Szefirot (Mysterious Universe: Paul Wittgen 3.) 91% 14 csillagozás

Paul Wittgen teszi a dolgát. Ami az ő esetében azt jelenti, hogy az elmaradhatatlan Herdenjével legyakja az ellent, elcsábít minden útjába kerülő nőt, gátlástalanul iszik és füvezik. Hát igen, ha valaki frissen kerül be a Gárdába, akkor le kell tennie a névjegyét, hogy az uralkodó felfigyeljen rá, nem igaz? Emberünk természetesen nem kerülte el IV. von Anstetten figyelmét, mi pedig végre megtudjuk, hogyan lett belőle feketecsuklyás. Valamint az is kiderül, hogyan kerül a későbbi eseményekben nagy szerepet játszó (nem árulom el, tessék elolvasni a vonatkozó szakirodalmat, érdemes!) legendás azték kés, az Ixtoc, Paul-hoz, majd a császárhoz. Mindeközben a galaxis második legnagyobb macsójáról (az első természetesen Brett Shaw, aki mindannyiunk nagy örömére cameozik egyet a sztoriban) kiderül, hogy van neki szíve is, és az is, hogy miért lett olyan a hozzáállása a női nemhez, amilyen. Naná, hogy összetörték a szívét, és naná, hogy elvesztett valakit, aki nagyon fontos volt neki, és naná, hogy nagyon véres bosszút állt. A könyv tűpontosan hozza azt, amit a rajongóhad elvár egy Paul Wittgen kalandtól, se többet, se kevesebbet. Habkönnyű szórakozás, amely elsősorban a Mysterious Universe kedvelőinek (sziasztok, sorstársak!) szerez nagyon szép pillanatokat, mert megtudhatjuk, hogyan lett Paul olyan, amilyennek mi mindig is ismertük. Kicsit fura, hogy a múltban járunk, hiszen a Universe története már nagyon előreszaladt ehhez képest, és mivel tudjuk a végét, olyan túlságosan nem parázunk főhősünk sorsán, de ez semmit sem von le ennek a fergeteges űroperának az erényeiből. Ezerrel dübörög az akció, szakadnak a női szívek és a végtagok, Paul tocsog a vérben, a Herdenek gigászi csatájából is kapunk ízelítőt, mi kell még? Egy folytatás, baszics!
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2021/12/27/konyvkritika_…

A regény egy kicsit döcögősen indul, és úgy érezhetjük, mintha töredezett lenne a történet, ugyanis ugrálunk az egyik helyszínről a másikra, amik bár tartalmaznak információkat (ezek közvetítése lehetett a célja a töredékeknek), mégsem adják a folytonosság érzetét. Viszont ez az érzés megszűnik, ahogy Paul és Faith elindulnak a küldetésükre.
A történet a megszokott adok-kapok, lövöldözök, rombolok, pusztítok elemekből tevődik össze, egy kis “romantikával” és vad szexszel. Viszont most Paulék nem támadó pozícióból indulnak, hanem kénytelenek védekező állást felvenni, és a túlerő ellen kitartani. Ez kicsit más felállás, mint amit az MU történeteknél megszokhattunk, és éppen ezért frissítően hat az olvasóra.
Azért is szeretem az MU történeteket, mert a regényekbe beleszövik a múlt történelmi eseményeit, legendáit vagy éppen a vallás elemeit, egy teljesen más nézőpontból szemlélve és feldolgozva. A Szefirot a tolték és azték mondavilágot dolgozza fel, középpontban a tollas kígyó legendájával, a Mysterious Universe világába beleillesztve.
A döcögős kezdés után egy igen izgalmas és eseménydús történetet kapunk, ahol az események gyorsan követik egymást és esélyünk sincs megtippelni a folytatást. A végét sejthetjük, de az oda vezető út igen kacskaringós, tele csapdákkal és veszélyekkel. Walden sem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel…

Bővebben: http://www.letya.hu/2021/01/michael-walden-szefirot/

Wittgen tovább folytatja menetelését a Feketecsuklyás lét felé, és e közben felszámol egy minden eddiginél veszedelmesebb ellenséget, ezúttal egy tolték civilizációs alapokra épült bolygón. Lényegében csak a szokásos, kellő mennyiségű szex és erőszak kíséretében, ami elengedhetetlen feltétele egy ilyen sztorinak a poénos egysorosok mellett. A feling kicsit emlékeztetett Nemere Dél-Amerikában játszódó kommandós regényeire, bár itt pont fordított a felállás, mert az Impérium halálosztója tanítja móresre az ellent, de azért mégis… Rövidebben, kiváló kis bűnös élvezet volt :)

Paul Wittgen sorozatokban azt szeretem, hogy sokkal inkább mutat egy olyan katonát (szuperügynököt), aki a birodalom elit csapatában játszik. Szemben a klasszikus Brett Shaw-al, aki csak megy előre atomot robbantba. Paul taktikázik, ügyeskedik, gondolkodik. És egyszemélyben, egy késsel megy szembe egy egész bolygóval.

Ennek ellenére, talán Brett Shaw behatásának köszönhetően, már vannak érdekes puhulások. Pl. egy bevetésre indulva én arra gondoltam, hogy a különleges ügynökök megbeszélik, mit csinálnak majd, mi a terv, mit várnak, stb.. Nemcsak alszanak. És ahogy haladnak a dzsungelbe mélyébe a célpont felé, akkor is lehetne a terepet figyelni, taktikázni, stb.. nemcsak aludni, és drogozni. Értem én, hogy ultra lazák, de nem így vártam. Szerencsére ezen hamar túllendültünk.

A másik, amin nem sikerül napirendre térnem, hogy akkor a Herden fejlettebb, mint a PHR? A PHR csak a kódokat törte, minden harcászati programot a Herden futtatott. És még a személyi asszisztenciát is az végezte. Leginkább a térképen lepődtem meg. Én azt vártam, hogy a PHR a szerver, amihez a Herden csatlakozik, és ők ketten működnek együtt. Pl. a PHR végzi a térképet, analizálást, stb.. a Herden meg eldönti, hogy lője le a célpontot.
De ez is csak apróság.

Másrészt szeretem, hogy Michael Walden nem problémázik, ha a hősöket fel kell áldozni. Jó a történet, jó a helyszín, érdekesen a benne elrejtett mondatok, gondolatok.
Jók a csepegtetett misztikumok. Külön élvezet, hogy az MU foltjai is szépen lassan betömődnek. Megtudtunk néhány dolgok arról a bizonyos lépcsőről, az Űrkastély épületét is végre részleteiben megismerhetjük, stb.. Tényleg hiánypótló a világépítés!

Mégis inkább örülök, hogy Michael Walden inkább új világba, új történetbe kezdett bele (Cosmos Redshift Seven), ahol nincsenek előre lefektetett szabályok, és teljesen szabad keze van.

A sorozat 2-4 részei közül ez tetszett a legjobban. Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy kimaradt az édeshármas, és volt jelentős női karakter, aki nem fél óra után kötött ki főhős ágyában. Úgy általában Albertát szimpatikusnak találtam, bár az elején eltúlzottan nagy volt a szája, de megmutatta, hogy nem kell valakinek hadseregeket lenyomnia ahhoz, hogy helyén legyen a szíve. Bírtam a latin amerikai érźést, az ősi mezoamerikai kultúrák mítoszait. Az antagonistának is volt mondanivalója a hatalomszerzésen kívül, bár attól azért nem kellett félni, hogy szimpatikussá válna.
Talán az eleje lehetett volna picit jobb: egyfelöl Paul laza macsógyerek és sokat látott katona. Másrészt előző részben sokat kockáztatott azért, hogy minimalizálja civil áldozatokat. Az Exterminatus után lehetett volna +1 lelkizés a +1 szex helyett.