Négy ​betű 88% 16 csillagozás

Kár érte. Jó téma, elég gyenge kivitelezés. A két szálon futó eseményekből a régi, 1985-ös valahogy jobb, hihetőbb. A 2015-ös lapos, terjengős, sok, nem érdekes. Az egészből hiányzik valami, amitől hatásos, valós, élő lesz. Néhol megvillan, de ez kevés. Jó lett volna egy erős kezű szerkesztő… lett volna mit kihúzni. Az írónő kvalitása kevésnek bizonyult a témához, nem mert, nem tudott igazán mit kezdeni vele, csak pár jellemző dolgot belepakolt, azt is terjengősen, erősen pátosszal. Ebben a témában a Szégyentelen vagy az Arkansas lényegesen jobb.

Nehéz értékelni ezt a könyvet, mert hol úgy éreztem, nagyon tetszik, hol meg úgy untam, hogy alig volt lelkierőm kézbe venni. De összességében azt mondom, hogy hatással volt rám.
A két idősíkban játszódó történet egyik szála a ’80-as évek közepének chicagói meleg közösségébe vezet minket, spoiler Ez a szál elég pörgős, kivéve, amikor a régi festményes dolgok kerülnek elő, na, én ott néha majdnem bealudtam. :) De ez az én hibám.
A 2015-ös események számomra egy ideig kicsit túlságosan elkülönültek a korábbi száltól, de végül szépen összeért a két történet, és kerek egészet alkotott.
Korábban írta valaki, hogy túlságosan hosszúra sikerült a könyv, ezzel egyetértek, valószínűleg 100 oldallal rövidebb kivitelben számomra is ütősebb lett volna.

A szivárványszínű borító elég látványos, még egy könyvesboltban is világít, és a cím… nagyon ügyetlen (a The Great Believerst sikerült így magyarra varázsolni, a koncepciót nem értem), ha eddig nem lenne elég rettenetes, hát ráírták, hogy sorskönyvek, ezt a sorozatot én a holokausztos ponyvákkal azonosítom. Kész szerencse, hogy jó a szemüvegem, és láttam az apró feliratot: Pulitzer-díjra jelölt. Innentől a retinámba égett a bűnronda külsejével, és közben többen is megerősítettek, hogy nem aljaponyvás, hanem inkább pulitzeres a színvonala. Remélem, megtalálja majd az olvasóit akkor is, ha a kiadó mindent megtett a célközönség elkerülésére.
A történet két szálon fut, az egyik 1985-ben kezdődik, a másik 2015. A korábbi szál az AIDS-ben meghalt Nico temetésén kezdődik, akit melegsége miatt a családja kitaszított, csak a huga, Fiona állt mellette. Mivel Fiona mindig a bátyja mellett állt, a bátyja baráti köre az ő igazi családja, főleg Yalelel kerülnek köze egymáshoz.
2015-ben Fiona Párizsba utazik, hogy megkeresse lányát, egy fotós barátjánál száll meg, aki egykor szintén a bátyja baráti körébe tartozott. Pár régi felvétel, és Fiona szembesül a múlttal, a rengeteg AIDS miatt elvesztett egykori jóbaráttal miközben rájön, neki is dolga van a nyolcvanas évekkel, ő is sérült a sok veszteség miatt.
Hogy miről szól a könyv? Emberekről, szerelemről, barátságról. Főleg barátságról. Sokszor jó családból származó, tanult emberek, akik mégis szegregálódtak, és ha ez nem lenne elég, még ott van az AIDS is, amivel teljesen magukra maradnak, akkoriban az az általános tévképzet él mindenkiben, hogy az AIDS csak a melegeket érinti, úgymond megérdemlik. Nem hogy a család, de az egészségügy sem foglalkozik velük, a haláluk járulékos veszteség, soha nem tudhatják, ki lesz a következő áldozat. Akkoriban még nem volt gyógyszer, nagyon gyorsan végzetessé vált a betegség, a diagnózis és a halál között nem telt el sok idő, ilyen helyzetben a barátság sokkal erősebb szövetség lehet bármi másnál, felülírhat minden rokoni kapcsolatot.
A rém rikító és ronda szivárvány-borító ellenére ez nem a melegekről szól, hanem emberekről, akik az átlagostól eltérő teherrel élnek, ők a great believerek, akik szebben barátok, szebben szeretnek. Kicsit sem stigamtizál, könnyen olvashatóan, szépen ír az írónő, akinek természetesen magyar az édesapja.

Nem mondanám kiemelkedő regénynek ha csak irodalmi alapon kellene értékelnem. Viszont még mindig kevés írás van arról (vagy lehet én nem találkozom ilyenekkel), ami a 80-as évek AIDS-járványáról szól. Önmagában a betegség is szörnyű, de még szörnyűbb, hogy milyen megbélyegzett lett ezáltal a meleg közösség (persze sosem volt könnyű a helyzetük), és ép ésszel szinte felfoghatatlan, ahogyan fiatalemberek haltak meg sorban azokban az években. A személyes tragédiák miatt nagyon megrendítő olvasmány.

A regény jól bemutatja a 80-as évek Chicagóját, vagy hát legalábbis a meleg szubkultúráját, és az egész akkori AIDS-pánikot.
Sajnos a karakterek nekem elég érdektelenek, talán Ashert leszámítva mindenki egy felelőtlen idiótának tűnt, úgy meg nem tudok emberekkel szimpatizálni, ha mindenki összefekszik fél Chicagóval, aztán csodálkozik, hogy jé, ő is megfertőződött. (Szeretném hinni, hogy nem empátiahiányom van, csak úgy 50-60 oldal után megcsömörlöttem a konstans kavarásoktól.) A modern szálon Fiona sem volt sokkal izgalmasabb, végig úgy éreztem, hogy agresszívan rá akarja erőltetni magát a lányára, amikor ő egyértelműen jelezte, hogy nem kér belőle.
Mindezt érdektelenség terén megkoronázza egy művészettörténeti szál is, amitől iszonyúan vontatott lesz a történet.
A végére lett jó a könyv, amikor bejött egy kis melegjogi aktivizmus, meg a mindenkit ismerő fotós pasasnak köszönhető visszaemlékezések a 80-as évekre. De azért ez elég kevés, a magam részéről talán a komplett regény hatodát élveztem, amit sajnálok, mert ígéretesnek tűnt.

off

elég lassan haladtam vele, úgy kb az első 200 oldal hihetetlen módon untatott, és már a félbehagyáson kezdett járni az agyam. aztán egyik pillanatról a másikra beszippantott, és egy éjszaka több oldalt elolvastam, mint négy nap alatt összesen. Rebecca Makkai tud írni, nem is akárhogy, viszont néha úgy éreztem, mintha csak az oldalakat akarná kitölteni. minimum 100 oldal gond nélkül kihúzható.
sokan szeretik az egy kis élethez hasonlítani, de engem nem rázott meg annyira – mivel a szereplőkhöz képtelen volta kötődni. természetesen sajnáltam yale-t, viszont nem rázott meg annyira a spoiler. ugyanezt éreztem a többi szereplőnél is, távol éreztem magam a történettől, a karakterektől. off
fiona szála 2015-ben nem érdekelt annyira, hiába fogalmazott meg fontos és érdekes gondolatokat.
végülis örülök, hogy elolvastam, és biztos olvasni fogok még Makkaitól.