedni akkor, de mostanra már csak ezek a zenészek tudnak róla ezredik bőrt is lenyúzni, gondoljunk csak Ákosra a magyar Dave Gahanre, vagy Zoltán Erika mint a magyar Madonna, vagy Ganxsta Zolee a magyar Ice Cube, ráadásul ugye náluk külön vicces volt, hogy nem csak az alapzenéket lopták, hanem egész dalszöveget fordítottak magyarra, és a mai napig megélnek a gyenge copy produkcióikból. Persze, most is léteznek hasonlóan hitvány előadók, de már trashként beszélünk róla legalább, és csak a YouTube trendingben találkozunk vele.
Ja, és most tudtam meg hogy a Buli után a takarítás szomszéd zenész sráca nem Jimi Hendrix.

Alapvetően jó volt, de hamar kiderült a könyvről, hogy kicsit nehezen találja a fókuszt. Cím alapján (illetve, mivel a szerzői nagyjából velem egykorúak), arra tippeltem, ez a „régen” a ’80-as, ’90-es éveket fogja jelenteni, ennek ellenére bőven belekaptak a 2000-es, 2010-es(!) évekbe is (tehát akkor a 2 évvel ezelőtt, az már „régen” volt?).
Bár előzetesen a filmes-sorozatos részt vártam inkább, utólag úgy érzem, a zenei rész volt jobban összerakva. A filmes szegmens második fele kifejezetten felbosszantott az újabb és újabb krimizsánerek (rendőrfilmek, detektív(?)sorozatok, börtönfilmek, sorozatgyilkos-filmek stb.) toplistáival, miközben számos más műfaj (pl. sci-fi, vagy akár a vetélkedőműsorok) teljes mértékben kimaradt. Ráadásul itt még nagyobb volt az időbeli szórás a ’60-as évektől szintén a 2010-es évekig, és nem derült ki, hogy régen volt-e minden jobb, vagy most is jobb minden, vagy egyaránt rossz volt mindig, vagy mi?
A másik dolog, ami zavart, hogy a zseniális megfogalmazások mellett egy csomó sutaság, szóismétlés, rendre visszatérő szófordulatok is benne maradtak a szövegben (pl. a Lukács György, vagy a „Reagan-korszak”-fétissel nem tudtam mit kezdeni), ami gondolom egy rádióműsorban még elment, de így nyomtatásban már több mint szúrja az ember szemét.
Szóval én nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de az az igazság, hogy csak egy kicsit nagyobb odafigyeléssel sokkal jobb is lehetett volna. Kár érte.