A ​Nickel-fiúk 85% 187 csillagozás

Hihetetlenül megrázó, szomorú valóság, ami egy fiúnevelő intézetbe viszi el az olvasót. Az USA déli részén játszódik a cselekmény, az 1960-as években. Colson Whitehead felkavaró regénye után nehéz megszólalni, bármit mondani, leírni. Átélhető, letaglózó valóság, súlyos téma ez. Az író remek mesélő, szikár, tényszerű prózája kiemelkedik a KULT-könyvek közül is, nem csak az irodalmi kínálatból. Számomra egy gyöngyszem. A borító igényes szépsége figyelemfelkeltő, kifejező.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/10/a-nickel-fiuk.html

Vegyük csak számba a faktumokat, aztán vizsgáljuk meg, hogy mi lehet a baj…
A történet helyszíne az amerikai fekete Dél. A sztori Rosa Parks, a Greensboroi Négyek és King tiszteletes korában játszódik. Aztán itt van még a valós eseményekre épülő cselekményt körbelengő beteges légkör, a szegregáció, a faji megkülönböztetés, mint az értelmetlen, zsigeri erőszak melegágya. Állami gondoskodásnak álcázott elnyomó, megalázó, embertelen gyermekgondozási rendszer. Abúzus, gyermekbántalmazás, közösségi és családi erőszak. És végül, de nem utolsó sorban maga a szerző, Colson Whitehead, aki önmagában is hiteles és felkent bárdja lehet ezeknek a szomorú témáknak. Csupa olyan tárgyalt történés, amire ösztönösen ugrok és harapok. Tetézve egy általam tisztelt és kedvelt, harcos afroamerikai szerzővel.

Akkor mégis, mi hibádzik?
Nekem hiányzik a személyesség. A történet hiteles, a karaktereken érződik, hogy valós személyek „álltak modellt” a portréhoz. A megcselekedett aljasságok leírása ugyancsak reális és hihető. De mindez csupán olyan, mint egy riportsorozat a Klaus Barbie, vagy Ivan Demjanjuk által elkövetett rémtettekről. Kedélyeket borzoló, felháborító, undort keltő, de nem személyes. És ez szerintem az írásmód, a szerkezet „bűne”. Mintha a szerző szándékoltan, sőt erőltetetten megpróbált volna objektív, távolságtartó maradni, nem adni támadási felületet, szikár történetmondóvá válni. Ezzel azonban én magam sem válhattam érintetté, nem lettem részese a borzalmaknak, csupán külső szemlélő maradtam. Kíváncsi nézelődő, aki az utolsó sor után csupán becsukja a könyvet és egyszerűen kézbe veszi a következőt. Nem sóhajt nagyot az olvasás végeztével, nem pillant szét maga körül megkönnyebbülten, felocsúdva, elmarad a „de jó, hogy túléltem, hál’ isten megúsztam” érzés. Nincs katarzis, nincs feldolgozandó fájdalom, csak a nyers, brutális tények vannak, a számok, amik nem hazudnak és egy már-már közhelyes, kötelező, de gyorsan múló bűntudat a bőröd színe miatt. Whitehead engem most nem engedett be a Nickel elátkozott falai közé, és ezt zokon vettem.
Nálam a a fekete metró sokkal jobban beütött.

Természetesen ettől még ez egy fontos könyv és ajánlom mindenkinek. Tegyetek egy próbát Ti is!

„Az erőszak az egyetlen elég nagy eszköz a világ mozgatásához.” (Archimédesz) A brutális floridai reformiskola (Arthur G. Dozier Fiúiskola) működése alapján írt regény, (részben) egy valódi élet borzalmait mutatja be. Nemcsak a súlyos múlt feltárása, hanem annak a folyamatnak a megvizsgálása is, amellyel az amerikaiak elássák, torzítják, elrejtik vagy egyszerűen „szépen törlik” ezeket a megtörtént eseményeket. Whitehead se nem szentimentalizálja, se nem túlozza el a történetet. „Tiszta szemmel”, nyugodtan ír, és hagyja, hogy karakterei, különösen Elwood önmagukért „beszéljenek”. Vagy úgy is mondhatnám: a karakterek, a szándékok, a titkok és a kinyilatkoztatások finom egyensúlya. Megrontja a jóság diadalmába vetett egyszerű bizalmunkat, helyette kemény, keserű igazságot hagy. A kínnak úgy tűnik, hogy sokféle formája van, de nem kétséges, hogy Elwood nehéz helyzetéből adódik a haladás. De én úgy gondolom, hogy az afroamerikai gyerekeknek, évtizedekbe telik, hogy utolérjék az amerikai álmot, azt, amit John Updike: Nyúlketrec is megírt: „amikor először hallotta ezt a kifejezést gyerekkorában, úgy képzelte el, hogy Isten fekszik és álmodik, és Amerika steppelt-takaró térképe jön ki a fején, mint egy felhő.” Nem valamiféle áttekintés, hanem a szükséges igazságosság, amely a regény formáját működővé teszi. Ahogy Yosef Hayim Jeruzsálemi történész mondta: Lehetséges, hogy a „felejtés” ellentéte nem is az „emlékezés”, hanem az igazságosság?

Azt hiszem, tökéletesen mutatja be Colson Whitehead nemrégiben megjelent, A Nickel-fiúk című regénye azt, hogy miért lett olyan óriási közönség (és egyben kritikai) siker a 21. Század Kiadó KULT Könyvek sorozata. Ugyanis ismét egy olyan profin megírt, bevált, ám nem elkoptatott paneleket felhasználó, az érzelmeinkre is hatni képes történetet kapunk, amelynek azért van a sodrása mellett mélysége is. A sokszoros díjnyertes szerző A föld alatti vasúthoz hasonlóan ismét az amerikai történelem egy sötét korszakát állítja a középpontba. Az új időpont a 19. század helyett a 20. század második fele, ám a probléma a régi: a rasszizmus, az elnyomás és a feketék harca egy emberhez méltóbb életért.

Történetünk kezdetén fedezik fel egy egykori fiúnevelő javítóintézet jelöletlen temetőjét, és ez a hír indítja be a lassan már inkább a nyugdíjhoz közelítő Elwood emlékezetét, aki majd’ fél évszázaddal ezelőtt maga is az intézet lakója volt. Innentől kezdve – jól ismert módon – ismerjük meg az egykori fiú és a későbbi felnőtt férfi életét váltott szálakon.

Érezhető, hogy Whitehead profi író, tudja, hogy mit és miért csinál, honnan és hová akar eljutni, és milyen módon. Úgy képes megjeleníteni az ártatlanul javítóba került fiú karakterét, hogy az egy pillanatra sem válik bántóan sablonossá, erőltetetté vagy hatásvadásszá (valljuk be, ártatlanul bebörtönzött emberek történetével már tele a padlás), és úgy tudja bemutatni a címben is megjelenő Nickel Intézet mindennapjait, hogy az tökéletesen realista és hihető legyen. Pontosan úgy adagolja a szörnyűségeket a szürke hétköznapokhoz, hogy a regény egyetlen pillanatra sem válik öncélú nyomor- vagy fájdalomleírássá, hanem marad egy teljességgel hihető krónika a nem is olyan régmúltból.

És az egész működik elejétől a végéig, megingás nélkül, még akkor is, ha a tapasztalt olvasó pontosan felismeri a számtalan helyről ismerős paneleket: a két jóravaló, többre érdemes fiú barátságát, a szadista börtönigazgatót, a mindenek felett szemet hunyó gazdag döntéshozókat, vagy a sok rasszista fehér között kötelezően felbukkanó jóravalót… – és így tovább.

Az afroamerikai író könyvének lapjain feszül egymásnak Martin Luther King békés és szeretettel teli ellenállására való felhívása a nyers valósággal és a realizmussal, azzal a szinte rabszolgaságot idéző elnyomással, amivel nap mint nap kell szembesülnie az ide zárt fekete fiúknak. Hogy melyik nyer? Természetesen nem árulom el előre.

Úgy gondolom, hogy A Nickel-fiúk egy kimondottan profin megírt, átgondolt, és fontos témákat boncolgató alkotás, amelyet azért – paradox módon éppen a profizmus és az ismert elemekből való felépítettsége miatt – egy fokkal gyengébbnek tartok, mint A föld alatti vasutat. De biztos vagyok benne, hogy így is sikeres lesz, és számtalan olyan olvasóhoz jut el, akit érdekel az amerikai közelmúlt árnyoldala, egy érzelmeinkre is hatni tudó börtönsztori.

Nehéz értékelést írni egy ilyen tartalmú könyvről. Annyi fájdalom és igazságtalanság van benne, hogy nem lehet rá azt mondani: tetszett… De megérintett nagyon. Hiába vagyok tisztában vele, hogy az emberi gonoszság határtalan, így olvasva mégis újra meg újra megdöbbenek azon, mire képes az ember, főleg, ha hatalmat érez a markában. Szeretném hinni, hogy ma már nem történhet meg ilyesmi, de sejtem, hogy ez egy naiv gondolat.

Nem hiába lett Colson Whitehead kétszeres Pulitzer- díjas író.
Megrázó, felkavaró mű ez, fontos, és bár az átélt szenvedést nem tudja kárpótolni, mégis méltóképpen tárja fel az igazságot az intézet életéről. Hálás voltam ,hogy a hatásvadásznak tűnhető spoiler . Nem azért, mert homokba dugom a fejem, de sajnos el tudjuk képzelni, és az az igazság, hogy Whitehead írása enélkül is nagyon erős és nyers. Olvastam olyan kritikát róla, hogy túl távolságtartó és érzelemmentes ez a regény, szerintem viszont tökéletesen visszaadta azt a sorsukba valamelyest beletörődő fiúk lelki világát; ők ugyanígy meséltek magukról: fogadjuk el, csináljuk, aztán egyszer csak vége lesz… Pont a távolságtartásában éreztem a szívhez szorító erőt.
A befejezése pedig akkora meglepetés volt, hogy ezen a történeten biztosan nem lépek túl egy hamar.

Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, így nem nagyon vártam tőle semmit. Ehhez képest kirobbanó élmény volt olvasni, és nagyon izgalmas, ahogy követhetjük a szereplőket, az emberi sorsokat.
A történet központjában Elwood áll, aki egy véletlen miatt bekerül a Nickelbe, egyfajta javítóintézetbe, ahol a cél, hogy a diákok jól viselkedjenek: bármilyen áron. A Nickel nem legális módszerekkel facsarja ki a diákjait, majd engedi őket szabadon, így nyomorítva meg sokszor az egész életüket.
A könyv érdekessége az, hogy alapvetően nem is feltétlen Elwood történetét követjük, hanem a körülötte lévő környezetet: láthatjuk, hogy fekete fiúként milyen környezetből jött, milyen szokásokat vett fel, hogyan tudott élni és létezni. A könyv bő harmada erről szól valójában, és nem a Nickelről. Számomra ez érdekes volt, hiszen utána egy párhuzamba lesz állítva a Nickel és az embertelen sors.
Maga a Nickelben töltött idő is olyan, ami inkább a helyet, és annak a módszereit mutatja be, és nem konkrétan a karakterekre vagy a cselekményre fókuszál. Volt néhány pont, amikor emiatt Elwood karakteridegen dolgokat tett spoiler, ellenben a könyv szerintem nem is azt akarta megmutatni, hogy a benti fiúk hogyan viselkedtek, hanem hogy hogyan büntette őket a rendszer (és hogy a rendszer hogyan épült fel).
Ami nagyon érdekes volt, hogy hullámzott a könyv: egy-egy történetszálba amikor már túlzottan beleélted magad, és kezdett már unalmas, egysíkú lenni, akkor váltott egy teljes más történetre, és ez a teljesen más újra kíváncsivá tette az olvasót, és újra azt érezte, hogy folytatnia kell spoiler. Ellenben pont a végén a nagy csavar emiatt is üt annyira, és emiatt érezni azt, hogy az egész történetet újragondolja az ember.
Én nagyon lelkes vagyok a könyvvel kapcsolatban, ellenben tudom, hogy ez nem mindenkinek való. Aki nyitott a rasszizmus kérdéskörére, és szeretne valami nagyon látványos, nagyon durva, és nagyon megérintő könyvet olvasni, annak szerintem érdekes lehet, de akit ez az egész nem érdekel, annak ez sem lesz a könyve. Én szerettem olvasni, akármennyire is nehéz témáról van szó, és a maga módján zseniálisnak tartom.

Az amerikai javítóintézeti bántalmazások témájával eddig csak filmen találkoztam, de az elég mély nyomot hagyott bennem. Habár a Pokoli leckében négy fehér fiú volt a főszereplő, és nincs benne szó a színes bőrű elítéltekről, így nagy érdeklődéssel vettem a kezembe Whitehead könyvét. Aminek két fekete fiú áll a középpontjában, így teljesen más problémák és élethelyzetek is előkerülnek, mint a fentebb említett filmben.

A szerző fontos témát választott, amiről beszélni kell, de ugyanakkor nehezet is, mert meg kellett találnia az arányokat, hogy egyszerre legyen elég kemény, de ugyanakkor ne rettenjen el az olvasó, és az üzenet is átmenjen. Ez az, amiben Whitehead nálam elbukik, mert csak a felszínt kapargatja, nem ás a mélybe, és nem döngöli az olvasóját úgy a földbe, hogy percekig bénultan ücsörögjön, és köpni-nyelni se tudjon, mert annyira letaglózták az olvasottak. Ahhoz nem csak néhány verés leírása, netán gyilkosságok és kínzások említése kellett volna, hanem sokkal több. Mert így ez a könyv csak felkelti a figyelmet, de nem érinti meg igazán az olvasó lelkét. Ebből kifolyólag az volt a benyomásom, hogy pár száz oldal hiányzik a regényből. Mintha a szerző nem mert volna elmerülni teljesen a témában, vagy azért, mert fájó téma volt a számára, vagy, mert a szerkesztője visszafogta. Bármelyik is volt a helyzet, hátrányára vált a könyvnek, aminek az lett az eredménye, hogy fontos részeket elmaszatolt, lényegtelen részekre pedig oldalakat pazarolt el. A keményebb részeken nincs elég hangsúly, ezért nincs kellő súlya a leírtaknak.

Ami nagyon megragadott a történetben egyrészt a stílus, másrészt a karakterábrázolás, harmadrészt az időkezelés. A stílus – a narrátortól függően – olvasmányos, közvetlen, olykor szenvtelen, vagy éppen kedves. Az egyszerű nyelvezete miatt gyorsan lehet haladni vele. A karakterábrázolás csak épp annyira megy mélyre, amennyire az események megkövetelik, de Whitehead így is eléggé szerethetővé teszi a karaktereit. Mind Elwoodot, mind Turnert másért kedveltem. Előbbit az eszéért és a változtatni akarásáért, utóbbit a szkepticizmusáért és a józan életfelfogásáért. Velük szemben a nevelők velejéig romlottnak tűnnek, emiatt nagyon jó a kontraszt. Az időkezelésében tetszett, hogy nem lineárisan meséli el a Nickelben történteket, hanem a múlt és jelen jelenetei váltakoznak, ami miatt nem kiszámítható a cselekmény, így a végén lévő csavar is nagyobbat szól.

A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/12/12/konyvkritika_…

2014-ben egy nemrég bezárt javítóintézet mellett találtak egy titkos temetőt, amelyben megszámlálhatatlan mennyiségű fiatal fiú csontvázzá aszalódott holttestét fedezték fel. Az elkövetkező években sorra derültek ki az intézet viseltes dolgai, ahogy a túlélők elmesélték a saját történeteiket. Colson Whitehead egy fiktív történeten keresztül mutatja be ezt a valószínűleg még csak nem is kirívó kínzóintézetet, amelyben több mint száz éven keresztül teljes generációk életét nyomorították meg. Még azon kevesek is, akik kikerülve többé-kevésbé normális életet tudtak élni, soha nem szabadulhattak ettől a helytől, gyakorlatilag megfosztották őket attól az egyszerű örömtől, hogy hétköznapi emberek legyenek.

Az 1960-as évek Floridájában járunk, ahol a fekete polgárjogi mozgalom sikerei ellenére még teljes erővel tombol a rasszizmus, mert a fehér fiúk még emlékeznek rá, hogyan törték be apáik és nagyapáik az engedetlen rabszolgákat. Bár a fekete gyerekek már középiskolába járhatnak és oda ülhetnek a buszon, ahová csak akarnak, még mindig nem szolgálják ki őket a boltokban és éttermekben, a fehérektől örökölt tankönyvekbe pedig lemoshatatlan tintával rótták bele a büdös nigger dögölj meg és egyéb hasonló feliratokat.

Paradox módon épp egy javítóintézet az, ahol a lehető legkevésbé érzékelhető a rasszizmus. Persze itt is van szegregáció, és a feketék szakadtabb ruhákat kapnak és lepusztultabb épületekben alszanak, de mégis, fekete és fehér között nincs akkora különbség, mint a szabad világban, és ezt kitűnően illusztrálja a félvér, se ide, se oda nem tartozó, ezért a két rassz területe között folyton ide-oda küldözgetett fiú sorsa.

Mielőtt azonban megnyugodnánk, hogy a Nickel valami liberális bentlakásos iskola, ahol bőrszíntől függetlenül faragnak dolgos és serényt embert a rossz útra tévelyedett fiatalkorúakból (ahogy a szórólapokon és a sajtóban olvasható), elemi erővel csap le ránk a kegyetlenségáradat: igazából azért nincs bőrszín szerinti megkülönböztetés, mert a fekete és a fehér fiúk élete pontosan ugyanannyit, azaz nullát ér. Rendszeresek a verések és a szexuális abúzus, és könnyedén agyonvernek bárkit, aki a nevelők levesébe köp, például szökni próbál, megnyer egy megbundázott bokszmeccset vagy levélben tárja fel az intézményesített korrupciót.

Ilyen körülmények közé kerül történetünk főhőse, a szegény, de okos Elwood, aki Martin Luther King idézetein cseperedve mosogatófiúból küzdötte fel magát odáig, hogy nyári egyetemre járhat. Egy fatális véletlen azonban a Nickelbe küldi, ahol életre szóló barátságot köt a csavargó Turnerrel. A regény legszebb pillanataiban az örök idealista Elwood és a szkeptikus Turner világa csap össze, Whitehead remekül mutatja be mindkét oldal érveit és túlélési eszközeit. Kettejük különböző jelleme egyetlen dologban mégis közös: a szabadságvágyban, azaz kijutni a Nickelből, bármi áron.

A Nickel-fiúk megrázó regény, profi munka, mégsem tudok vele maradéktalanul elégedett lenni. Whitehead nagyon jól bánik a szavakkal, zökkenőmentesen váltogatja a javítóintézeti és azt követő eseményekről szóló fejezeteket, és a regény vége kifejezetten okosan felépített. De hiányzik belőle valami, talán a hitelesség, hiszen Whitehead középosztálybeliként felnőve sosem lehetett részese a nincstelenek életének; talán a részletesebb leírások, például hogy milyen szag lehet egy több száz fős hálóteremben; talán a papírízű mellékalakok, például egy tanulatlan fiú is pontosan úgy beszél, mint egy Dickens-regény főhőse. De leginkább a kidolgozottság, ez a maximum kisregény hosszúságú történet minimum kétszer, de inkább háromszor ekkora terjedelemben lenne igazán erős.

A tavalyi év utolsó olvasmánya volt, és amikor elkezdtem, kicsit fogtam is a fejem, hogy miért ezt hagytam az év utolsó könyvének, miért kell nekem ez a temérdek fájdalom, megaláztatás és igazságtalanság az év utolsó napjaira (is). Aztán megnyugodtam, mert nagyon szép, együttérző és fontos könyv, Colson Whitehead off a szépirodalom eszköztárával ugyanis magasabb rezgést adott ennek a brutális valós történetnek. Az egyes fejezetek önálló novellaként is megállnák a helyük, és több nagyon erős is van köztük, személyes kedvencem a bokszmeccs volt.
Megnyugodtam azért is, mert tavaly az emlékezet, mint téma, nagyon erősen jelen volt a mindennapjaimban és az olvasmányaimban is. Ennek része többek között, hogy akármilyen régen történt egy szörnyűség, egy rémtett, valami, ami fájdalmat okozott, aztán pedig a szégyen, az elhallgatás és elhallgattatás miatt nem került nyilvánosságra, az derüljön végre ki, hulljon le a lepel, ne legyen többé titok, emlékezzünk az érintettekre, szolgáltassunk nekik igazságot, érezzük át a fájdalmukat, ne legyen több elhallgatott hazugság. Ez a könyv pedig minden szempontból beleillik ebbe a gondolatkörbe, úgyhogy tulajdonképpen tökéletesebb könyvet nem is választhattam volna évvégére.