Vagánybagoly ​és a harmadik Á (Vagánybagoly 1.) 78% 56 csillagozás

Elég abszurd és van benne sok furcsaság, de valahogy mégis szerethető és jók az üzenetei. A képek különösen tetszettek.

Ez nagyon aranyos volt!
Nem habos-babos, nem tökéletes, hanem olyan, mint az élet.
Van benne szüleit elvesztett bagoly, nagymamájával élő kisfiú, két anyukával rendelkező kislány, külföldről Magyarországra költöző kislány, marslakó-hajléktalan, akinek egy kis társaság mindennél többet ér.
Érzékenyítésre alkalmas könyv, hogy a gyerekek is értsék, a világ szivárványszínű.

Az első gondolatom sajnos az volt olvasás közben, hogy Mi ez? és Minek vettem én ezt meg? Az első két fejezet kusza volt, és inkább idegesítő, mint sem élvezetes. A harmadik fejezettől kezdtem ráhangolódni, s talán a kezdeti zavaró stílus is változott. És igen, megtört a jég: a további részek már tetszettek, még némi izgalmat is éreztem olvasás közben. A poénok helyenként erőltetettek voltak, a vagánykodás sem mindig volt jópofa. A gyerekek nevei pedig kimondottan irritáltak. Kár volt mindezt beleerőltetni! A történetben több idegen, szleng, esetleg a gyerekeknek ismeretlen szó, kifejezés volt. Ezekre vártam volna némi magyarázatot, hamár önálló olvasásra ajánlott a könyv. A dőlt betűk használatának jelentőségét nem értettem.
A történetek mögé rejtett tartalom, mondani való tetszett, és szükség is van ilyenekre. Csak ez a stílus, ahogy tálalta a szerző, nem tudott hozzám teljesen közel kerülni.
Az illusztrációkban is megvan az a vagányság, ami a szövegben. Számomra szerethetőek.

Nem is tudom, hogy egy-két értékelés láttán sírjak vagy nevessek.
Szerintem kezdjük az elején, a cím Vagánybagoly és a harmadik Á avagy mindenki lehet más. Nos, ebből számomra az alábbiak egészen egyértelműnek tűnnek:
– van benne egy bagoly
– van benne egy harmadik évfolyamba járó osztály (amikor én jártam iskolába, akkor ez 9 éves gyerekeket jelentett)
– az alcím alapján pedig arra számítottam, hogy rámutat, nem vagyunk egyformák és fogadjuk el a másikat, leegyszerűsítve sokszínűséget mutat, toleranciára és elfogadásra “nevel”. Szerintem ezek teljesültek.
Többek között arról is szó van benne, hogy azért mert valaki fiú, lány vagy vaddisznó nem lehet azonnal megmondani, hogy milyen. Azért mert valaki nem szőke, hófehér és vékony, még lehet Csipkerózsika (bocsi, de azon kínosan tudok csak nevetni, ha valaki felnőtt fejjel márpedig csak a Disney által ábrázolt lányként tudja elképzelni és még ki is kéri magának. Felmerül a kérdés, ha volna egy lánya, aki barna és pufi, akkor őt hogyan beszéli le, hogy Csipkerózsika akarjon lenni a farsangi bálon?)
Aztán hát itt van az a borzasztó, felháborító rész is (hát még ilyet!), hogy valakinek két anyukája van. Na ha ettől nem áll meg a növésben a gyerek, akkor semmitől. Kettő, azaz 2!!! mondat van a könyvben, amiben a két anyuka megjelenik. Borzasztó! Máglyára vele! Most tényleg, mennyire alacsony az ingerküszöbe annak az embernek, aki emiatt meg akarja semmisíteni?
A nyelvezet. Erre is többen kitérnek, szomorúan tájékoztatom a felnőttek népes tömegét, hogy a gyerekek a “marhaság”-nál, a “hülyeségnél” sokkal cudarabbul tudnak fogalmazni, nem hogy 9 éves korban, hanem már 3-4 évesen. Óvoda mellett dolgozom, éppen eleget hallom őket, szóval bocs, hogy nekem kell elmondanom, de a Mikulás nem létezik és a gyerekek nem beszélnek úgy, mint a 1800-as évek kisasszonyai, szóval kár azt gondolni, hogy a gyermek csak a nevetés és nevetgélés szót használja, mert a többségnek potyog a szájából a “röhögés”. Persze, persze tudom, mindenki gyermeke kivétel, mert az pont nem mondana sose ilyet.
Ezt a szegény osztályfőnököt is többen meg akarták lincselni, mert meg merte kérdezni azon gyerekeket, akik nem végezték el a feladatot, hogy mi volt ennek az oka. És itt már ott tartunk, hogy személyiségi jogok (:D). Lehet megint velem van a baj, meg azzal a másik 28 gyerekkel, akikkel egy osztályba jártam, de minket egy percig sem zavart, ha egymás előtt kellett bármiről nyilatkoznunk (egészséges határok között), ennek köszönhetően nem csak sajnáltuk, hanem együtt sírtunk azzal akinek meghalt valakije, együtt ünnepeltük a tanulmányi és sporteredményeket, sőt volt amikor együtt hazudtunk, hogy valakit megvédjünk a büntetéstől. Az már meg csak hab a tortán, hogy a szülők között voltak politikusok, nagyvállalkozások tulajdonosai, egyszerű alkalmazottak, egyedülálló szülők, sőt egyszer még nekem is volt egy német osztálytársam, akinek az apja itt dolgozott diplomataként és volt olyan is, akinek évekig gyűjtöttünk karácsonykor vagy az iskola kezdetekor. Így a vegyes osztályra irányuló kifogásokat se tudtam sajnos megérteni.
Nem mondom, hogy egy-két helyen nem nyúltam volna bele, de alapvetően ez egy kicsit sem felháborító, kifogásolható és egyáltalán nem szörnyű mese. És még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy 9 évesekről szól, hátha ezzel súgtam/segítettem egy kicsit.

Az igazságra rávilágító történetek ezek. Empátiára, toleranciára tanít, hisz a család, az életkörülmények, vagy az intelligencia, tudás alapján mindannyian különbözőek vagyunk. Az ajánlott 6-10 éves korosztálynak a terjedelem és az elbeszélésmód is megfelelő, akár önálló olvasásra is.

Vagánybagoly, aki Eduárd és lány, tényleg vagány, és a 3/a saját bejáratú házi kabala titok állata lesz, aki az igazságosságával tereli jó útra a gyerkőcöket, és segít megtalálni a Dél-Amerikában elrejtett kincset.
Én bírtam ezeket a történeteket, mert a mondanivalójuk nagyon rendben volt, még akkor is, ha néha nem feltétlenül vállalható úton jutottunk el hozzájuk. spoiler Bár érteni vélem, hogy miért kellett az bele… Nekem tetszik az is, hogy van benne szó a hajléktalanokról, bár ugye a spoiler összehasonlításban ez elégé fura. Szóval igen, szét lehetne cincálni… de közben meg mese, és egymás elfogadására, segítségnyújtásra tanít… én egy kicsit megengedő vagyok ezzel a kötettel azt hiszem, mert minden hibájával együtt is (amelyeken sikerült nagyvonalúan átgördülnöm), kellemes olvasmány volt. Az illusztrációk pedig külön tetszettek, legalább olyan vagányak voltak, mint baglyunk.

Egy ismerősöm miatt hoztam ki a könyvtárból, mert nagyon kíváncsi a Dúró Dóra által ledarált könyvekre. Én annyira nem (idióta emberek h*lyeségeivel nem foglalkozom), de „hát ha már egyszer kihoztam, akkor miért ne olvasnám el én is?” alapon végül elolvastam.

Egy: halvány fogalmam sincs, hogy miért statuált (egy újabb) példát ezzel a kötettel, ugyanis nincs benne semmi olyan, ami a mai világban ne lenne természetes az itt leírtakból. Arról nem beszélve, hogy a szerző igencsak érdekes stílusa ellenére nagyon enyhén, mondhatni, virágnyelven vitte papírra a dolgokat, szóval magamat ismételve nem értem, minek kellett darálni…
Kettő: Ez a mese sehol sincs A vakond és a nyuszimamához képest! Azt lehetne darálni, ha már ennyire belejött ez a nőszemély a darálásba…

Most, hogy kiadtam magamból az emberi ostobaság jóvoltából felgyülemlett mondandómat, térjünk rá magára a könyvre!

Bán Zsófia stílusa valami pocsék, de a közepe-végére csak megszoktam. Ez nem is egy mese, hanem több kis, különálló történet Eduárdról (akarom mondani a Vagánybagolyról :D) és a harmadik á-ról. Ami végül is nem baj, de bennem például hagyott némi űrt… Az egyes fejezetek címei, alcímei ellenben zseniálisak! Ebből kifolyólag viszont, azért egy tartalomjegyzéket tehettek volna bele…
Ami az illusztrációt illeti, nekem egyáltalán nem tetszik. Ijesztőre sikerültek az alakok a fura fejükkel és a gülüszemeikkel. Ráadásul egyesek úgy lettek megrajzolva, hogy a kötésnek köszönhetően nem lehet látni minden egyes részletet (pl.: fogalmazásírásos jelenet). A szépérzékemet ez nagyon zavarja!

Összességében: már olvastam ennél rosszabbat is, de az igénytelenség felett nem tudok szemet hunyni, ezért adok neki csak három és fél csillagot.

Kifejezetten hasznos könyv arról, aminek természetesnek kellene lennie és ha nem Demagógiában élnénk egy szimpla gyerekkönyv lenne a polcon.

Érdekes könyv. Jó kis történet lehetne, van benne néhány buta dolog, de alapvetően a céljai jók. Az elfogadásra hívja fel a figyelmet. Vagánybagoly amolyan Kockásfülű Nyúlként vigyáz a gyerekekre, de kicsit következetlen a története, az utolsó fejezetekre például gyakorlatilag eltűnik. A gyereknevek valóban erőltetettek, furcsa, hogy a Karib-tenger kalózaiból idéznek, de a tanító néni alakja például jó. Nem akarja ő kigúnyolni a gyerekeket, mindenkihez megértően, elfogadóan fordul. Az, hogy Nemhanemkának két anyukája van, érdekes szál. Én úgy értelmeztem, ha egy gyereknek ez feltűnik, és nem érti, lehet róla beszélgetni. Ha nem, akkor még nem téma. Nálunk ez utóbbi volt. Így is kellett sok mindenről beszélgetnünk a könyv kapcsán, de neki például nagyon tetszett, elgondolkodtatta, és végül is ez a fontos, nem?

Ebben a könyvben a legnagyobb pozitívum – számomra – hogy nagyon fontos témákról beszél, de nem ez a központi téma. Ezzel gyakorlatilag úgy érzékenyít, hogy nem tolja az arcunkba a témát, ami szerintem sokkal szerethetőbb megközelítés és egyben nagyon hatékony is.
A témák fontosak, de a hangvétel laza. Sokszor mosolyodtam el a történeteken, a reakciókon, a szóhasználaton (cöcc).
A rajzok is vagányak. Én szerettem az egészet.