Grüezi! 82% 19 csillagozás

Csehy Zoltán fél évet élt Svájcban, én két nap alatt olvastam el a könyvet. Neki hatalmas élmény, nekem egyszerre egy kicsit sok, szinte befogadhatatlan. Tudom, olvashattam volna lassabban. De, nem nagyon lehet lassítani, mert egyrészt érdekes, látványos, visz magával, megyek vele ide-oda, nézek ezt-azt, igyekszem látni és megérteni amit ő látott és megértett. Az olvasó csak szívja magába ezt a rengeteg mindent, festmények, színházak, operák, sírhelyek, múzeumok, hangversenyek, utcák, emberek és ha eddig is érdeklődött ezek iránt, akkor sok mindenről már tudott, olvasott, hallott, esetleg járt is ott (Svájcban) és emlékszik a képekre, a mindenre, amit most itt újra átélhet. Ha viszont nem, akkor keresgélhet a neten, böngészhet az említett élmények között. A Grüezi! hatalmas műveltségről és tárgyi tudásról ad bizonyosságot, csak győzzünk utánanézni, ha nem ismerjük még, gyönyörködni a megtalált képekben, zenékben és nem elfeledni, hogy amit az olvasás során kaptunk, azt mi is „saját élményként” őrizzük meg és ne csak átutazóként. Hozzáteszem, hogy egy könyv többször is újraolvasható és újraélhető, sőt beutazható, Csehy könyve ilyen, szerintem.

Extrém rétegművészeti kalauz, Svájc kulturális pezsgése hatalmas dózisban, nagykanállal adagolva. Villámlátogatás szinte valamennyi kiállítóteremben kifulladásig, felüdülésképpen ritka operakülönlegességeket hallgatva. Az irodalom, zene, képzőművészet és filozófia valamennyi nagy alakja megidézésre kerül ebben a kötetben, aki bármilyen módon Svájchoz köthető, de a klasszikus szerzők mellett a hipermodern képzőművészeti alkotások és installációk is szép számmal képviseltetik magukat.
A könyv meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem. Humora, öniróniája megnyerő, lelkesedése magával ragadó, stílusa fölényesen magabiztos. Az értékes tárgyi tudás és a klasszikus alapokon nyugvó, széleskörű műveltség elkápráztatja az olvasót.
Arányaiban azonban túlságosan töménynek, megterhelőnek éreztem a rengeteg művészeti utalást, ami kisebb mértékben izgalmas fűszere lehet egy szépirodalmi alkotásnak, de egy szinte kizárólag erre építkező mű inkább már egy igényesen megírt szakkönyv benyomását kelti.

„Svájcot belengi a derűs-kolompos asszonyi nyugalom, a mániákus egészségtudat, a hegynyűvő, orgiasztikus maszkulinitás, az univerzális Victorinox-praktikum, felsejlik a közhelyes gazdagság pávatánca, de hallik az otromba pletyka műszeles harasztzörgetése, a tabu sásmozgása (a halott zsidók vagyonából könnyű, itt titkos fegyverkereskedelem zajlik) is. Hol a Walkürök szikklaszaggató kilovaglása nyerít, hol Paul Klee ecsetszőrének sertepertélése mozog a finom vásznon, hol Heinz Holliger geo-szimfonizmusa terül szét, mely minden térképésznél pontosabban képes (mindössze öt kottavonal közé) leírni a svájci tájat.„
8-9. oldal

Csehy Zoltán fél évig élt Svájcban, amely időt alaposan kiélvezte, művészeti utazást tett; múzeumokba, kiállításokra, operába, mindenféle kulturális programra járt, mindent megnézett, megtapasztalt, amire csak lehetősége volt, és ki is elemezte a látottakat. Ezt osztja meg az olvasókkal ebben a könyvben, ami számos információt hordoz, és segít a műalkotások megértésében,

Másrészt a szerző csodálatosan ír és jó a humora. Nekem azonban ez így túl tömény volt, főleg azért, mert az alkotók és műveik jelentős részét nem ismerem, és egy idő után feladtam a kutakodást is, mert annyi időm azért nincs.

Értékes alkotás, és irigylésre méltó az a mód, ahogy az író magába tudja szívni a tudást, át tudja érezni a látottakat, hallottakat, ki tudja élvezni a műalkotásokat miden vonatkozásban, és önmaga részévé tudja tenni. Azt hiszem az olvasónak is ezt sugallja.

Sajnos túl sok és túl tömény volt. Mintha az író noteszét kaptuk volna kézhez, ahol minden nap néhány slágvort-ban feljegyzi magának, hol járt, mit látott. Kiállítások, múzeumok, hangversenyek, operák, performance-ok, találkozások írókkal, zenészekkel, művészekkel, utazgatások, beszélgetések.
Az elején még úgy gondoltam, utánanézek ennek-annak, aztán annyira sok és vázlatos volt, hogy annyiban hagytam. Inkább csak úgy simán végigolvastam, aztán – kalapom levéve az író lehengerlő tudása előtt – szép csendben eloldalogtam…

(Csak egy apró kötekedő megjegyzés: ha már mindennek és mindenkinek itt kellett lennie, ami/aki svájci, akkor Paul Juon kimaradt. :))))) )

Napló: Zug, Svájc, ösztöndíj.

Formai tekintetben erős előképek: ezt az élmény-/gondolatregisztráló 'napló'formát
használja Márai, Kertész, vagy (az általam panelmáraiként elképzelt, Csehyhez hasonlóan felvidéki) Tőzsér, de akár Láng berlini könyveit is ide sorolhatjuk. (Láng svájci
naplója bele van építve a Bolyaiba.)

Tömény kulturinput. Operából kiállításra, könyvtárból felolvasóestre visz az út.
Számomra nagyrészt ismeretlen nevek, rövid reflexiókkal. Ez adja a könyv gerincét.

Őszintén szólva nagy bajban voltam, amikor magamban el kellett döntenem, hogy
ez egy jó könyv-e. (Bár sejtettem, hogy gond van, ha el kellett gondolkodnom.)

Egyrészt imponált az a szerzetesi, már-már aszkétikus monománia, ahogy
a beszélő az (kultur)élvezeteket/impulzusokat hajtja, gyűjti, fürdik bennük.
Élveztem/megnyugtató volt olvasni a magaskultúra fogyasztásának ekkora mennyiségét,
hogy ez lehetséges, van ilyen, van ez a helyzet, van ez az embertípus.

Másrészt nekem nem jött ki több ennél. A töménytelen fogyasztás leírása nem állt össze
egy erősebb vízióvá (igen, itt beszélni kell arról a praktikumról,
hogy a 100+-ik képleírás nem jön át, a 100+-ik hivatkozás egy kortárs svájci zeneszerzőre szintén nem teszi könnyen olvashatóvá a könyvet, sőt kontraproduktív). A hang monoton lett, egyre inkább szűknek éreztem a perspektívát. Több riadt hétköznapiság jobb lett volna, sztem erősebben kellett volna ez az ellenpont. Ahonnan tömény magaskulturálódik az ember.

Mint annyi minden, a sznobság is lehet monománia. És amikor teljesen elunnád az egészet, kapsz, ezt a kiállításról kiállításra röpködést, megállít néhány aforizmatikus, klassz sor Nietzschéről, Wagnerről, Klee-ről.

Művészetelméleti és -filozófiai fejtegetések, svájci múzeumkatalógus, helyenként személyes naplóbejegyzések és kortárs képzőművészet minden mennyiségben. Ha körbeutaznám Svájcot, lehet, hogy elvinném magammal, unortodox útikönyvnek. Elég tömény dózis így egyben, hol könnyebben, hol nehezebben adja magát. Az első fejezet után majdnem feladtam, de néha nem árt kilépni a komfortzónából. Most sem ártott, de azért nem ez lett a kedvenc olvasmányom az idén.

Ez egy érdekes összegzés

http://www.naputonline.hu/2021/02/12/bence-peter-latni-…

Imponáló. Lenyűgöző. Nekem kicsit sznob.
Sok minden fantasztikusan érdekes volt a műben – de én nem vágyok többé Svájcba.

Remekül megírt, de nyomasztóan sznob könyv.