Mi ​vagyunk a medvék (Björnstad 1.) 93% 1380 csillagozás

Ez a könyv valami egészen elképesztő és számomra letehetetlen volt. Majd minden fejezet után kicsit letettem és átgondoltam, amit olvastam. Nem lehetett sietni vele, mert minden bekezdésnek és minden mondatnak súlya és ereje van. Néha azt éreztem túlontúl terjengős (sokszor ismétlős), de összességében végül mégis azt gondolom minden sornak, gondolatnak oka és jelentősége volt.
Vannak könyvek, amelyeknél annyira azt érzem, hogy csak arra várt, hogy elolvassam. Gyanítom Backman többi műve is ilyen lesz számomra. Ez az első olvasásom tőle, de hogy nem az utolsó, az holtbiztos. Zafón mellett a másik olyan szerző, akit április folyamán fedeztem fel magamnak és alig várom, hogy újra elvarázsoljanak. Tuti el fogom olvasni a Medvék folytatását is, az Egymás ellent.

Én annyira örülök, hogy van egy ilyen író, mint Fredrik Backman, és a könyvei megjelennek magyarul, hála az Animus Kiadónak, mert egyszerűen zseniális szerző, fantasztikus tehetséggel mutatja meg az embernek, hogy mennyiféle érzelem rejtőzik a lelkében és a szívében, és azt is, hogy az élet milyen szép, a szeretet milyen nagy kincs, és a család mennyire fontos.

Mi vagyunk a medvék – zseniális cím.
Egy város az erdő közepén – Björnstad.
Hoki – sport, ami miatt kicsi aggodalom keletkezett bennem, amikor megláttam, hogy Fredrick Backman új könyvének témája a hoki. Ezen most már csak mosolygok, nem is tudom, hogy miért voltam ilyen hitetlen és kételkedő. Hiszen eddig én még nem csalódtam Backman könyveiben!

Szívet melengető, megrázó, megdöbbentő és reményteli történet a medvék története. Fredrik Backman ismét bravúrosat alkotott, örökös tag lett a kedvenc íróim között. Igaz, már eddig is az volt. :)

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/11/fredrik-backman-mi…

Nem hiszem, hogy sok olyan ember van, aki ne találkozott volna Fredrik Backman nevével és könyveivel. Egy biztos, ha meglátod a nevét egy regény borítóján, akkor az garancia arra, hogy valami nagyon-nagyon különlegeset fogsz kapni, olvasni, érezni. Kevesen képesek így kihasználni a szavak erejét, ahogyan ő teszi ezt minden művében. Egyszerre fogsz érezni örömöt, bánatot, dühöt, megértést, és képtelen leszel eldönteni, hogy melyik uralkodik erősebben.

Az első könyvem tőle: Az ember, akit Ovénak hívnak, elrabolta a szívem. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire imádtam minden sorát. Akkor azt gondoltam, hogy ezt nehéz lesz überelni, mert ilyet írni csak egyszer lehet. Nem is értem miért gondoltam ezt. Azóta már több könyvet is olvastam tőle (Hétköznapi szorongások, A nagymamám azt üzeni bocs), amelyek a maga nemükben zseniálisak voltak, mégis, azt kell mondanom, hogy a Mi vagyunk a medvék az eddigi abszolút kedvenc lett. Lehet, hogy a friss élmény miatt, nem tudom. Bár hetek teltek el a könyv olvasása óta, még mindig a hatása alatt vagyok; képtelenség elengedni.

Backman nem egy témáról ír, hanem mindenről. Olyan összetett, komplex történeteket vet papírra, hogy az olvasó csak ámul és próbálja összeszedni magát, vagy éppen a darabjait a földről, mert úgy érzi, teljesen szétesett. A Mi vagyunk a medvék fő témája a hoki, de mégsem az. Egy így furán hangzik, tudom, de, aki azt gondolja, hogy ez a könyv a sportról szól, az hatalmasat téved. Természetesen jelen van szinte minden oldalon, de a sorok mögött valami más lakozik: összetartás, barátság, szeretet, hűség, elfogadás és ebből eredendően a bosszú, a gyűlölet, a szánalom, és még sorolhatnám oldalakon keresztül.
Teljes értékelés:
https://prokontra.net/2020/10/30/fredrik-backman-mi-vag…

Olyan komor volt, olyan óriási feszültségekkel teli, hogy szinte végig görcsben volt a gyomrom, és ezt annyira nem szeretem. Azt éreztem, hogy Backman most valahogy túltolta, annyi emberi nyomorúságot bele akart írni ebbe a történetbe, hogy sok volt ez egy ilyen kisvárosnak, szinte egy épkézláb ember nem volt benne. Az Átmeneti üresedés jutott eszembe most, ott éreztem ezt, hogy kellene valami feloldás, több humor, amit Backmantól meg aztán még fokozottabban elvártam volna. Azért voltak nagyon szép emberi pillanatok, meg is hatódtam egyszer-kétszer, úgyhogy kíváncsi vagyok a folytatásra is.

”Harcolni nem nehéz. Csak azt nehéz eldönteni, mikor érkezett el a pillanat, hogy felvegyük a küzdelmet.”

Már sok jót hallottam Backman munkásságáról, így szerettem voltam én is olvasni tőle, és erre a művére esett a választásom.

Bevallom nekem az eleje kicsit nehézkesen indult, és azt hittem másról sem fog szólni, csak a hokiról, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ennek a könyvnek sokkal mélyebb a mondanivalója, sokkal több minden rejtőzik a sorok között, mint azt hittem.
Backman részletesen elénk tárja a Björnstad-i emberek hétköznapjait, szinte mindenkinek a nézőpontját megismerjük: legyen az gazdag vagy szegény, nem számít, mert ezt a kis közösséget összetartja egy felemelő érzés, ami a világot, a szórakozást jelenti számukra. Ez történetesen maga a sport, jelen esetben a jégkorong.
Ahogy haladunk előre és kezd jobban kibontakozni a cselekmény, úgy válik egyre világosabbá, hogy milyen titkokat őrizgetnek ezek az emberek.
A bonyodalom igazán ott üti fel a fejét, amikor Mayával megtörténik a legrosszabb dolog, amit egy nő valaha is elszenvedhet.
Egy összetartó közösségben ezen fordulat teljesen felkavarja és megosztja őket. Megtudhatjuk, hogy a pénz sokkal nagyobb hatalom, mint a becsületünk vagy az erkölcsi normánk.
Minden fejezet végén muszáj kicsit elgondolkodni, magunkba nézni, hiszen akár velünk is megtörténhetnek ezek a dolgok a való életben.
A befejezés nagyon figyelemfelkeltőre sikeredett, ezért kíváncsi vagyok, kinek milyen mederben folytatódik tovább az élete.

Bármennyire szerettem volna, sajnos az öt csillagot nem tudom megadni neki. Egy darabig nem tudtam, hogy mit akar kihozni belőle, számomra kicsit zavaros volt, sok mindent nem tudtam hova tenni.
Aztán eljött a könyvnek az a pontja, amikor igazán beindult a cselekmény, és ráébredtem, hogy mennyire jó is a könyv.
Egy olyan hely, ahol mindenki életében van valami sötét, valami, ami tönkreteszi a normális, boldog életet.
Drámai volt, komoly, és nagyon érzelemdús. Rám nagy hatással volt. Az, hogy mindenki élete ennyire tökéletlen, valóságossá tette számomra az egész történetet. Bár Amaton kívül senkit nem tudtam megkedvelni, mégis úgy érzem, hogy minden szereplő különleges volt a maga módján.
Nem hozta nálam azt a hatást, amit Az ember, akit Ovénak hívtak, szerintem nálam azt nem fogja semmi felülmúlni, de érzem, hogy ez a történet is különleges, és hatásos volt.
Minden zavarossága ellenére is jó, érdeklődve olvastam, tetszett.

Az első két (magyarul megjelent) könyve után felhagytam Backmannal, nem én vagyok a célközönsége, bármennyire is nem lehet nem megkedvelni Ovét. Aztán azt olvastam, hogy ez az új szériája, a Björnstad könyvek az más, sokkal komolyabb, felnőttesebb, akkor miért ne próbálkozzak meg vele?, elvégre azt sosem mondtam, hogy nem jó szórakozás Backmant olvasni.
Nos, akárki is mondta a fentieket, tévedett, ez a Backman még mindig ugyanaz a Backman, szentimentális, teátrális, egy érzelmi viharfelhő a könyvespolcról. Hát hogy lehet már olyant írni, hogy Elég nagy a csönd a teremben ahhoz, hogy mindenki meghallja, amikor Peter szíve megszakad.
Persze értem én, hogy mi okozza ezt a tévképzetet, hisz a regény hokival indul, belecsöppenünk a sport szeretetének jeges örvényébe, igazi fanatikus szinte az összes szereplő. És úgy is tűnik, hogy minden ekörül fog forogni, a junior csapat bajnoksága körül, aztán egyszer csak minden a feje tetejére áll, és egy nemi erőszak tárgyalásába csap át a történet. A stílus ettől még nem változik, csak az érzelmek, amik eddig a hoki körül forogtak, most már az egymás iránti felelősség témáját járják körül. Továbbra is szentimentálisan és teátrálisan, csak komorabban. Még ha engem zavar is, hogy nyilvánvalóan manipulálni akarnak, az nem jelenti azt, hogy ez a regény ifjúsági könyvként ne állná meg a helyét. Mert persze az, tinédzsereknek szóló erkölcsi mese, és annak nem is rossz. Ha lenne egy tizenéves gyerekem, akkor biztos a kezébe adnám, és már nem is kellene elmagyaráznom neki, hogyan is kell felelősségteljesen viselkednie, ha egy másik nembéli fiatallal kerül intim közelségbe.
Backman profi. Tudja, hogy mi kell az olvasónak. Csak a megfelelő olvasó kezébe kell adni a könyvét.

„Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni.”

Björnstadban leginkább túlélésre játszanak, a túlélés kulcsa pedig egyértelműen a hoki. Az edzők, a sportigazgató és a játékosok a győzelemre törekszenek, miközben feldolgozhatatlan egyéni tragédiák zajlanak a háttérben. A sportban és a magánéletben is veszteni kell egyeseknek, hogy valaki más győzhessen. Azonban, ahogy az edző, David fogalmaz, a játék során „a titkos taktika a szeretet”, akárcsak Backman könyveiben. Hiszen az író mágikus varázsának kulcsa a szavakból áradó szeretet, a nagy betűs Emberség. A könyvet olvasva ugyanis nemcsak a pokol legmélyebb bugyrait ismerhetjük meg, de ismét megtanulhatunk hinni a szeretet erejében, Peter csodás apai megnyilvánulásai, vagy épp Ana és Maya hihetetlenül erős barátsága által. Backman ismét igazi lélekbalzsamot adott ki a kezei közül, olvasás közben hol sírtam, hol nevettem. Bár elkövettem azt a hibát, hogy a sorozat második részével (Egymás ellen) kezdtem, egyben igazi ínyencség volt megtudni a hátteret, bepillantani a szereplők és a hokicsapat múltjába. A Björnstad pedig kiérdemelten a kedvenc sorozataim között kapott helyet.

Pontosan kettő kivételével, minden könyvét olvastam már Fredrik Backman műveinek. Mindig azt kellett mondanom, hogy az Ove-t, amit először olvastam nem tudta túlszárnyalni semmi, valahogy nálam az lett az etalon a leg leg. A Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék sem tudta és sajnos azt kell mondanom a többi könyvét sem, amit olvastam eddig. Valahogy nem lettünk barátok, valahogy nem tudtam közel érezni magamhoz úgy, ahogy azt szerettem és vártam volna.
Számomra nagyon lassan indult be, mondhatni a könyv 2/3 része után. Nem volt egy karakter sem, aki megragadott volna, soknak találtam a leíró részeket, vártam, hogy valami történjen. Utána viszont a vége elkezdett érdekelni, azt a részt egybe is olvastam már el.
Úgy gondolom ehhez az olvasási élményemhez hozzátett az is, hogy egy nagyon eseménydús, pörgős könyv után olvastam, ami teljesen levett a lábamról és még most is a hatása alatt vagyok, így ezt sajnos elég vérszegénynek éreztem.
Mivel a könyv vége felkeltette a kis érdeklődésem mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot és remélem ez a véleményem változik a pozitív irányba.

Mint az író valamennyi könyve, ez is zseniális. Amikor az ő írásait olvasom, mindig az az érzésem, hogy valami különös kegyelmi állapotban ír, amelyet kizárólag számára tartogatnak az égiek. Másként nem lehet ennyi éleslátással, bölcsességgel írni. Ilyen visszafogottan szemérmes, és ugyanakkor kitárulkozó stílusban.
Nagy kérdéseket boncolgat. Nem igazán tudott meggyőzni arról, hogy a sebzett lelkű, a sorból kilógó „medvék” számára valóban gyógyír a hoki, a jégpálya pedig menedékhely. Később rájöttem, hogy nem is a meggyőzés volt a célja. Csupán a tényfeltárás, s az emberi hozzáállás bemutatása.
Ebben a városban gondoskodni szoktak egymásról. Vagy arról, hogy ki ne derüljenek a disznóságok. Hogy ki miben bűnös, mennyire ül benne a trutyiban. Nyakig – e, vagy csak fél lábszárig ? Mindig találni kell egy bűnbakot, aki elviszi a balhét, mentegetve ezzel az aljasságot. De egy erkölcsi határ átlépése után már senki sem menekülhet el a lelkiismerete elől. „A sikeresnek mindent szabad” gátlástalanságát egy határ után már nem lehet elfogadni. Előtte sem, ha a szereplők jóban akarnak lenni önmagukkal.
„Az emberek értenek a szégyenkezéshez ebben a városban. Korán kezdték.”
Ez egy minden korban és időben fájdalmasan aktuális regény. Mert egyszerre szól mindenről, ami szégyenteljes és szép, ami nagyon is emberi, vagy az emberhez méltatlan. Az okot Fredrik Backman sokkal tisztábban megfogalmazza, mint ahogy én szavakba tudnám önteni :
„Az életben kevés dolgot nehezebb beismerni önmagunknak, mint azt, hogy álszentek vagyunk.”
Mindenkinek ajánlom ezt a regényt, aki önmagához tud kíméletlenül őszinte lenni. És azoknak is, akik el tudják viselni, ha mások kíméletlenül őszinték velük szemben.