A ​Faith No More képes testamentuma 85% 14 csillagozás

Ezt a képregényt nagyon szerettem volna olvasni, lelkes voltam, és úgy vágtam bele, hogy ez csak jó lehet. Hát nem lett.
Az értékelésemet nagyon távolról fogom indítani, és így nagyon hosszú is lesz, de a nagyobb összefüggések miatt szerintem érdekes minden mással is foglalkozni, nem csak a képregénnyel, hiszen ha úgy nézzük, a képregény nem rossz… Csak hát nem is jó.
Mostanság nagyon sok életrajzi-zenés filmet nézek. Egyrészről, mert tök jó, hogy tudom, hogy legalább a zene jó lesz a filmben, így ha mást nem, legalább emiatt nem lesz elvesztegetett idő. Másrészről nagyon jó alkotó utakat nézni, a lehetőségeket, és hogy ebből mit hoztak ki az embereket. Szerintem ez baromi jó dolog.
Ahogy nézegettem az életrajzi filmeket, az ugrott be, hogy nagyjából egy sémára épül majdnem az összes:

1. Ha csapatról van szó, is válassz ki egy, maximum három embert, aki köré épül a történet. Ilyenkor azonosulni tudsz a szereplőkkel, a helyzetekkel, és a karakterek életteliek lesznek annyira, hogy egy totál laikus számára is izgalmas legyen Kis Pista zenész élettörténete. Ha viszont ez nincs meg, akkor dramaturgialiag közelebb leszünk a totális káoszhoz (erre szerintem nagyon jó példa a Straight Outta Compton, ahol a három főszereplő konkrétan Dr. Dre, Ice Cube, és Eazy-E, és még a menedzser is inkább a konfliktus miatt jelenik meg, de nem önmagában megálló karakterként. Igen, ötfős csoportból háromról szól a film, de izgalmas, élvezetes, és érthető!)

2. A történeti ív: van egy tehetséges, fiatal ember, aki szeretne valami más zenével foglalkozni (stíluskeverés! baromi fontos, mert ezek az emberek általában valami újat mutattak be, és ezért lettek gigahíresek), majd elkezd dolgozni ezen, háttérmunkákat csinál, vagy pénzt szerez a lemezfelvételhez. Ezután hirtelen befut, jöün a valódi konfliktus, általábban a menedzserrel, majd a végére ez csak megoldódik, és egy katartikus zenében (koncertben) záródik a film. Könnyek, zokogás, akkor is imádod a filmet, ha rossz volt. Ez a történeti ív azért szükséges, mert így konkrétan egy izgalmas történetet kapunk, nem csak egy utat. Lelkét kapjuk meg így a zenész(ek)nek, és ez baromi fontos szerintem (itt kivétel a 8 miles, mert az konkrétan az első szakasz (tehetséges fiatal, kitör) egy nagyon hosszú elnyújtása. Ettől még tök jó, de a klisé alapja még ott van)

3. Retro életérzés: igazából szerintem ezzel két kapura lőnek az akotók. Egyrészről van az idős medve, aki ekkor már élt, és ilyenkor a kor életérzését egyfajta retroként érzi át újra. Ilyenkor nem is a film lesz az igazi pozitívum számára, hanem az akkori emlékek, amiket kapcsol a korhoz. Másrészről vannak millennialok, akik szerencsétlenek nem nagyon éltek abban a korban, nekik pedig be kell mutatni kicsit, hogy mi is volt akkor. Egyrészről nyilván a technológiát is off másrészről meg az életérzést. Igen, ez egy megfoghatatlan dolog, mi az, hogy „életérzés”, de ez a mindennapok, a lehetőségek, az akkori közhangulat, meg még rengeteg dolgot takar. Valami, amit egyszerre nagyon könnyű, és nagyon nehéz megfogni.

Hosszú bevezető után térnék rá a képregényre, és szeretném ezeket a pontokat átültetni a képregény világára is.
1. Kiről szól a történet? Nos logikus válasz, hogy a Faith no more-ról, de ha az én alapvetésemet vesszük alapul, miszerint egy bandával (úgy együtt az embermasszával) nem lehet azonosulni, akkor azt látjuk, hogy ebben a történetben nincs főszereplő: vannak szereplők, akiket jobban megismerünk (Patton), és vannak, akikről kb semmit nem tudunk.
Én borzasztó laikus vagyok, mivel a zenét bár hallgattam (pont a képregény miatt), de alapvetően a tagokkal nem nagyon voltam tisztában, ezen pedig a képregény sem sokat segített. Talán azért is, mert a fő célja egyfajta Faith no more esszenciát megalkotni, és átadni, de valójában ez az esszencia (ennyi oldalon) egyszerűen nem születik meg.

2. Történet ív: Ha valaki laikusként elkezdi olvasni valaki ezt a képregényt, hát semmit nem fog érteni belőle. Ez egész egy kibővített wikipédia cikk, ami arról szól, hogyan alakult a Faith no more (ki jött éppen a bandába, ki ment, mikor turnéztak, és mikor nem). Voltak benne érdekesebb, személyesebb részek, de ezek elenyészőek voltak, és gyakorlatilag nem is ez volt fókuszban. A fülszövegben az áll: „A zenekar igaz történetét Dudich Ákos (…) szedte össze, a Faith No More basszusgitárosának, Billy Gouldnak a segítségével” és igazából azt gondolná az ember, hogy mennyire extra információ, és izgalmas, karakterisztikus dolog lesz benne. De nem így van, és nagyon kevés az olyan rész, ahol én felfedezni vélem ezt a segítséget. Egyszerűen annyira száraz az egész történet, vagyis inkább nem történet, hiszen konkrétan nincs dramaturgia, nincs „történés”, csak adathalmaz van felsorakoztatva, hogy laikusok számára valójában nem fog semmit jelenteni.
Gondolkoztam azon, hogy oké, én laikus vagyok, na de mond e valami extrát a fanoknak? Igazából erre csak tippjeim vannak, de szerintem nem. Mármint ha én rajongó lennék, teljesen hidegen hagyna, mikor mentek el turnézni, és sokkal inkább az izgatna, hogy miből inspirálódtak, hogy mit csináltak a zenén kívül, vagy milyen érzés volt játszani. Valami olyat várnék, amit nem lehet kiolvasni a száraz adatok közül. (ettől függetlenül ebben az esetben tényleg laikus vagyok, így foglamam sincs, hogy tetszik ez a képregény a fanoknak)

3. Retro életérzés: Hát ez olyan nyeh volt. Volt valamennyire cél a képregényben, hogy legyen benne egy ilyen életérzés, de valahogyan olyan kevés volt. Pedig ebben az időszakban aztán tényleg van „életérzés” mindenki ide vágyik vissza, de valahogy csak nem jött át, hogy ők a nyolcvanas, kilencvenes években zenélgettek. Amire inkább ügyeltek a készítők, hogy keretet adjanak a zenének: más zenészek éppen hol járnak, mit csinálnak, mihez viszonyulunk. Ez is viszont inkább mellékszálként jelenik meg, egyfajta lábjegyzetként, hogy az a fazon, aki egyszer látta őket a koncerten, amúgy a másik fazon abból a brutálhíres bandából. Vannak tényleg érdekes összekapcsolódások (kivel, hogyan turnéztak), de szerintem ott se nagyon világították meg a másik zenekart, inkább csak a lényegre törekedtek, a legfontosabb adatokra, információkra.

Na jó, szóval most végigszidtam ezt a képregényt, és azt gondolhatja mindenki, hogy mennyire rossz volt. Bizonyos szempontból igen, viszont ami jó benne az a rajz. Oravecz Gergely tud rajzolni (azt hiszem ezt nem kell megerősíteni, tehetséges csávó nah) és minden pozitívumot amit a képregényről mondanék, azt a munkájához kötném.
Látszott, hogy sok helyen szorították a panelek a történetet, és kicsit több idő kellett volna, hogy kifejezésre jusson egy valódi történet. Ellenben Oravecz nagyon jól használja egyszerre több mindent elmondó, több jelentéssel bíró paneleket. Nagyon jól alaktíja át a karaktereket, ruházza fel őket szimbolikusabb jelentéssel, és mutatja meg a kevés panelben is azt, amit ő el akar mondani. Az illusztráció érdekessége, hogy zenét nagyon jól jeleníti meg, és nagyon jól mutatja a tagok különbözőségét, és egymással való viszonyát is.
Ez a képregény elég furcsa élmény volt nekem. Nem tetszett, de éreztem benne potenciált, hogy akár tetszhetett volna is… (ha hosszabb lenne például). Emiatt viszont igazán ajánlani sem tudom. Laikusoknak egyáltalán nem, rajongóknak pedig akkor, ha tényleg erre kíváncsiak, és nem valami… történetorientáltabb dologra. A kötet pozitíuma viszont egyértelműen az, hogy Oravecz még mindig nagyon menő!

Pazar‼️

A rajzok jók, de az egész rettenetesen száraz. Az együttes története ledarálva mindenféle érzelmek nélkül. Kár.