Kormorán ​Baru, az áruló (Kormorán Baru 1.) 79% 71 csillagozás

Engedd el a bizsergető várakozást, hogy egy jó kis szaftos fantasy regénybe kezdtél! Ne siránkozz azon, hogy végül mágiától és varázslattól mentes környezetbe csöppentél! Ne keress a sorok között boszorkányságot és természetfeletti lényeket! Fogadd el, hogy ebben a feudális Európát modellező, hercegségekre tagolt, politikai-hatalmi játszmákkal át- meg átszőtt, udvari intrikák mérgétől csöpögő és véres összecsapások kiontott beleiben gázoló képzeletbeli világban a gonosz sötétségét nem más, mint az ember maga testesíti meg!
S ha mindezzel megbékéltél, akkor úgy érzed majd, hogy egy sodró cselekményű, izgalmas fordulatokban gazdag, jól szerkesztett, változatos karaktereket felsorakoztató, fiktív környezetbe helyezett, szórakoztató (számomra erősen ifjúsági) kalandregényt kaptál.
S ha még ez sem elég, akkor figyelmezz az alábbi idézetre és gondold azt, hogy egy formabontó moralitás példázatra leltél, amely a sorok között okosan olvasva, akár még hasznos erkölcsi tanulságokkal is szolgálhat spoiler ifjú földlakók számára:
A kard öl. Ám a kardot a kar lendíti. A kar lenne a felelős a gyilkosságért? Nem. A kart az elme lendíti. Akkor hát az elme a felelős? Nem. Az elme felesküdött a kötelességre, így miként a Trónus megírta, az elmét a kötelesség irányítja. Tehát a Trónus szolgája vétken felül áll.
Nem igazán derül fény a főszereplő tényleges indíttatására, de úgy érzem, hogy pont ettől lesz a regény mindvégig érdekfeszítő és ez ad lehetőséget a szerzőnek az antihős valós jellemének folyamatos elködölésére, és természetesen a folytatások ügyes előkészítésére. (Persze egy tehetséges író gondoljon a szükséges marketingre is…) Semmiképp nem a várt élményt kaptam Kormorán Baru bemutatkozó történetétől, de kicsit rápihenve a kezdeti meglepetésre, végül is kíváncsian várom a folytatást.

P.S.
A makrogazdasági fejtegetéseket, költségvetési, vagy akár pénzpiaci összefüggéseket taglaló részeknél a hozzáértő reál-értelmiségi molyok számára javallott a vérnyomáscsökkentő előkészítése. (De mindez szerintem nem bántó és nem von le jelentősen az olvasási élményből)

Ez a történet engem megvett kilóra, az első oldaltól éveztem az utolsóig. Nekem nem volt olyan érzésem, hogy túlírt lenne, én még oldalakon át el tudtam volna merülni ebben a világban, ebben a ármányokkal teli politikai csatározásban. A főhős amúgy egy pillanatra se lopta be magát a szívembe, és nem egy olyan meglepetést okozott, ami ezt csak erősítette, de ettől csak még jobban élvezhető volt a cselekmény, mert szinte egyedül elviszi a hátán.
A világ már kicsit érdekesebb, mert semmi új nincs kitalálva, vannak az elnyomok és az elnyomottak, aki le akarják vetni a rabláncot. Ami viszont érdekes, hogy miként történik ez az elnyomás,nem a sablonos módon, és ez már érdekessé és egyedivé teszi a világot.
A regény amúgy nem finomkodik, kellően brutális, az író könnyen lefejezi a meghatározó karaktereket. A csatajelent is jól sikerült, bár ettől tartottam az olvasás alatt, de kellően kidolgozott ahhoz, hogy ne bukjon el az addig megszokott színvonal.
Nekem nagy élmény volt ez a könyv, de lehet, hogy jókor talált meg, pont vevő voltam rám, és el tudtam kellően mélyülni benne.
Ajánlom azoknak akik, egy kicsit más fantasy regényre vágynak, ahol a politika az árulás nagyobb szerepet játszik.

Ez is egy olyan megírhatatlan fajta értékelés lesz, mert ahányszor csak felidézem, felzavarom a mentális darázsfészket. Jólnevelt pillanatokban készítettem már jegyzeteket, firkákat rajzokat, házi infografikát, kerestem vissza a belső lexikonomban a hasonló élményeket, hogy valahogy rátaláljak arra a kognitív drogra, ami harminc oldalon belül beütött. Még mindig nem mondhatnám, hogy megvan, úgyhogy ez most egy kísérleti, performatív fangirling lesz. Én szóltam.

Seth Dick… inson egy sunyadék, imádnivaló bűvész, beszélő névvel. Mer' lessük meg, a regény egy mérsékelten részletes, már-már közhelynek minősülő térképpel indul, ami egyfelől egy Catan telepesei-tábla is lehetne, vagy bármelyik stratégiai játék táblája ever, annyira nagyon egyedi. Ámde ez az ember fogja, és egy ekkor még teljességgel ismeretlen fazon széljegyzeteivel, szóval érted, adatokkal és reflexiókkal szórja meg, egyszerre utalva véleményre, ízlésre, tervezésre. Touché. A játéktábla egy olyan irányból kap színt, ahonnan spoiler különlegesen gyakorlott fogyasztó esetleg bólogat, de a többi simán át-, meg visszalapozza, és mire elhelyezi a regényben ezt az egészet, már formát öltenek a területek. Egyrészt számokban spoiler, másrészt arcokban: Aurdwynn hercegei egyszerre osztják szét maguk között a fantasy uralkodók személyiségtípusait, és válnak egyre élőbbé a beszéd, a gesztusok, tervek, ésatöbbik által. Egyetlen színrelépés sem öncélú vagy szükségtelen, mindegyik további adatokkal és árnyalatokkal bővíti a mentális adatbankot – egyébként ez nemcsak az aurdwynni hercegekre és méltóságokra igaz, de majd' minden karakterre. Baru és a narrátor (főleg az utóbbi) pedig ebben a sodorban lavíroz, és mire már kezdené az ember kétségbevonni egyik-másik lépésének jogos vagy sikeres voltát, a következő jelenet bebizonyítja, hogy van itt létjogosultság spoiler . Ennek ellenére megmarad az egyensúly, Baru újra és újra megfizeti egy-egy lépése árát, és akkor sem vagyok hajlandó ennél jobban belemenni, ha egyik-másik szálról nagyon is lehet sejteni, merre vezet. spoiler A regény minden nyomorult jelenetét áthatja egy hatalmas, ízléstől és a hátralevő oldalszámoktól függően kétségbeejtő/undorító/arcbalépős világégés sejtése. Ettől pedig nemcsak Baru,de a többiek egy-egy lépése és döntése majdhogynem mitikussá válik spoiler. A könyvelői szemmel ábrázolt romlást pedig egy-egy túlságosan is szép, eleven és cuki lásd sétáló mítoszok villanás töri meg, amitől akkor is vigyorog az ember, ha tulajdonképpen tudja azt is, hogy. spoiler
No most, mindennek a végeredménye egy olyan világ, ahol ugyan valószínűleg nem túl cizellált képeket vizualizál az ember városokról, falvakról, dekorációról, ésatöbbi, de minden nyomorult követ a sajátjának érez, nem beszélve az emberről,aki épp elbotlik a kőben.

A globális vonulat – amiről ugye csak nem sikerült beszélnem idáig – nagyon hasonlóan működik: a Maszkák birodalma a világ összes diktatúrája egyben, valaha és globalizálva spoiler, egyszerre sterilen izgalmas csak van valami lenyűgöző egy ilyen pontos és hatalmas gépezetben, módszerekben és eredményekben és személyre szóló. Az utóbbit egyfelől a kisgyerekből felnőtté váló Baru nézőpontja és korai veszteségei határozzák meg (nem ettől a résztől rágja le a körmét az ember, habár Taranoke valószínűleg sokkal izgalmasabb, mint amennyi látszik belőle), másfelől és itt ismét szeretnék felpattanni és ódában, pantomimben és kamarazenei előadásban zengeni Mr. Dick-inson agyát, látó szemét és alkotó mancsait a különféle típusú és méretű kishalakon keresztül*. A mód, ahogy a felháborodást kiváltani leginkább alkalmas hívószavakban (egen, ez főleg szexualitást és családmodellt jelent, egenegen, azokat a családokat, hát mégicsakmár, egyszerre undi és megkerülhetetlen, mi más jutna a népek eszébe, hát csak nem a csiszolt üvegük?) látják az amúgy leigázott és hangyabokányit földbe taposott taranoke-i népet – és nemcsak a maszkák, de az aurdwynniak is, akikért ugye Baru küzd, mint egy falka Vadkutya. spoiler És akárhány közös pont akad is a szövetségesek között, ezek az idegesítő címkék és hívószavak mindig ott vannak, és kerülgetni kell őket, meg utálkozni, amikor úgy tűnik, szokatlan döntéseket eredményez. Egyértelműen jár a szerzőnek a Platina Fokozatú Queer Pacsi, de talán egy Marginális Kisezüst is.
Hm, igen, szóval, khm, nagyon ajánlom, főként azért, ahogy a személyes és világméretű folyamatok összekapcsolódnak, a veszteség és a nyereség találkozik, az inflációtól a gyarmatosításig minden jelenség statisztikákat és arcot is kap. Ez nem sikerül mindig, minden ponton hibátlanra, de a tabló is, a történet is lenyűgöző.
Szóval Mr. Dickinson lesz szíves sürgősen alkotni a folytatást, mert az is lesz neki egyszer.

* Egy kivétel van, őérte kár is, mert egy kicsit kilóg még a szuperhatékony maszka gépezetből is. spoiler

Az utolsó 150 oldal csak feltornázta 4 csillagra!
Ha pörgős, akciós varázslattal teli fantasyra vágysz, akkor tedd vissza a könyvet a polcra! Ez annyira low fantasy, hogy nuku, azaz nulla varázslatos elemet tartalmaz. Egy kitalált középkori világ egy elnyomó birodalommal és egy ellenszenves, azaz antihős. A Koboldcsászárnál kimondottan tetszett az udvari intrika, itt azonban már sok volt. Az elején még értettem Baru motivációit, de aztán jól megcsavarta az író a sztorit, kicsit vontatottá vált, hogy a végére ismét felpörögjön. A közgazdaság sosem volt kedvenc, és bár a New York 2140 esetében érdekesnek találtam, itt egy kicsit sok volt belőle. Szervezzünk lázadást számvevői szempontokkal. Hm. Mégis, ami leginkább zavart, hogy nem tudtam megkedvelni Barut, és sajnáltam a többieket. Így nem hoz izgalomba a folytatás.

Ambivalens érzéseim vannak. Egyik oldalról nagyon tetszett a történet (ezért haladtam vele ennyire lassan, mert minden sorát ízlelgetni akartam). A másik oldalról valami hiányérzet kínzott a történet alatt, amit nem tudtam magamnak megfogalmazni egészen a végéig. Nem tudtam megszeretni a főszereplőt, nem értettem az indítékait, és hiányoltam egy másik nézőpontot, ami jobban megvilágította volna számomra, hogy végülis mire megy ki a játék. Persze pont ezek miatt olyan jó ez a könyv, és a közgazdaság oldalról történő megközelítés meg még dob az élményen.

A Kormorán Baru történetének felépítése valahogy úgy viszonyul a megszokott fantasy regényekéhez, mint a Dűne a hagyományos űroperákéhoz. Kardforgatók, kalandozók, varázslók? Nem, ez a könyv elejétől a végéig politikusokról szól, akik kizárólag nagyban hajlandóak gondolkodni. Ebből következnek a regény erényei és hibái is.

A Maszkák Birodalma gazdasági imperializmust gyakorol a fél világon (és szemet vetett a másik felére is). Tudományával, filozófiájával, de legfőképpen áruival és pénzével hengerli le a nála gyengébb népeket. (Varázslatról egy fél mondat sem esik a könyvben. Zéró, semmi. Tulajdonképpen egy középkori világon játszódó SF-nek is tekinthetnénk.) Előnyös szerződéseket, orvosokat és tanárokat ajánl nekik, majd gyakran egy kardvágás nélkül beolvasztja őket önmagába. Közben pedig kiirtja a helyi kultúrákból mindazt, ami a birodalmi erkölcsbe nem fér bele. (A globalizáció metaforáját igazán nem nehéz felismerni.) A történet főhőse egy olyan fiatal, akire nem hat ez az agymosás, és eltökéli, hogy belülről változtatja meg a rendszert. Még akkor is, ha ehhez neki magának is szörnyeteggé kell válnia. Azt hiszem, hogy a cím e téren elég sokatmondó.

A könyv javára kell írnom, hogy ügyesen vitte végig a pénz és a kapcsolatok mindenhatóságának alaptételét, sehol nem csúszott át egy pillanatra sem a hősies fantasy toposzaiba. A Maszkák modern és a lázadók középkori világképének ütköztetése során jól megmutatta mindkettő hibáit, nem állt egyértelműen egyik kultúra pártjára sem. (Nyilvánvaló, hogy az a feudális cucc, amiért a lázadók kiállnak, nem jó, csak nincs jobb.) A Birodalom működésével kapcsolatban is volt néhány érdekes, kreatív ötlete, bár ezeket – alighanem szándékosan – meghagyta a háttérben. Az ellenségből tulajdonképpen csak ügynökeit és bábjait látjuk, ami a maga módján a könyv hangulatát erősíti, a világot viszont nem feltétlenül. Amit nagyon részletesen kidolgoz, az alapjában véve egy hagyományos középkori világ, angolszász alapokkal, néhány egzotikus elemmel valamint bullákkal és bányajogokkal*. (Baru szülőföldje sokkal egzotikusabbnak tűnt, kár, hogy hamar búcsút intettünk neki.) Végig globális léptékben láttatja az eseményeket, de éppen ezért a szereplők gyakran megmaradnak vázlatosnak. (Még egy dolog, amiért ez a könyv talán jobb lett volna SF-nek. :P) Főhősét rendszeresen olyan helyzetekbe hozza, amelyekben nincs jó megoldás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a végső döntése meglepett, ugyanakkor a bizonytalanságomat sikerült végig fenntartania.

Amikor Kameron Hurley a könyvet „brutálisnak” nevezte az ajánlóban, egy kicsit másra számítottam, ugyanis ha valaki, akkor ő tényleg brutális. Dickinson írói húzásaira inkább az aljas jelzőt használnám: a kegyetlenség ritkán jelenik meg fizikailag, annál gyakrabban a szereplők lelketlen döntéseiben. Gyanítom, hogy a szerző azért is maradt meg egyetlen nézőpont-karakternél az egész könyvben, mert a gyanakvás és az önzés mindent átitat a karakterek közötti kapcsolatokban. Ez eleinte mindenképpen jó ötletnek tűnt, de idővel talán szerencsésebb lett volna, ha behoz még egy-két másikat is. Ezt pusztán csak a terjedelem miatt gondolom: egy ilyen hosszú könyvet a lineáris történetszövés szerintem már elkerülhetetlenül vontatottá tesz.

Túlzónak találtam, hogy a Maszkák embertelen tettei szinte mindig ugyanarra vezethető vissza: arra, hogy elutasítják a szexuális szabadosságot. Mintha ez lett volna az elnyomás egyetlen, központi témája. Így minden kidolgozott részlet dacára az ellenség valahogy sablonos maradt. Ők a Bigott Birodalom. És mit adtak ezért cserébe? Vízvezetéket. :D A szerző ezzel túlzásba vitte a trendiséget, ráadásul egy idő után szinte már borítékolni lehetett az újabb és újabb szereplők comingoutját. Stílusán érződik, hogy kezdő író keresi a saját hangját, és e hiányosságokért szerintem csak részben lehet felelős a fordító. Neki egyébként két ismétlődő hibája irritált: a Kegyed és a Kegyelmességed megszólítás egyáltalán nem ugyanaz, az „Egy igazságosabb kéz” mondat pedig nagyon rosszul skandálható.

* Nem szó szerint. A „bullák és bányajogok” a geopolitikai fantasy kedvelt magyar gúnyneve, a Dungeons & Dragons nyomán :)

Haragszom rád, Mr. Dickinson! Annyira zseniálisan ötletes és izgalmas novellát kanyarítottál a 2017-es Strahan antológiában, hát miért kellett ezután egy ilyen középkorias számháborús fantasyt írni? (És még csak nem is úgy számháborús, mielőtt fura mágiára gondolna valaki!) Tudom, én nem rajongok az epic fantasyért, menjek inkább vissza weirdet meg urban fantasyt olvasni, de azért lehetnek elvárásaim!
Mert jó, a Maszkabál meg az egész koncepció nagyon tetszetős és érdekes. Jó volt, hogy egy kvázi-középkori világba belekevertél olyan kérdéseket, mint az identitás, a homo- és heterogenitás, de miért kellett ezt ennyire hosszan megírni? Jogosan jegyezte meg valaki, hogy sokat elárul a cselekményről, hogy a legizgibb részek a csatajelenetek (úristen, körmömet lerágtam, pedig mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy izguljak egy csatán!), holott ennek a regénynek elvileg nem ezekről kellene szólnia! Hiába volt érdekes a gazdasági bűvészkedés, a ki ver át kicsodát szervezkedés, végül már túl sok lett ebből, túl sokáig tartott eljutni A-ból B-be. Félre ne érts, kíváncsi vagyok, mi lesz a Maszkabál és Kormorán Baru sorsa, de nem lehetne ezt egy picit feszesebbre húzni?
És egyébként is, tessék valami weirdet vagy agyeldobósan ötleteset írni! Láttam, hogy tudsz ilyet, szóval ne pepecselj túl sokat az intirkákkal! (Nyafogó olvasó mód kikapcsol.)

Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Nem tudom eldönteni, hogy tetszett, vagy nem. Mert nem igazán törekedett arra az író, hogy megszerettesse velem a könyvét. Ami az elején nagyon tetszett, az egy idő után monoton és unalmas lett. Sokszor lendületét vesztette a könyv, így nem maradt meg számomra kellemes élménynek.
Politikusok, kémek és hatalomra vágyó nemesek játéka az egész. Kevés benne a lendület és a cselekmény. A szereplőket nem igazán lehet megszeretni, legalábbis én nem nagyon éreztem senki iránt sem túláradó szimpátiát. Baru túl kemény, rideg, szinte alig nyilvánul meg érzelmileg. Mindenkit annyira a hatalom mozgat, hogy közben elvesznek azok a dolgok, amiért harcolnak…szabadságot a saját országuknak. Közben meg százával halnak meg a közemberek és sanyarognak, háborúskodnak.
A végén kezdtem sejteni a kis csavart, szóval annyira nem ért meglepetésként. Mindenesetre kíváncsi vagyok a folytatásra.

Nem igazán tudom hányadán állok ezzel a könyvvel.
Olyan amit nem neveznék se kalandosnak, se izgalmasnak, de annál érdekesebb annak, aki fogékony az ilyen hatalmi játszmákra. De annyira tömény, mint egy szakdolgozat vagy mit tudom én. Nem akar a legkevésbé se szórakoztatni a regény. Ez áll tőle a legtávolabb. Ne várjunk tőle ilyesmit.
Az érdekes eseményeket olykor képes volt olyan nagyon szárazon, és unalmasan tálalni, hogy szó szerint elaludtam, és az arcomra pottyant a könyv. Ha az agyam egy kicsit is elcsámborgott a betűkről, akkor újra felfogni miről is beszélek roppant nehéz volt. A közben feltűnő egy két úgymond „izgalmasabb részek” húztak előre.
Egy liter kávé, vagy valami élénkítő kellett volna hozzá.
Az a baj inkább számomra, hogy egy utazás kezdete ez az egész. Nem láttam azt amit szerettem volna. Lesz ebből több rész? Mert ha igen, az utolsó részt olvasom el csak.
Egyiknek ez lesz az év könyve, másiknak meg az év legunalmasabbja, legvontatottabbja.

Egy kitalált feudalista világ drámája, tragédiája, egy tekintélyuralmi nacionalizmusnak spoiler hodoló birodalom vágódeszkáján.

Egy psziho-szociopata tribadista savant, Baru a mi kis árulónk.
Vannak megkedvelhető negativ karakterek, létezik az antihős típus, meg én általában még kedvelem is az ilyet, főleg az ilyet, aki zseni, de itt megforgattam volna benne a tüzes vasat, többször is.
Nem értettem a motivációját, olyan kézzel megfoghatatlannak éreztem a rejtett céljait, és nem a nyilvánvaló célját, hanem még azt amit ártatlanabbul tűzött maga elé, tökéletesen kivitelezhetetlennek érzem, mert olyan mintha saját maga ellen, vagy éppen egy már nem létező álomkép érdekében küzdene.
A nyelvezet, a nevek, vagy az hogy a nevek alapján nem lehet követetkezteni a szereplő nemére, nehéz, a szöveg olvasása sem könnyű, bonyolult komplex a cselekmény, és ezzel semmi baj, sőt, értelmes olvasót igényel de annyira epésen kesrű az egész, hogy nálam már túllépte a határt. Nem tetszett a story, a karakterek egyike sem, a harc, a vallás, a társadalmi berendezkedés a sok sok lázadás, nyomor, árulás, a tettetés, a politika, és hab a tortán, hogy ebben NULLA a fantasy, épp ellenkezőleg olyan mélyen realisztikus, hogy akár igaz is lehetne.
Senkit sem kiméltek, és igazából meg is érdemelték, hogy is lehetett volna spoiler.
Irodami értéke van, tartalmas felnőtt regény női főszereplőkkel bár jobban tetszett volna ha ezt a szerepet egy alfahim testesiti meg, és nem azért mert azt könnyebb utálni, csak már unom a világmegváltó törtető nőket.