Hogy ​lehetnél mindkettő 77% 45 csillagozás

A néhány éve megismert Hotel Világ óta tervben volt, hogy olvasok még valamit Ali Smith-től, ugyanis olyan ízig-vérig csavaros, sokrétű és sokféle narrációval elmesélt történettel, mint az volt, azóta sem nagyon találkoztam. Most pedig itt is volt az alkalom, hiszen a tavalyi év vége felé jelent meg a skót írónő többszörös díjnyertes regénye, a Hogy lehetnél mindkettő, a Magvető gondozásában. Persze nemcsak a narráció volt ezúttal is különös, de a könyv felépítése is. A benne található két történet a kiadásokban hol így, hol úgy szerepel – hol az egyik van elől, hol a másik. Nekem egy olyan jutott, amiben az első történet egy középkori festőé.

Az első rész narrációs technikája a Hotel Világból is ismerős lehet: egy ismeretlen okból vagy célból az élet és halál között rekedt szellem szemével látjuk a világot. Ám nem egy akármilyenével, ugyanis egy jó ötszáz éve elhunyt festőével, hogy az ő nézőpontjából hol egy 21. századi lány mindennapjait követve (akihez művészünk valami rejtélyes módon hozzá van kötve, és akitől nem tud megválni egyetlen pillanatra sem); hol saját, reneszánszkorabeli életében kalandozva olvashassunk nagyon is kortárs, nagyon is divatos témákról, így például a genderkérdésről is.

Hogyhogy? Úgy, hogy a derék Francesco nem fiúnak, hanem lánynak született, ám hiába volt roppant tehetséges, az apja úgy vélte, hogy művészként csak és kizárólag férfiként érvényesülhet gyermeke, így maradt az álruha és az ebben az inkognitóban végigjárt (művészi) életút, annak minden zökkenőjével és nehézségével (folyamatos pénzügyi gondok, a mecénások folyton bele akarnak szólni az alkotásokba stb.).

Mit ne mondjak, eléggé érdekes téma, ám ez a történet azonban tökéletesen alkalmatlan arra, hogy történelmi regényként szemléljük. Az egy dolog, hogy a valódi Francesco del Cossa (akinek az életéről alig maradt fenn információ) valójában férfi volt, nem nő, de a narráció folyamatosan gondoskodik arról, hogy kidobja az olvasóját a 15. századi térből, hisz itt – többek között – egymást „Mister” XY-ként emlegetik az itáliai festők, pennyben vagy centben kapják a fizetésüket, vagy egy egyszerű „okéval” nyugtáznak információkat. Egy olyan tudatos alkotónál, mint amilyen Smith, ez minden bizonnyal nem lehet véletlen, gondoltam.

Aztán furcsa volt az is, hogy milyen látványosan nem kezd semmit azzal a szöveg, hogy miként élhetné át és dolgozná fel egy több évszázada élt ember a mai világot. Igazából semmilyen komolyabb reakciót nem vált ki belőle egy autó látványa (bár hiányolja előle a lovat, mert mindig is szerette ezeket a nemes négylábúakat), egy fénykép készítése vagy az okostelefon képernyőjén futó netes pornó. Egy olyan tudatos alkotónál, mint amilyen Smith, ez minden bizonnyal nem lehet véletlen, gondoltam ismét. De akkor mit is akar a költő, akarom mondani az író mondani nekünk? – vakartam a fejem, miközben az egyébként itt-ott zseniálisan megírt és emlékezetes jeleneteket olvastam. A második egységből biztosan kiderül…

Mint sejthető, ez a második rész a szellem által követett lányt, George-ot, állítja középpontba, aki nem elég, hogy kamasz és nem igazán tud mit kezdeni a nemiségével, de nemrég vesztette el szeretett édesanyját is, akinek hiánya belengi a történet minden sorát. A narráció a könyv ezen felén is roppant csapongó, oldalakon belül többször ugrunk egyik idősíkból a másikba, hogy feltáruljon előttünk a frissen (fél)árvává váló lány jelene, és az a közelmúlt, melyben édesanyjával elutaztak Olaszországba, hogy élőben is megnézhessék a már korábban megismert szellemünk, Francesco fantasztikus freskóit.

Ezeken az oldalakon ismét szembesülünk a művészlét gondjaival (többek között a legkonkrétabb bizonyíték a valóban élt és a regénybeli festővel kapcsolatban, hogy fennmaradt egy levele, melyben arra kéri megrendelőjét, hogy fizesse ki az egész járandóságát); a genderkérdéssel (George meglehetősen androgün módon van ábrázolva, iszonyat képlékeny és megfoghatatlan módon tárja elénk Smith a nemi irányultságát is, valamint a közel-keleti származású iskolatársnőjéhez, H-hoz való viszonyát – de épp ilyen megfoghatatlan módon volt bemutatva Francesco nemi irányultsága is, aki egyszer hol a férfiakhoz, hol a nőkhöz vonzódott az előző egységben), és még folytathatnám. Például a közember és a hatalom közötti torz viszonnyal (George anyja netes posztokban ostorozza a politikát, és emiatt vagy figyeli a titkosszolgálat vagy nem), vagy a szinte azonos férfi-/apaképpel (mindkettejük apja inkább egy elmosódott távoli alak, aki nem tud semmilyen problémát megoldani, aki bár anyagi biztonságot ad, de inkább csak a háttérben téblábol szerencsétlenül és elveszetten).

Bár ismét rendkívül profin és öntörvényűen kezeli Smith a narrációt, és megint csak rendkívül biztos kézzel ragad meg és tár elénk roppant emlékezetes pillanatokat a két főszereplő lány életéből, de bizony sokszor elég rendesen kilóg a történet szövetéből az ideológiai mondanivaló, az, amit elénk akar tárni a brit írónő a jelenkorunkról. Hogy csak egy példát említsek, amiben roppant nyakatekert módon ránt be egy aktuálpolitikai témát a semmiből (a semmibe), álljon itt egy idézet:

„Te, mondja az anyja, ahogy elnézi, a saját létezésed migránsa vagy.
Nem vagyok, mondja George.
De igen, mondja az anyja.
Most mi bajod, dinoszaurusz?, kérdi George.
Az anyja nevet.
Ugyanaz, mint neked, mondja. Mindannyian a saját létezésünk migránsai vagyunk. A világnak ezen a részén legalábbis. Úgyhogy jobb, ha felkészülünk. Mert nézd meg, hogy bánnak a migránsokkal az egész világon.”

Úgyhogy azt kell mondanom, Smith regénye nálam maximum csak félsiker (mert újra hangsúlyozom, vannak roppant emlékezetesen és jól megírt szakaszai bőségesen).

A Hogy lehetnél mindkettő különös kísérlet: valójában két különálló kisregény, amelyek több ponton összekapcsolódnak, egy meglehetősen összetett, szimbólumokkal teletűzdelt regényt alkotva. A narráció is különleges abból a szempontból, hogy az egyes könyvpéldányokban a két történet más-más sorrendben követi egymást, így két hasonló beállítottságú olvasónak is egészen különböző élményt nyújtva. A kísérlet azonban közel sem tökéletes, ugyanis a két történet nem azonos színvonalú.

A kamaszlány George nemrégiben veszítette el édesanyját, édesapja pedig mély depresszióba esett, így öccséről is neki kell gondoskodnia. Ha ez még nem lenne elég, George-ot zaklatják az iskolatársai, ráadásul még a nemiségével is meg kell küzdenie: a lány ugyanis éppen most ébred tudatára annak, hogy leszbikus. Ebből a sztoriból egy olvashatatlan young adult ponyva is kerekedhetne, azonban Smith aránylag jó érzékkel kerüli el a klisés és hatásvadász jeleneteket. Sajnos azonban ez az egyetlen igazán jó dolog, amit erről a kisregényről elmondhatok, mert emellett igen csapongó és ritka irritáló módon okoskodó, érdektelen és teljesen öncélú. Két hónapra félre is kellett tennem a kötetet, és igen nagy lelkierő kellett a folytatásához.

A folytatás, azaz a második kisregény azonban egészen pazar. Francesco del Cossa itáliai reneszánsz festő szelleme 550 évvel később felébred, és George életével összekapcsolódva, azt kívülről megfigyelve és narrálva próbálja felidézni a saját élettörténetét. Azok az emlékfoszlányok, amelyek az első kisregényben nem működtek, itt szinte tökéletesek, bár ez nem csoda, hisz egy magát férfinak kiadó festőnő több száz éves történetei érdekesebbek, mint az internetes pornót néző vagy a Wrecking Ball dallamára tanuló kamaszlány pár hetes emlékei.

A két történet olyan sok pontban kapcsolódik egymáshoz, hogy a végére szinte elválaszthatatlanok egymástól: például George azt a freskót nézi édesanyja halála előtt Olaszországban, amelyet Cossa festett; Cossa szelleme azt a nőt követi George-dzsal együtt, aki a lány anyjának legjobb barátnője volt; mindkét fő karakter a nemiségével küzdő nő/lány, és a sor még nagyon sokáig folytatható. Emiatt vagyok igazán bajban az értékeléssel, mert amikor egy történet első fele pocsék, a második pedig remek, viszont a két rész egymástól elválaszthatatlan, akkor nem tudom jó szívvel sem ajánlani, sem elkerülendőnek tartani.

Azért mégiscsak az „ajánlom” címkét kapja meg, ugyanis az LMBT-közösség számára ez egy fontos könyv: egyaránt hitelesen mutatja be egy meleg lány szexualitásának ébredését és egy férfiként élő középkori nő mindennapjait (már amennyire én ezt heteroszexuális férfiként meg tudom ítélni).

borító: 5*
tartalom. 5
stílus: 5
szereplők: 4
élmény: 5
mondanivaló: 4

A könyvtárosnő úgy adta ki ezt a kötetet, hogy a könyvklubosaim nem igazán értékelték. Meg is értem, hogy miért: ez egy kőkemény szépirodalmi szöveg. Nem könnyű vele megbirkózni, én viszont éppen ezért nagyon élveztem. A stílusa volt számomra a legmegragadóbb. Érdekes a szerkesztési mód is, nem tudtam, hogy két megjelenési variációja is van. Jó lenne úgy is végigolvasni, hogy a Francesco szemszöge van elől, de erre valószínűleg soha nem lesz elég időm.
Mind a kettő szál központi fókusza a gyászfeldolgozás. „Mellékesen” azonban bejön a freskókészítés, a jelentésük és a rejtett értelmük is. Szenzációs a borító is, ami ebből egy részlet. Mind a két főhősünknek érdekes a karaktere, a körülményei és a jellemfejlődése is.
Emlékezetes olvasmány, az biztos!

A regény két szála viszonylag elkülönül egymástól, bár mindkét szereplőnek fontos helye van a másik történetében. A könyv nagyon izgalmas húzása, hogy a két fejezet közül bizonyos példányokban Francesco történetével, míg másikakban George történetével kezdődik a regény, ami egy nagyon izgalmas gesztus. Mindkét esetben azt látjuk, hogy George igyekszik megérteni egy olyan festőt, akiről alig tud az utókor bármit is.

Ha Francesco történetét olvassuk először, azt érezhetjük, hogy a történet valódi, és George próbál közel jutni ehhez, ha viszont George történetét olvassuk először, akkor könnyen lehet, hogy úgy véljük, George konstruálja meg Francesco életét az anyjával való beszélgetései, és azon kevés dolog mentém, amit róla megtudott vagy tudni, a festményein látni vél. Az én példányomban Francesco története szerepel elsőként, és ez biztosan alapjaiban határozta meg azt, ahogy a könyvről írni tudok. Néhány év múlva biztosan elolvasom majd fordítva is.

Francesco története líraian indul. Egy szellem igyekszik megérteni a megváltozott világ dolgait, és szemügyre vesz egy fiút a galériában, ahol neki egy képe van kiállítva. Ez a fiú az egyetlen, aki elidőz igazán az ő festménye előtt, és érzi hogy követnie kellene, de a fiúról szóló igazi információk itt még elvesznek abban, ahogy Francesco értelmezni próbálja a jelen világot.

A fejezet a visszaemlékezésre épül. Francesco mai nyelven meséli el az életét, amin át óhatatlanul bevezet minket az akkori művészvilágba is. Francesco szülei Ferarában éltek a 15. század közepén. Ferara ebben az időben nem csak a képzőművészetnek volt egy nagyon aktív reneszánsz melegágya, hanem a téglaégetéshez is kiváló volt minden körülmény, így jutott a család a városba, és így kezdett el Francesco gyermekként a porba és a téglákra rajzolni. Az apja látta meg gyermekében a lehetőséget, és ő küldte el egy mesterhez, hogy tanuljon.

Majdnem teljesen egyszerű művészsors. Ahhoz, hogy valaki ma is kitűnjön nem elég tehetségesnek lenni, fontos, hogy észre is vegyék, de akkor fontos volt az is, hogy legyen férfi az illető. Francesco gyermekkorában egy bő ntői ruhában járkált, amit az édesapja kérésére vett le, hiszen azt ígéri, hogy tanítattja cserébe. Megtanítattja a színek keverésére, alakok rajzolására fákon és falakon. Ezért cserébe aligha lehet sok az az életnyi diszkréció, és hogy nem vetkőzhet le mások előtt.

Mégis az van, hogy Ali Smith nem mondja ki sosem, hogy Francesco lány vagy nő volna, és ez az, amiért nem mertem sokáig írni róla. Francesco identiáskrízisei alapvetően szörnyen izgalmasak, de azt hiszem túlgondoltam olvasás közben. Francesco azt mondja magáról, hogy

Minden másnál inkább festő voltam.

Mégis felmerül talán a regény egyetlen coming out szituációjában, hogy hogyan lehetne a két szereplő között ez után, annak a tág kontextusában amit ez igazán jelent, barátság. Egy idegen nyelvű vándor így írja körül a szót, aminek nem ismeri a megfelelőjét, de használhatta volna Francescóra:

Azt jelenti, mondja, hogy te, aki több vagy mind egy dolog. Te aki meghaladod a várakozást.

A nemiség azonban végig a ki nem mondottság terében van. És nyilván nem véletlenül, nem tudjuk, milyen következményei lettek volna a regény világában, ha ez másként történik. Ugyanakkor Francesco hagy nyomokat. Mindkét ismert festményén andogün alakokat használ, akiknek a nemük nem határozhatóak meg igazán. Nem férfiak, nem nők, de mégis nagyon karakteresek, nagyon valamilyenek.

Francesco két ismert festménye közül az egyik az, amit a halála előtt festett. Itáliában ebben az időben nagyon fontos volt, hogy mindenütt nagy paloták és nagy templomok épüljenek, csodás, tematikus freskókkal, amik mindig a gazdájuk nagyságát hirdetik, általában mitológiai, sőt sokszor biblikus alakok arcaiban látjuk viszont a megrendelők arcát például. Egy ilyen palotának a hónapok termén dolgozott legutoljára, ő volt megbízva a március hónappal.

A festő életének egyetlen bizonyítéka ebből a korszakból való. A Francesco tudta, hogy a munkája többet ér, mint a többi termen dolgozó festőé, ezért levelet írt a megbízójának, amire azonban nem érkezett válasz. A festményen hagyott egy félbemaradtnak tűnő arcot, aminek a tekintetét és alakját mindenki csodálja, de nincs az alaknak szája. Mintha lennének olyan dolgok, amiket nem lehet kimondani.

Francesco történetéhez képet egyszerre nagyon más, és egyszerre nagyon hasonló George története. De hogy is lehetne mindkettő, ugye. George egy állandó identitáskrízisben él. A szerzőnő ennek a kérdésnek az ifjúsági regényekből megszokott témáit hozza elő egy a lírai, személyes és igényes nyelvvel. George gyászol, és úgy érzi, hogy magára maradt a gondolataival, hiába beszélget az édesapjával, a nevelési tanácsadóval és a barátnőjével is. Az is csak sokára derül ki, hogy George valójában lány, aki szintén nem igazán reflektál a nemiségére, így a leszbikusság sem igazán tematizálódik.

George azt gondolja, hogy politikai aktivista anyját a titkosszolgálatok gyilkolták meg, és a regényben ezzel kapcsolatban nyomoz, leginkább az anyja kétes barátnője után. Az anya egy bankautomatánál találkozott a későbbi barátnővel, és elég furcsán alakultak a dolgok. Olyan volt, mintha valaki, aki tényleg ismeri az anyát, megrendezte volna. Az anya szinte első pillanattól tudta, hogy ez csak játék, és nem lehet szerelem, mégis élvezte a talán kém társaságát, mert élénken figyel rá, és tényleg szüksége lett volna egy barátra. És George úgy érzi, Francesco festményeinek köze kell hogy legyen az ügyhöz.

Ez a nyomozás azonban nem igazán áll erőt talajon, és senki nem hisz Georgnak. Megtévesztettnek, paranoiásnak tűnhet, mint aki nem ebben a világban él, hanem az emlékeiben, és a hipotéziseiben. Rajta keresztül ismerjük meg Francesco későbbi történetét, Visszaemlékezik arra, hogy az előző évben az anyjával Ferarába utaztak megnézni a hónapok termét, és elmesélik, hogy tényleg a márciusi freskók a legügyesebbek, amelyek megragadják és nem eresztik a tekintetet.

George történetének a nyelve sokkal szenvtelenebb, a kamasz világtól való eltávolodása és párhuzamosan élt életei, identitásai körüli bizonytalanságban látjuk őt, és erre erősít rá a szerző is azzal, hogy eltartja magától ezt az alakot. Izgalmas, ahogy a világirodalom most felfedezi a fiatalokat és a a kamaszokat. Ali Smith gesztusa nagyon hasonló, mint Sally Rooney-é a Normális emberekben. Kimozgat nem hétköznapi fiatalokat, és rajtuk keresztül mutat valami általánosat rólunk, amit fel tudunk venni. Érződik persze, hogy ez válságtéma, de a kamaszkor az mégiscsak mi, ha nem válság. Nagyon kíváncsi vagyok merre tart a világirodalom ezekkel a gesztusokkal és a kamasz témákkal.
Bővebben itt írtam róla: https://egymelegsracolvas.hu/ali_smith_hogy_lehetnel_mindketto

Elöl volt Francesco, utána George. Külön-külön is kedves történetek voltak, főleg a reneszánsz festős tetszett, de együtt nagyon szépen kiegészítették egymást. Az elején furcsa volt, és nem értettem, de aztán a szálak szépen kezdtek összekapcsolódni. A borítókép meg: teljesen elképedtem, hogy tényleg ez van a Szent Luca-képen.