Dombvárosi ​rejtekjáratok 80% 43 csillagozás

Ez az író egy rohadék zseni, a története egyszerre emelt fel és döngölt a sárba. Murakamival vonhatnám párhuzamba, mégis más a zamata, keserűbb, édesebb és füstösebb mágikus realizmusa. Főhőse bár egy többé-kevésbé sikeres kiadó, élete tökéletesen elszürkült, olyannyira szürke, hogy ha beáll a betonfal elé, teljesen láthatatlanná válik az arra sétálók számára. Míg a másik főszereplőnk spoiler ennek épp az ellentéte, pezseg a „J” energiáktól, amelyek vagy belülről fakadnak, amikor a személy olyanná teremti magát, mintha egy film főszereplője lenne, vagy egy olyan helyen van, ami egy csodás film csodás helyszínének lenne megfelelő, és ettől átalakul valahogyan. Mégis kik ők? Mi közük van egymáshoz? Mi a történetük? Mi történik, ha ők ketten spoiler találkoznak? Mi van a háttérben? Mi történt gyerekkorában? Ki Kerttu, és ki Karri? Illetve ki nem? Illetve léteznek-e egyáltalán? És mi az ár, amit fizetni kell találkozásukért?
Többször meghatódtam olvasás közben. Mindkét befejezés remek, egyik sem tetszik, mégis bármelyiket bevállalnám.

Az események elkerülhetetlen erővel indultak el, a valóság átélhető és bohém módon áradt a szövegből. Könnyed életmese, színes fantáziával keveredett álomvilág ez, amiben igazi titkok, szép és fájó emlékek tárulnak fel az olvasó előtt. A képzelet laza, játékos kombinációja és a szürke valóság hatása a szereplők életére adja a történet motorját.

https://gaboolvas.blogspot.com/2021/02/dombvarosi-rejte…

Furcsa, bizarr, de ugyanakkor remek könyv, nekem legalábbis nagyon tetszett. Az elején elég lassú folyású, akkor még csak a hangulat ragadott meg, de az iszonyú vonzó a melankolikus kisvárossal, az álmokkal, a régi emlékekkel és a Filmes életmódkalauzzal. Aztán a közepe táján beindulnak az események, fordulat fordulat hátán, izgalmas, és roppant fantáziadús. És ezt még tudja überelni a két befejezéssel, amelyek közül nekem az első tetszett igazán, de a második is érdekes volt.

Hogyan is fogalmazzak, hogy sértődés ne essék…
Talán így: Ha egy jó történetet akarok olvasni, amilyennek Ez is készült, hát Murakami Harukit olvasok.
Úgy éreztem végig, hogy minden megvan benne, hogy egy nagyon, egy igazán jó regény válhasson belőle, de valahogy semmi sincs a helyén. Kaotikus, egyetlen megdöbbentő tény köré épülő valószerűtlen, megmagyarázhatatlan, elhihetetlen koholmány, ami hogy eladja magát, mágikus rejtekjáratok köntösébe és körteszimbólumokba öltözik. Valami elemi rendszertelen és aggasztó akadályozta meg a történettel való találkozásomat és a valódi harmonikus egymással levést. A vége(i) pedig csak megerősítettek ebben a nagy elidegenedésben, ami végig jellemző volt a tárggyal való azonosulási, együtt rezgési képtelenség fennállása során. Mondhatni egymás mellett éltünk, de nem vágytam az olvasást, a történetbe való mielőbbi visszahelyezkedést. Sőt! A tényként kezelt mágikus relaista faktorok alapvetően idegesítettek, hasonlóképpen maguk a szereplők is. Olli (és Suominen kiadóigazgató úr) unszimpatikus személyisége, a testvérek torz negatív aszociális magatartása (Anne kifejezetten riasztó antiszociális allűrjei pedig még inkább elriasztottak, és szorongással töltöttek el spoiler), amin talán az egyetlen szimpatikus visszahúzódó, ám értelmes karakter, Karri sem tudott javítani spoiler. Ó, és Kertu, a körteruhás, törékeny elméjű művész maga volt a megtestesült Primadonna, akit óvni, védeni kell, vigyázni, tovább ne repedjen mázas héja, aminek immáron többek között két különleges, de annál agyamentebb könyv köszönhető. A könyvekből származó idézetféleségek tovább görgették elidegenedésem eddig is lineáris folyamatát.
Azt hiszem alapvetően sajnálom így utólag a könyvre pazarolt időt. Elolvashattam volna helyette egy jó Murakami Harukit teszem azt.
És mit akart azzal a rengeteg elveszített esernyővel?!

Annyi olyan könyvet olvas az ember, ami jó-jó, de olyan, mintha már olvastam volna. Na ez nem olyan. Ilyet még nem olvastam. Ez egészen felvillanyozott, amikor 30-40 oldal után már kezdtem látni, mivel is van dolgom. Izgultam is, hogy végig kitartson ez a lendület, nagyjából ki is tartott, és nagyon kellett a kétféle befejezés, ez a történet valahogy így lett kerek. A következő Jääskeläinen-féle finn agymenésre vevő vagyok.

Váratlan és nagyon kellemes olvásélmény volt. Nem tudtam előre mire számítsak, csak kerestem egy könyvet, ami lázasan, torokfájósan fetrengve a nyár legmelegebb napjain nem fáj és könnyen csúszik. Ez nem fájt, csöppet sem volt megerőltető, plusz meglepett, elbűvölt, megmosolyogtatott, kicsit elgondolkodtatott, egy csomó jó filmet felidézett bennem, és tökéletesen kikapcsolt.
A fülszüvege szerint a könyv elnyerte a finn Tolkien Társaság adott év legjobb finn fantasyregényének járó díjat, és a szerző a könyv műfajaként a finn írótársaival megalkotott reálfantázia elnevezést használja. Azóta is tűnődöm rajta, h hol húzódik a mágikus realizmus és a reálfantázia közti választóvonal, illetve miben különbözik a kettő egymástól. Érzem, hogy nem ugyanaz a kettő, de nem tudnám pontosan szavakba önteni a különbséget. Mindenesetre nekem tetszik a reálfantázia kifejezés.

Az utóbbi években van valami kattanásom a skandináv irodalommal, ezért nem is gondolkodtam, mikor megláttam a könyvtárban ezt a könyvet. Ó, ez biztosan nekem való! Nos, tévedtem. Nagyon akartam szeretni, de számomra kusza volt, követhetetlen, a szimbolikáját nem tudtam teljes mértékben dekódolni, a könyv utolsó negyede kapja tulajdonképpen a 3,5 csillagot, mert ott legalább már voltak olyan történések, ami miatt megérte befejezni. Esztétikai élménye sem volt, nem voltak benne olyan mondatok, amik kárpótolni tudtak volna a történet kuszaságáért. Talán én nem olvastam jókor, de Olli története sajnos engem nem fogott meg. Kerttu meg kifejezetten idegesített.

március elején olvastam ezt a könyvet, és be kell vallanom nem hagyott bennem mély nyomot. oly annyira nem, hogy a közeledő Elfújta a szél olvasásom miatt még értékelni is elfelejtettem, most megpróbálom pótolni a hiányosságom.
a Szabados Ági féle NIOK csoportban sokan dicsérték, volt olyan, aki a 2020-as évének egyik legjobb olvasmányaként hivatkozott a Dombvárosi rejtekjáratokra. nem rémlik, hogy olvastam volna finn szerzőtől, így elsősorban ez volt az indítékom a könyv beszerzésére, illetve csapdába ejtett a borító és a fülszöveg is. a főszereplőnk, Olli egy nagyon unalmas figura, ahogy az a fülszövegből is lejön: folyamatos esernyőelhagyó, családja van, könyvkiadó igazgatóként dolgozik és belép egy filmklubba. Pasi Ilmari Jääskeläinen (valaki megpróbálta már kiejteni a nevét?) hitelesen ábrázolja a karaktert és az életét; a könyv elején teljesen átjön az unalom, a hétköznapiság, az egyhangúság, a hétköznapi élet ritmusa, hangulata, olyannyira, hogy bizony kicsit küzdenem is kellett, hogy ne tegyem le a könyvet. az izgalmak és bonyodalmak ott kezdődnek, amikor belép a képbe a régi szerelem, azaz Kerttu – nagyon vártam ezt a részt, kíváncsi voltam, hova kanyarodunk. na és innentől érdekes és fura fordulatokat vesz minden. kezdetben még érdekelt ez az egész álom és valóság közti keveredés, aztán engem elveszített a könyv. én úgy éreztem, hogy a végére túltolta és már nem láttam a történet erősségét a mágikus ködfoszlányoktól, abszolút hiteltelen lett számomra, és egy erőltetett nyusziugrálássá vált a regény.
egynek elment, de ha nem kerül a kezembe és nem olvasom el, akkor se veszítettem volna semmit.

Pasi Ilmari Jääskeläinen fantasy és sci-fi novellák indította a karrierjét, ám ez a regény a reálfantázia műfajába tartozik. Ez a műfaj a finnek „sajátja”, a mágikus realizmus egy formája, ahol olyan dolgokról ír fantáziadúsan, színesen, kalandosan, melyeket a valóság is megenged. Ez jelen pillanatban a fásult, szürke kisváros, Jyväskylä világa.

A szerző egy fordulatos, kalandos regénnyel örvendeztetett meg minket, ahol sokszor már mi sem mindig tudjuk eldönteni, hogy mi a valóság. Rendkívül részletgazdag, összetett a történet, mely egy varázslatos finn városba repítik az olvasót, hogy megismerjük a domb alatt rejtőző varázslatot. Ráadásul a szerző szerintem nem kis kockázatot vállalt, amikor kétféle befejezéssel állt elő, de szerintem ehhez a regényhez még ez is tökéletesen passzolt.

Bővebben: https://kulturpara.blog.hu/2021/01/10/dombvarosi_rejtekjaratok

Először beszippantott, aztán untam (főleg az álmokat), majd amikor beindult, újra érdekelni kezdett. Aztán a csepegtetett információkból összeállt a meglepő kép, végül sejthetően alakultak a dolgok, és mind a kettő befejezés tetszett.

Nekem picit Moskát Anita: Horgonyhelyének hangulatát idézte, de nem a történetében.

Nem mindennapi, az egyszer biztos.