Fenegyerekek 81% 52 csillagozás

Lassan rögeszmémmé válik, hogy tagadom a referenciális olvasat létjogosultságát. Miközben nagy pofával hirdetem az eszmélés, a felismerés szabadságát, miszerint az én gondolatom, az én értelmezésem szabad és nem befolyásolható, mert én bizony egyszeri vagyok és megismételhetetlen ebben a világegyetemben. Ámde, ha valaki végig tekert már néhány szemesztert a mi kis otthonos (világ)egyetemünkön, és talán túl is van már néhány úvén, sőt félév/évismétlésen (tehát hibázott már eleget), az bizonyára osztja majd a véleményemet, hogy a legdúsabban termő ihletfa mégis csak a saját baromságaink, böszme nagy kudarcaink és dédelgetett apró sikereink kertjében nő. Erről a fáról a leginkább kézenfekvő szakajtani, még ha a „hobbikertész” literátor igyekszik is a végsőkig távol tartani magát ettől a – csapdával teli – szürettől.

Chabon azonban nem tagadja, nem szégyelli, s (ha talán nem is büszkén, de) vállalja, hogy a Fenegyerekek saját, hosszan tartó, mélységes alkotói válságának utolsó mentsvára, mintegy végső esélye volt. Hiszen ’95-ben a Wonder Boys volt az a mű, amelyben kibeszéli magából az epika, nagyepika művelőinek egyik legnagyobb küzdelmét, a történet elvégelésének, a kézirat befejezésének, avagy éppen befejezhetetlenségének embert (vagyis írót!) próbáló feladatát, és ezzel tulajdonképpen „visszajön a játékba”. Vagyis nem tesz mást, mint egy mocskos nagy referenciális puttonyban turkál és az ott fellelt karaktereket, dialógusokat, történetfoszlányokat emeli ki, pászítgatja, s közben köréjük gondol néhány kísérő sztoriszálat, melyeket az ő zsenijével talán már csak ujjgyakorlat szép, kerek kézicsomózású, egzóta perzsává hurkolni. Ilyenkor születnek az ilyen és ehhez hasonló, „olvasókápráztató” mondatok, mint hogy f(F)inom ünnepi ruhájukban és fényes fehér stóláikban úgy néztek ki, mint egy francia mustár reklámja, mint a pár egy esküvői torta tetején, mint két elegáns szellem, amik limuzinbalesetben hunytak el jelmezbálra menet.
És mindezt persze biztos kézzel vezeti végig 300+ oldalon keresztül, egy folyamatos E/1-es narrációval és mintegy a felsőbb szférákból visszacsengő, nem lankadó önreflexióval.

Vagyis, a regény professzionális. Az is kétségtelen és megkérdőjelezhetetlen, hogy a kortárs észak-amerikai próza egyik állócsillaga rugaszkodott el a pályán ezzel a közel tökéletes kötettel. Amiért bennem mégis némi frusztrációt hagy, az csupán annyi, hogy ez a sziporkázó képzelet, ebben a gondosan megrajzolt (és a szerző életébe millió szálon kapaszkodó) háttérben, mérhetetlen súllyal telepszik rá az én olvasói fantáziámra és a(z általam olyannyira utált) refencialitás börtönébe zár.

Amúgy pedig roppant szórakoztató, Chabont kedvelő olvasók számára egyenesen kihagyhatatlan mű. Az élményt csak fokozza Pék Zoltán pompázatos fordítása.

A Fenegyerekek egy fergeteges és kissé agyament hétvége eseményeit tárja az olvasó elé. A humorral is bőven átszőtt cselekmény látszólag egy hatalmas káosz, ami igazából tökéletesen jellemzi hősünk jelen életét. Michael Chabon vállalja önmagát, amikor úgy döntött, hogy ír egy történetet egy olyan szerzőről, aki nem tudja befejezni a saját regényét.

https://gaboolvas.blogspot.com/2021/05/fenegyerekek.html

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet, mint a mókus egy finom falatot ínséges időkre, amikor nyűgösen, nem-tudom-mit-akarok állapotban nyugodtan felé lendíthetem a kezem, mert, habár nem tudom, mire számítsak, szinte biztos, hogy tetszeni fog.

(Négy könyv után még mindig az elsőként megismert Jiddis rendőrök szövetsége a kedvencem, amiben gyanítom, hogy ordas nagy szerepe van M. Nagy Miklós csodálatos fordításának.)

Nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletettségű a Fenegyerekek, de nagyon remélem, hogy a szerző és a főhős maximum az ihlet terén érzett parttalanságban osztozik; Grady Tripp valóságos antihős-szupersztár, olyannyira, hogy tanítani lehet a „Hogyan csesszük el az életünket” és a „Top tíz tett, amit soha ne kövess el pasiként” kurzusokon. Egy szerepébe beleöregedett és belerokkant vén hippi, elaggott házikedvencek slendrián hóhéra, aki szétfüvezett agyával eltévedt kétezer oldalnyi kéziratának végtelen labirintusában, ahol ő a pocakos Thészeusz és az elcsigázott Minótaurusz egy személyben. Olyan mélyen fetreng az önsajnálatban, hogy észrevétlenül és mozdulatlanságában viharos gyorsasággal száguld a teljes tönkremenetel felé – csak az a szomorú, hogy magával rántja a feleségét, a szeretőjét, a két nő családját, néhány hallgatóját, az ügynökét, egy kutyát, egy kígyót, az autóját… vagyis mindenkit a környezetében; a fenti idézet tökéletesen mintázza Grady ars poeticáját.

Pszichedelikus mini road trip ez a könyv, utazás egy minden téren megrekedt ember koponyája körül, akinek az az egyetlen baja – ahogy sokan másoknak is –, hogy nem akar felnőni. Nem szerettem Grady Tripp „aszott, megfeketedett kis mazsolalelkét”, de a történetet nagyon szórakoztató volt olvasni, amiben az autóvandálkodó kísérteten a zsidó húsvéton át a legényszöktetésig minden előfordul, kulcsszerepet kapnak benne szélben lobogó kéziratlapok, Marilyn Monroe szaténkabátkája, temetes mennyiségű alkohol, marihuána és egy zöld tragacs.

Grady kálváriája kurtán-furcsán ér véget (remélem, nem kétezer oldalból kellett lefaragni), szerintem belefért volna még ötven oldal, hogy normálisan kibontakozzon a végkifejlet, mert ez az éles váltás max. mozifilmen befogadható.

„Amióta huszonöt évvel korábban megigézett Jack Kerouac és a formahagyó hobo dszesszének varázslata azzal a veszélyes lágyszívűséggel és pocsék központozással, tudatosan is meg szívreflexszel is hittem, hogy az efféle kalandok, mint James Leer megszöktetése a Swickley Heights-i börtönből vagy az elkallódott kabát visszaszerzése, eredendően jó dolgok: jó az irodalmi alkotásnak, jó a kocsmai beszélgetésnek, jó a léleknek. Káosz! Habzsolnom kellett volna a káoszt…”

Az idei év legszürreálisabb olvasmánya. Nem a szó hagyományos értelmében muris, inkább röhejes. Klasszikus kutyakomédia. Michael Chabon: Fenegyerekek c. regénye abnormális és fenomenális egyben. Mi történik, ha az író képtelen befejezni a regényét? Ír egy másikat egy íróról, aki képtelen befejezni a regényét.

Az alkotói válság legfeneketlenebb bugyrába tévedünk Grady Tripp professzorral, aki az első, meglehetősen jól sikerült regényét követően hét éven át próbálja befejezni második művét. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy igyekezete tökéletesen sikertelen. A regény burjánzik, egyre átláthatatlanabbá válik, s Tripp élete párhuzamot mutat ezzel a tendenciával. Ugyan az alkohol rabságából kiszabadul, helyette a fű és egyéb tudatmódosító szerek függőjévé válik, a felesége elhidegül tőle, és szakmai kudarcát elsikkasztandó kreatív írást tanít egy középszerű főiskolán. Sikertelensége kirobbanó végkifejletekor csatlakozunk hozzá, egy bohém és őrült hétvégén, amikor a sors kegyetlen tréfát kezd űzni vele, és végül természetesen kiütéssel le is győzi főhősünket. Minden összeomlik körülötte, és mindez nagyon látványos módon történik.

A cselekmény szokatlanul pörgős, meglehetősen filmszerű. Az események sodrában Tripp már arra sem képes, hogy kapálózzon, inkább viteti magát az árral. Egyetlen hétvége alatt tulajdonképpen mindent elveszít, és összeomlik az élete. Hogy ezt mi végeredményben irtó viccesnek találjuk, az az írói bravúrnak és annak az alapvető természeti jelenségnek köszönhető, hogy vannak tragikus dolgok, amik annyira tragikusak, hogy az már nevetséges. Az ember elér egy pontot, ahonnan nincs tovább lefelé, és akkor körbenéz, és egyszerűen elröhögi magát. Mondjuk, az nem mindegy, hogy ezt tébolyában teszi, vagy megkönnyebbülésében. Néha nehéz tetten érni a kettő közötti különbséget. Ezt a borzalmasan bonyolult lelkiállapotot olyan szépen vezeti le Chabon, hogy már ez a szívbemarkoló hitelesség, ez a kiemelkedő alkotói teljesítmény önmagában nagyon élvezetes kalanddá teszi a könyvet.

Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Kutyák és kígyók (élők és döglöttek), ügynökök, melegek, transzvesztiták, megrögzött hazudozók, gengszterek. Írók és elmeháborodottak (gyakran a kettő együtt jár, kéz a kézben). Pia és fű dögivel. Lopás, lövöldözés, egy kézirat a sikátorban, kórház, baseball ütő, miegymás. És persze az én totális, egyértelmű kedvencem: a zsidó-koreai család, amelyik valójában sem egyik, sem másik, ellenben meghatározhatatlan, reprezentatív, beszédes és gyönyörű. Imádtam őket.

A Fenegyerekek egy extravagáns őrültek háza. Hamisítatlan burleszk. Szívszorítóan szánalmas. Állati vicces. Az első betűtől az utolsóig végtelenül szórakoztató, hazugságoktól és sallangoktól mentes. Valójában egy nagyon élethű, kínos önvallomás. A kínosabbnál is kínosabb, ám tudjuk már Chabonról, hogy profi vetítő és nagy mókamester. Nem szabad túl komolyan venni, ahogy egyébként az életet sem szabadna. Elvégre úgysem ússzuk meg élve.

Az abszurd humor kedvelőinek és az írói válságban szenvedőknek melegen ajánlom. Az állatbarátok talán találnának benne kivetnivalót, de a Marilyn Monroe rajongók imádni fogják. Ugyanakkor fű és alkohol helyett kiválóan szolgál a valóság elűzésére. Ajánlom, ha az életed rohan lefelé a lejtőn, hogy lásd, van rosszabb, és ajánlom, ha magasan vagy, hogy lásd, lesz ez még így se. Általánosságban egyszerűen csak ajánlom, csipsz és sör mellé, mondjuk, mert fergetegesen jó.

Eredeti bejegyzés a blogomban:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2021/06/mich…

Kapásból átnevezem a regényt „Balf.szok”-ra.
Ennyi ökröt ritkán találni egy helyen.
A poénok már nem nevetségesek, hanem fájnak. Annyira durva az egész, hogy ez már tényleg nagyon szórakoztató.
Az agyatlanság-folyam gördülékeny, jó stílusú, még egész könnyen emészthető.

Nyomokban Kerouac-ot és Másnaposok-at tartalmaz.
Kifejezetten csak erős idegzetűeknek ajánlott :)

Egy remek könyv egy meg nem írt könyvről. Michael Chabon végső kétségbeesésében írta meg ezt a könyvet, ugyanis nagyon szorította a határidő, ezért az a zseniális ötlete támadt, hogy arról fog írni, hogy nem tudja befejezni a már évek óta írt könyvét. Azonban ne egy dögunalmas írói szenvelgésre számítsunk, hanem egy eléggé vad, betépett hétvége történetét kapjuk, amely pengeélen táncol a ripacskodás és a mestermű között, de olyan abszurd módon adja elő magát, hogy képtelenség letenni. Mert nagyon nehéz eldönteni, hogy mi az írói fantázia terméke, és mi az, ami valóban megtörtént, hiszen saját élményei szolgáltak alapul az írónak ehhez az őrülten jó történethez. Nem kevés nyitottság szükségeltetik az elolvasásához, de aki hagyja, hogy a történet magával sodorja, az felejthetetlen élményt kap. Mindezzel együtt néha kicsiként széttart a cselekmény, túl sok benne a fű, és néha túl kevés a valós, előrevívő cselekmény, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Ha el tudjuk engedni, hogy egy kőkemény drámát várjunk, és szeretjük az abszurd humort, akkor meg fogjuk látni ennek a látszólag egyszerű történetnek a drámai mélységeit. Mert egy óriási bajban lévő embert látunk, aki hihetetlen szorgalommal teszi tönkre saját magát egy életközepi válság kellős középen, a lehető legabszurdabb dolgok történnek vele, és eközben megváltozik az élete. Tanulság? Néha el kell jutnunk életünk mélypontjára, hogy elinduljunk felfelé, és a saját sorsunkat nem mindig mi irányítjuk, csak sodródunk az eseményekkel. És mindig akkor kezdünk el megjavulni, amikor szembe tudunk nézni saját magunkkal és annak ellenére indulunk el a jó úton, hogy tudjuk, nagyon nehéz lesz. Én ezt láttam meg elsősorban ebben az eszméletlenül őrült sztoriban, de gondolom mindenkinek mást fog mondani, attól függően, hogy milyen életszakaszban van. Ez egy nagyon jó könyv, de mivel tényleg nagyon abszurd, elsősorban az ínyenceknek ajánlom.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2022/01/10/konyvkritika_…

Tudom, nem PC és felvállalhatatlan, de én szeretek az amerikai fehér értelmiség szánalmas kis életéről olvasni, és ha mindezt Chabontól tehetem, akkor egy plusz réteg rózsaszín máz fészkeli rá magát a hangulatomra.
Mindemellett hanyattlökött ez a könyv, annyira pörög, ami nekem már nem komfortos. Grady Trip kalandja egy trip, és sokszor van tudatbefolyásoló szerek hatása alatt is, de mindegy, ha tiszta lenne, akkor is elképzelhetetlen kalandok történnek vele. Közepesen gyenge irodalomtanár az egyetemen, évek óta írja a könyvét, a felesége lelép, a szeretője terhes, a tanítványa pedig nem magát lövi le, hanem egy kutyát. Erre ő jó ötletnek tartja betépve elmenni a felesége után, magával cipelve a tanítványát, és a halott kutya bomló testét. Valóságtól elrugaszkodott, filmszerű, irreális tempóban pörgő Trip trip, és hát Trip döntései nem kifejezetten jók, de legalább szórakoztatóak.

Az ismert Univerzum legellenszenvesebb főszereplője és egy tökéletesen érdektelen, ámde nem rövid, viszont meglehetősen bonyodalmas történet – nem ez lenne a négycsillaghoz vezető tuti recept.
No de mindez Michael Chabon fantasztikus stílusával és valamelyes humorával tálalva, egészen szórakoztató volt.
Vagyis Chabontól akár még a bevásárló céduláit is. Bár lehet, hogy azokra csak három és felet adnék.

Humoros, néhol erőszakos, és gyorsan pörgő regény a Fenegyerekek. Azoknak ajánlom, akik már olvastak Chabontól és tetszett a stílusa, ill. ez egy igazi ‘pasis’ olvasmány, amivel a férfi olvasók még jobban tudnak rezonálni. Nekem egy érdekes bepillantás volt egy amerikai prof. életébe.

Sokkal bővebben a blogon ;)

Chabonnal kissé ellentmondásos a viszonyom, mert szívesen olvasom a könyveit, szeretem őket a polcomon tudni, de az eddig olvasott háromból egy sem volt igazán maradandó élmény. (Ennek ellenére mindenképpen kell a Telegraph Avenue is, szóval valami mégis van benne.)

A Fenegyerekek teljesen abszurd történet, ami nem is csoda, tekintve, hogy a szereplők a kilencven százalékát részegen vagy betépve töltik, így felesleges is lenne racionális viselkedést várni tőlük. (Amúgy durva, hogy végig ide-oda vezettek, és mégis mindenki túlélte. Kivéve a kutyát. Meg a kígyót.)

Térdcsapkodósan murisnak ugyan nem mondanám, inkább a fekete humor a jellemző rá, de tényleg volt néhány vicces pillanat. Chabon stílusát egyébként is szeretem, habár most nem igazán sikerült magával ragadnia. Még nem döntöttem el, hogy a sztorira, az idióta karakterekre vagy szimplán a kánikulára és a megfőtt agyamra fogjam.

Az írással és írói identitással kapcsolatos elmélkedősebb részek viszont kifejezetten tetszettek, nagyon érdekes gondolatokat vetett fel. Meg eleve az sokatmondó, hogy Grady hét éve kotlik a regényén, túl van kétezer oldalon, és még sehol sincs a vége, mert annyi felé ágazott a történet megannyi verziója. spoiler

Mivel ennyit foglalkoztunk az írói alkotóerővel és képzelettel, nekem végig mindenki gyanús volt, és azt vártam, mikor derül ki, hogy össze-vissza kamuznak. spoiler Bírtam volna, ha kiderül, hogy az egész meg sem történt, csak Grady regényének egy lehetséges cselekményszála, vagy ilyesmi. Mondjuk lehet, hogy idegesítő is lett volna egy kicsit, de Doktor Dee és Grossman mindenképpen jobban járt volna.

Újraolvasni nem fogok, de egyszer nem volt rossz, A gondolatébresztő részeket szerettem, néha szórakoztatott, de többnyire inkább sok volt az a pszichedelikus ámokfutás, amit hőseink rendeztek. A vége viszont tetszett, Grady meglepően szépen rendezte az életét, csak jó lett volna, ha nem két oldalon rendezi le az író, mert így kissé gyors volt a váltás.