Minden ​szív kaput nyit (Csellengő gyerekek 1.) 82% 623 csillagozás

Ifjúsági regény. Ja és persze portál fantasy. Sok-sok különböző ajtóval, amik mind más és más világokra nyílnak. Olyan világokra, amelyekben magunk is jártunk már gyermekkorunkban, vagy reménykedünk benne (esetleg rettegünk tőle), hogy gyermekeink is megfordulnak majd ott.
Amit viszont a legtöbben gyermekként titokban vágytunk, és amitől szülőként mindig is félni fogunk, az hogy ez a világ ott marasztal bennünket (vagy gyermekeinket).

Szép, kerek történet, amiről viszont messzire ordít, hogy ez (csak) egy epizód, egy – akár végeérhetetlen – sorozat debütáló darabja. Ami a kisregény felépítését, a számtalan lehetséges alternatív világ koordinátarendszerét és Eleanor West magániskoláját illeti, az bizony példásan kidolgozott és egyben kompakt is. Viszont ami a gyilkossági, nyomozós szálról elmondható (pedig ez nyújtja a tulajdonképpeni cselekményt a sorozatindító történethez), nos az csupán annyi, hogy rendkívül gyermeteg, egysíkú és fantáziátlan.
De ettől még az okos történetmondás megtalál, a gépszíj elkap és – ahogy a regénybeli utalások is mondják – bátran csusszansz be a Nyúl üregébe, vagy lépsz át a szekrényajtón.

Kellemes, amolyan egy ültő helyben olvasós, az időben évtizedekre visszarepítő kaland.

Tizenévesen gondolkodás nélkül átléptem volna az ajtón. A világom talán egy sziklás, viharos óceánpart lett volna, ahol a sirályok és fókák beszélik az emberek nyelvét, az emberek száját viszont összeöltötték, és szavak helyett egymás érzései kavarognak bennünk, a másiknak okozott öröm vagy fájdalom.

Aztán felnőttem.

Erről szól a Minden szív kaput nyit. Arról az időszakról, amikor valaki kamaszként nem találja a helyét a világban, olyan csorba kulcs, amely egyetlen zárba sem illik, aztán mégis kap egy bizarr helyet, ami személyesen neki készült. A különcségek itt otthonossá válnak, legyen az szivárványország tiritarkasága vagy a holtak csarnokának éjsötétje. A saját világukban ezek a csellengő kamaszok a főszereplők, ők alakítják a dolgok folyását, hercegek, világmegváltók lesznek, őrült tudósok laboránsává válnak: azt kapják, ami őket boldoggá teszi. Ezért annyira fájdalmas a visszatérés, ezért szükséges a rehabilitáció, hogy egyáltalán be tudjanak illeszkedni a való világba – hogy felnőjenek.

Direkt szimbolikával, de nagyon szépen elmesélt ifjúsági történet ez. A szereplők harsány megjelenésükkel animekaraktereket idéznek – Nancy haja megőszült, amint a Halál végigsimította, csak ujjai nyomán maradt ott öt fekete csík –, és az ötletekre is ez a tűzijátékszerűség jellemző, rengeteg felvillantott világ és lehetőség, ami így, ebben a tömör kifejtetlenségben működik igazán. Avagy nem bánom, hogy a kisregényben több az Oktalanság, mint a Logika, és szerencsére a Romlottság is, mint az Erényesség. A cukros, idillien látomásszerű világábrázolást szépen ellensúlyozza a második felére elharapódzó brutalitás, és így még a nyomozás alibi-egyszerűsége sem zavart a kelleténél jobban. És bár a világról rengeteget lehetne még mesélni, ez a premissza ilyen terjedelmet kívánt, így működik erőteljesen.

Remélem, olvasni fogják azok, akik még reménykednek benne, hogy egy elhagyott kútban vagy egy gyufás skatulya mélyén felbukkan az ajtajuk; és azok is, akik már visszatértek.

Nagyon tetszett, egyből behúzott magával a könyv, főleg a sötét oldala. Nancy viszont nem lett kedvencem, nem tudom, olyan „semmi” volt ez a lány, ráadásul nem igazán értettem, hogy spoiler. A véres részek elég brutálisak, azonban nekem ez is tetszett, hogy itt ennyire horrorszerű jelenetek kerültek a könyvbe. Az elkövetőre viszont nem jöttem rá, nem is gondoltam volna rá, én arra tippeltem, hogy az spoiler. Kár hogy nem ismerhettük meg bővebben a különböző világokat, ahová átkerültek a gyerekek, ez a könyv lehetett volna még hosszabb. Azt viszont még furcsa volt, hogy spoiler. Összességében azonban egy nagyon pörgős, izgalmas kis kötet, érdekes világokkal, amelyekből sajnos csak részleteket kapunk. Eleanorról folyton Vándorsólyom kisasszony jutott eszembe, meg úgy összességében az iskoláról is.

Rettenetesen vártam ezt a könyvet, pedig nem volt rá különösebb okom, mint a csábító fülszöveg és az a megmagyarázhatatlan erő, ami vonzott hozzá. Ilyenkor persze mindig kétesélyes a dolog: vagy hatalmas bukta és csalódás a vége, vagy pedig beüt a csoda, és azt érzem, olyan könyvet olvasok, amit mintha személy szerint nekem írtak volna. Szerencsére ez most a második forgatókönyv szerint alakult.
Maga a történet elég rövidke a 160 oldalával, de annál tartalmasabb. Ahogy a fülszövegből is kiderül, egy bentlakásos iskolában játszódik, ahová olyan gyerekek kerülnek, akik egyszer már jártak egy másik világban, csak valamiért visszakerültek a hétköznapokba, és most nem találják a helyüket. Az iskola vezetője, Eleanor maga is kaput nyitott egyszer saját igazi otthonába, ezért pontosan érti azt a végtelen fájdalmat és magányosságot, amit ezek a kitaszított fiatalok éreznek. Nem is kecsegteti őket hiú reménnyel: könnyen meglehet, hogy soha többé nem találják meg a visszavezető utat, így az egyetlen céljuk az maradhat, hogy valahogy megpróbáljanak túlélni és továbblépni ezzel a hihetetlen ürességgel a szívükben. (…)
Tényleg akkora hatással volt rám minden sora, hogy nagyon nehéz összefüggően és értelmesen leírni, pontosan mit is szerettem benne annyira. Egyrészt nagyon mély azonosságot érzek ezekkel a gyerekekkel és a fájdalmukkal, akik valaha az életben megtapasztaltak egy másik világot és valóságot, amiből kiszakadva csak üresség maradt bennük. Nagyon tetszik az is, hogy ez az alaphelyzet kellőképpen szimbolikus ahhoz, hogy bármit bele lehessen látni, bármilyen veszteséget vagy magányosságot, hiszen nem az a fontos, hogy konkrétan milyen kontextusban kerül elő az érzés, hanem az, hogy valószínűleg mindenki átélte már. Nagyon szerettem azt a borús, sötét, mégis gyönyörű atmoszférát, amit teremtett, ami egyszerre készteti az embert emlékezésre és önreflexióra. Imádtam, ahogy az írónő játszik a műfajokkal, hiszen a horror vagy a fantasy éppúgy természetes építőeleme ennek a történetnek, mint az ösztöneinkhez visszanyúló danse macabre.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy maga a szöveg gyönyörűséges és kifejező, és bár nem olvastam eredetiben, biztos vagyok benne, hogy ebben nagy szerepe volt Miks-Rédai Viktória fordítói munkájának. Teljesen egyértelműen kedvenc lett, szépen elfoglalta a helyét abban a sorban, ahol Neil Gaiman, Philip Pullman és Peter S. Beagle már jó ideje dolgozik azon, hogy megnyissa az én ajtómat, amin keresztül egyszer hazajutok. (…)
Bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.hu/2018/04/minden-sziv-kapu…

Érdekes olvasmány volt. Ami tetszett, az a szerző hátborzongató humora és az írói stílusa, de a történetet olyan elnagyoltnak éreztem. A könyv terjedelméből kiindulva erre számíthattam volna.
A történet közepén az a nézőpont váltás pedig bezavart. A könyv nagy része abból állt, hogy szurkoltam Nancy-nek, hogy térjen vissza végre abba a világba, ahol jól érezte magát.
Volt rá néhány napom, hogy végig gondoljam, tetszett-e annyira, hogy folytassam. Végül megszületett a döntés, szívesen olvasnám a sorozat többi részét.

Azt hiszem, így kell felnövéstörténet-fantasyt írni anélkül, hogy elcsépelt elemekből építkeznénk. Erőteljesen, bár nem tökéletesen megírt kisregény, mert számomra több ponton is hiteltelen az intézetvezető reakciója, de ez engem most csak egy félcsillagnyira zavart. Hogy miért? Mert McGuire regényét metaforikus szövegként jó olvasni. Ilyen értelemben helyezi a kamaszkor egyeseknek feldolgozhatatlan, traumatikus életszakaszát szimbolikus, mágikus terekbe, melyekbe a szív rezdüléseire (az igazi személyiség csak más, fantasztikus terekben kibontakozható jellemvonásaira) rezonáló portálokon keresztül vezet az út. Ennek megfelelően ez bizony sötét fantasy, amikbe olyan elemek is keverednek, amelyek normális körülmények között nem szerepelnek YA regényekben (pl. csonkolás) – de ezek nem funkciótlan komponensek, még ha meg is lepődünk azon, hogy a szöveg második fele váratlanul átcsap véres-nyomozós sztoriba. Bár rokonítható a Gaiman-féle fejlődésregények dark fantasy koncepciójával, McGuire kisregénye keményebb és fájdalmasabb, mert alapvetően nem a szokásos felnőtté válás nehéz, de szükségszerű folyamatát ábrázolja a fantasy eszközeivel, hanem azokra a kamaszokra koncentrál, akiknek sokkal nehezebb – ha nem lehetetlen – megtalálni önmagukat és önmaguk helyét ebben a világban. Fontos mű, megérdemelten kapta a díjakat a hibái ellenére is, és alig várom, hogy olvassam a folytatásait. (@Disznóparéj_HVP-nek örök hála, amiért a kezembe nyomta tegnap késő este!)

Minden kaput kinyitni, minden világot bejárni

Seanan McGuire sorozatindító kötete bámulatos finomsággal hozza közel a különleges, egyedi személyiségű szereplőket hozzánk. A szövegben rejlik egyfajta kifinomult elegancia, ami tökéletes ellenpontja az összetört szereplők tökéletlenségének.

A történet szerint vannak bizonyos gyermekek, akiknek az életük során felsejlik egy bizonyos átjáró egy másik világba. Egy olyan világba, ami kifejezetten rájuk van szabva, az ő legtitkosabb vágyaiknak, személyiségüknek, valódi énjüknek a kivetülése. Ők ott vannak otthon igazán, a mi világunk csupán egy kellemetlen kitérő számukra. Igen ám, de néhányan a csellengő gyerekek közül kitaszítottá válnak a saját világukból: ki azért, mert menekülnie kell; más azért, mert megszegett egy fontos szabályt; a harmadikat próbára kívánják tenni, visszatalál-e… haza.
Eleanor West azoknak a gyerekeknek nyújt menedéket, akik valamilyen oknál fogva kitaszítottakká váltak saját világaikból, és vissza akarnak térni. Rögeszmésen ragaszkodnak az emlékeikbe, felejteni nem akarnak, vagy éppen megszállottan kutatják a világok közti ajtót, ami néha épp az orruk előtt van.
Akárhogy is, Eleanor tudja, hogy az ő történetük tragédia. Ezek a gyerekek nem illeszkednek be és soha nem is fognak tudni beilleszkedni a szürke kis világunk standardizált szokásai, szabályai által diktált keretekbe. Ők egyediek, színesek, androgünök, aszexuálisak, különcök, hiper aktívak vagy éppenséggel pszichopaták… de mindegyikük megérdemel egy esélyt, egy helyet, ahol a kegyetlen és kirekesztő világunkban menedékre lelhetnek. Eleanor tudja jól, nem mindegyikük találja meg a visszautat a saját, lelkükhöz simuló világba, ahova igazából tartoznak. Sokuknak a mi világunkban kell végigszenvednie egy életet pusztán azért, mert eltér a személyiségük, az érzéseik, a gondolataik a megszokottól. Eleanor West eltökélten segít visszatalálni nekik a saját ajtajukhoz… vagy segít nekik enyhíteni a szenvedést ebben a világban.

A sorozat nyitó része ezt az alaphelyzetet mutatja be egy lélekben már halott lány szemüvegén keresztül. Nekem ugyan kissé gyors volt spoiler a tempó, de kiváló alapnak tartom ezt a kisregényt, rengeteg irányba elvezethet minket a szerző innen.

Beleszerettem ebbe a történetbe, alig várom a folytatást!

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
http://niitaabell.blogspot.hu/2018/05/seanan-mcguire-mi…

„Többet kaptam tőle, mint amire számítottam. Engem teljesen beszippantott Seanan McGuire világa, az összes furcsaságával együtt. Élvezettel faltam a sorokat, hiszen egy nagyszerű történet elevenedett meg a szemeink előtt, ugyanakkor nem tudok elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy ebből sokkalta többet is ki lehetett volna hozni. Egy elvesztegetett lehetőségnek látom, hiszen több ki nem aknázott remek fordulat is még ott ül benne, amik már sosem törhetnek a magasba.
A végső megítélésem ugyanakkor pozitív a könyvről. Szerettem a könnyű humort, ami átlengi, s azokat az életigazságokat melyeket erősen kimond.
Reményeim szerint a folytatásban többet fogunk kapni, minden szempontból. Mindenesetre kíváncsian várom. Úgy érzem, van benne potenciál, s megérdemli az esélyt a folytatás is.

A Minden szív kaput nyit reménnyel tölti el az olvasót, hogy létezhetnek más csodálatos és borzalmas világok is a miénken kívül, s hogy mindenkinek lehetősége van nagyobbá válni, ha elég bátor és kitartó hozzá.”

Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel a kisregénnyel kapcsolatban.
Egyrészt van egy nagyon jó alapötlet, és elindul egy ilyen kedves, Gaimanes hangulattal. Elkezdünk megismerkedni a könyv világával, ami tényleg, igazán érdekes, de sajnos a kötet túl rövid ahhoz, hogy igazán elmerüljünk benne.
Vannak ilyen kicsit Tim Burtonös, különc karaktereink, akik a rózsaszín unikornisos világok helyett sokkal sötétebb helyeken jártak, ezért számkivetettek a számkivetettek között is.
Kapunk egy kis nyomozgatást is, amihez ismét csak túl rövid a könyv, hogy igazán érdekes legyen, de cserébe átlendíti a történetet a második felében egy 180 fokos fordulattal gore horrorba, ami számomra érthetetlen és indokolatlan volt.
Ezeket még meg tudnám bocsátani, mert végül is sorozat nyitó kötet, majd elmerülünk a világban később, majd letisztul hogy milyen lesz a végső hangulata a könyvnek…
De az, hogy gyerek karakterek szájába erőltetjük a saját politikai nézeteinket, úgy hogy az se nem odaillő, se nem indokolt, totál kizökkentő, zavaró és még fel is b*ssza az ember agyát, mert azonnal az jut eszedbe, hogy „Ahha, szóval a mágikus receptje a Hugo, Locus és Nebula díjnak véletlenül sem a tehetség, hanem a patikamérlegen kiszámított gender bender, aszexualitás és női felsőbbrendűség toposzainak kutyuléka…”
De most komolyan. Aktuálpolitikát lehet mesterien is belesimítani egy fantasy történetbe, lsd. Ötödik évszak, Acél emléke. De Ringil és Essun felnőtt karakterek, kegyetlen, realisztikus világokban, saját keserű tapasztalatokkal és világképpel. Ez így mégiscsak nagyon más, mint egy gyerek szájába adni oda nagyon nem illő dolgokat.
Valószínűleg elolvasom a következő kötetet, mert érdekel, hogy milyen irányt vesz a történet, de a tavalyi tapasztalataim megerősítést nyertek…Ha még egyszer elcsábulok valamire, aminek csak a fülszövege tetszik, de nem tudok róla semmit, nincsenek róla vélemények ismerősöktől, akkor inkább felgyújtok egy 5000-est, mert ugyanott vagyunk.

Kaptam egy nagyon lelkes élménybeszámolót egy barátnőmtől, aztán hirtelen egy könyvet is a kezembe, hogy „Olvasd el!”.
Látva a fülszöveget, nem is mondtam nemet, mert ez jó is lehet. :-) Kíváncsiságból ránéztem az értékelésekre, és off meggyőztek, ebben valóban lehet valami…
De mennyi minden…
Abszolút nem azt kaptam, amire számítottam. És ez is egy olyan eset, amikor nem bánom.
Van egy fajta dermesztő, sötét hangulata, melyet oldanak a szereplők egyedi karakterei.
A történet több, mint amit sejtet, határozottan elvitt egy olyan érzelmi zónába, ahol nem sűrűn fordulok meg, de ez képes volt pozitív élményt okozni.
És sajnálom, hogy csak ennyit kaptam belőle. :-(
Hol a folytatás? Hol vann??

És imádom a borítót ♥️