Világló ​részletek 92% 110 csillagozás

Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Hiszen idén abban a példátlan szerencsében volt részem, hogy a XX-XXI. század két meghatározó írójától is sikerült egy-egy meghatározó regényt elolvasni – mégpedig eredeti nyelven. Ez a két író Krasznahorkai, és most: Nádas Péter. Momentán ez az a dolog, amiért tartom szerencsémnek, hogy magyar vagyok – mit csináljak, nem bizserget sem a gazdaságunk dübörgése, sem az, hogy politikai vezetőink egyre potensebbek, már ami a maszkulin verbalitást spoiler illeti. És hát bízom benne, ez az, ami számít, hogy generációs távlatból nézve a „magyar” azt jelenti majd: Kertész, meg Esterházy, meg Krasznahorkai, meg Nádas, nem a balkáni retorikát.

Amúgy meg mit is mondhatnék a könyvről – mit lehet mondani egy könyvről, ami ilyen sok dologról szól? Meglepően keveset. Úgyhogy az ember kénytelen magáról beszélni, ahogy azt Nádas is teszi, remélve, hogy közben (mintegy véletlenül) mindenről beszél. Szóval: ez a könyv Nádas Péterről szól. A Nádas-famíliáról. Hogy az egyik oldalon bemegy a világ, és bemegy a történelem, a másik oldalon meg kijön Nádas Péter. Egy elképesztő színvonalon megkonstruált új valóságról van itt szó – méltóságteljes, érzékeny szöveg, amiben nem találni egyetlen megbicsakló mondatot. Nem könnyű olvasmány, aminél fogva Kornél-koefficiense* is igen magas – egyszerűen nem hagyja, hogy a saját ritmusunkban olvassuk, rákényszeríti az emberre a saját lassú hömpölygését. A legjobb, amit tehetünk: hogy megadjuk magunkat neki. Hagyjuk, hogy maga alá gyűrjön. Jó lesz, higgyük el.

spoiler

* Kornél-koefficiens: az irodalomtudományban (egyelőre csak általam) alkalmazott mérőszám, ami jelzi, hogy egy adott könyv olvasásakor mennyire vagyunk kizökkenthetőek, képesek vagyunk-e akkor is követni a szöveg logikáját, ha közben olyasféle, amúgy információtartalommal nem bíró kiáltások hallatszanak a szomszéd szobából, mint amilyen az „Apa! A Kornél már megint szívat!” mondat**. (Hívhatnám persze Emma-koefficiensnek is, de úgy nem alliterál.)
** Természetesen az információtartalommal rendelkező mondatok (pl. „Apa! Pisiltem és kakiltam és kész vagyok!”) más megítélés alá esnek, ilyenkor MINDENKÉPPEN ki kell zökkenni a könyvből. És hát nyilván elképzelhető olyan helyzet is, amikor az információtartalommal nem bíró mondat („Apa! A Kornél megint szívat!”) hirtelen információval telik meg („Apaaaaa! A Kornél megharapott!!!”). Ilyenkor is kénytelenek vagyunk otthagyni olvasmányunkat, hogy elejét vegyük a felek további fizikai interakciójának.

Ez nekem az irodalom szerelme, az első mondattól kezdve. Az ajtónyitása, a hangok hallása, az ízek érzése, az élet látása. Izgalmas belépni, hallani, érezni, látni. Egyszerűbben: jó olvasni. -mondtam néhány oldal után.

Kinek íródik egy memoár? Kinek ír az ember, kinek kutatja, jegyzeteli, elképesztő nagy munkát fektetve minden vele megtörtént esemény rögzítésébe? Én azt mondom, elsősorban magának írja. Nem azért, hogy önmagát megörökítse, hanem, hogy önmagában örökítve, emlékezve legyen mindaz, ami történt. Ez az írói rész, feladat. Mi az olvasó része, feladata? Hogy bele tudjon telepedni, vele tudjon újra élni, hogy kellően nyitott és érdeklődő legyen 1200 oldalnyi könyvre. Az élet több mint 1200 oldal. Induljunk ki ebből. Minden nem leírható, mert nem emlékszünk rá, mert nem tartjuk lényegesnek, mert esetleg másokat hozunk be, akik ezt nem akarnák. Talán több a kimaradt emlék, mint amit Nádas megoszt velünk. De. amit ránk bíz, az felfoghatatlanul sok. Egyszerre sok és szinte beláthatatlan, vele együtt osztjuk a történelmét ostrom előttre és ostrom utánra. Vele együtt változunk, növünk fel, ismerünk meg és veszítünk el embereket, érzéseket, tárgyakat, leszünk része a Nádas családtörténetnek és Magyarország történelmének. Rendkívüli bátorsággal és valami belülről áradó őszinteséggel tudja apróra boncolgatni az életét. (volt, hogy zavarba jöttem ettől a nyitottságtól). Én a memoárokat „örök könyvnek” mondom. Az örökben beleértve mindazt, amit örökségként hagynak az olvasóra. Tisztelettel elfogadom.

Gondolatok egy olvasó életéből.

Előjáték. Nemrég olvastam Knausgard Harcomjának első két kötetét. Tetszett. Nádas könyve is hasonló koncepciónak tűnik, visszaemlékezni egy életre, nagyon aprólékosan, áttenni egy életet az irodalomba. Kíváncsi vagyok.

Túl sok az idegen szó, tudálékosnak hat.
„a modernizmus agnosztikus manírjának megfelelően” „preformált koherenciát”
Széppróza ez, vagy esszé?

„Ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tettem, hogy leküzdjem az idegenkedésemet, hiszen világos volt, hogy az idegenkedés nem enged hozzá a szeretethez, amit éreznem kéne iránta.” Nádas mondja az apjáról, de valahogy én is így vagyok a könyvvel. Akár a mottója is lehetne a számomra. Na jó, ne legyünk hamariak, még nagyon az eleje.

Nádas nem memoárt ír, hanem saját emlékezetének működését vizsgálja. Hogyan épül fel egy szellem az emlékekből, a tanult dolgokból, hogyan lesz az az ember, aki aztán képes visszaemlékezni a kezdetekre.
Knausgard azt mondja, így volt és kész, még ha nem is úgy volt. Ez az író dolga és joga. Nádas ezzel szemben azt mondja, valahogy volt, talán így, talán úgy, vizsgálgassuk csak jó sokat és alaposan, hogy aztán kijöjjön valami, amiről „biztosan” lehet állítani, így volt. Ahogy olvastam, sokan észrevételezték, hogy mégsem úgy volt.

Jól indul, hogy komótosan bemutatja nagyapját, aztán az apját. Hely van, rá lehet szánni. Viszont hirtelen átvált az ostromra, és rám ömleszti a népes családot, csupa arctalan figura, nem érdekelnek.

„S eltűntnek lenni sokáig a létezés egyik önálló formája maradt az ostromot követő években.” Na ez szép és pontos. De minek hozzátenni utána, hogy „Nem lehetett kizárni a lehetőségét, hogy él az illető.”? Az előző mondat nem pont ugyanezt jelentette?

Most komolyan arról vizionál, hogy anyja és későbbi nevelőanyja leszbikus volt?

Rigorózusan rágódik a bombatámadáson, ami az első emléke, hogy vajon júliusban vagy decemberben volt. Ha biztosan kiderül, hogy mikor történt, változtat az valamin?

„A Jung-olvasmány után nem választhattam többé szét magamban a politikai, az érzelmi és az indulati állatot, összefüggéseik domináltak.” – végre valaki ki meri mondani, hogy a politika is része a gondolkodásának, és nem tartja el magától finnyásan, mint egy döglött patkányt.

Mennyi redundáns információ. Oldalak hosszat beszél a 19. századi felmenőkről, kinek miért mi a neve. Aztán meg jönnek az apja érettségi eredményei, tanárok, tantárgyak szerint felsorolva. Csupa olyan dolog, ami egy családtagot érdekelhet, egy kívülállónak semmi. Persze fontos dolgok ezek, én is érzem a hiányát, hogy még a nagyszüleimről is alig valamit tudok. Fontos ez, de bele kell írni egy regénybe?

„Ők úgy látták, hogy a liberális alapelvek többé nem megkerülhetők az európai históriában. Tévedtek.” Hát igen, ő a századfordulóról beszél, de ez a közkeletű tévedés ma is működik. Talán bele kellene venni az alkotmányba, hogy ne menjen feledésbe.

Most éppen Budapest ostroma és a tiszaeszlári per leírása váltakozik, minden átmenet nélkül. Teljesen önkényesnek érzem ezt a mellérendelést.

Autizmus? Többször is autistának mondja magát. Ez nála valószínűleg humor. Ezzel érzékelteti, mennyire kívül áll azon a társadalmon, amiben élni kényszerül. Még a szavak jelentése is más a számára, mint a többieknek. Nem érti az összetett szavakat, mert azt idegenek rakták össze. Persze ez gyerekeknél tök normális, én sem értettem tizenx éves koromig pl. a Hakapeszi Makit.

Hosszú oldalakon teszi próbára a türelmemet, pl. a nagyanya leveleivel, amikben csupa öltözködési kérdésről informálja lányát.
„Mindezt csak azért mondom el, hogy lássék, miként rakódnak szépen egymásra a különböző rétegek az életemben.” mondja kicsit később. Najó, de az előbbiből hogy jön az utóbbi? Mindent azért tán nem kéne belezsúfolni, mert nem érdekli az olvasót.

Hányszor kell elmondani, hogy Mészöly Miklós volt a mestere? Egy idő után tiszta sznobizmusnak hat. Még egy kis idő múlva már viccnek. Nem tudom. Remélem.

Idegesítőek ezek az állandó francia és német mondatok, esetlegesen lefordítva. Vajon a német kiadásban ami itt német, az ott magyar?

„… azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk végre a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától …” megint itt vagyunk a témánál, memoár ez, vagy fikció? Sok helyen olyan pontosan leír mindent, ügyiratszámokat ad meg, hogy laikus olvasóként kétségem sem lehet, mindent a valóságnak megfelelően akar leírni. Ez egyrészt lehetetlen, hisz kisgyerekkori élményekről is szó van, másrészt az ilyen régmúlt óhatatlanul átíródik fejben, hiába próbál támaszkodni mások elbeszélésére, ők is tévedhetnek. Ebből a szempontból Knausgard egyenesebb, ő egyértelmű jeleket hagy a szövegben, hogy vigyázat, csalok.

Utójáték. Remek részek vannak benne, igazi írói telitalálatok, nekem kedvencem, amikor Yvette-tel való olvasási mániájukat írja le. Ezzel szemben tele van felesleges szószaporítással, ismétléssel, csak hogy meglegyen a nádasi monstrum.
Mesterien csúsztatja egymásba a szövegrészeket, erre épül az egész szövegtest, elkezd valamit, aztán a szöveg átmegy egy egészen más témába, hogy szinte észre sem veszed. Sokszor viszont nem értettem a kapcsolatot ezek között, nagyon önkényesnek tűnt a párhuzamba állítás.

Mikor megláttam a könyvtáros kezében a két tégla méretű kötetet, földbe gyökerezett a lábam. Biztos, hogy akarom én ezt? Hát még, mikor megtudtam, hogy négy hét a kölcsönzési idő… Atyaúristen, 1200 oldal! Lehet elnyelni ennyi betűt ilyen rövid idő alatt?! És ha lehet is, van-e értelme? Nem fekszi-e meg a gyomromat?
Aztán már az első este beszippantott a könyv, le se bírtam rakni. Lógtam rajta, vittem mindenüvé, olvastam minden lehető és lehetetlen helyen, pillanatban. Nem szoktam ekkora köteteket magammal cipelni útravalónak, de ezt nem tudtam otthon hagyni. Három hét után visszavittem a könyvtárba, de azóta is rágódom rajta. És még sokáig nem fogom majd megállni, ha szembejön velem itt-ott, könyvesboltban, könyvtárban, hogy kézbe ne vegyem, ki ne nyissam, és csak úgy találomra bele ne olvassak.
Annyira szeretném, ha lenne folytatása. Még vagy x-szer 1200 oldal…

Hol is kezdjem… volt képem majdnem Nádas-szűzen olvasni ezt a könyvet, nem tudom, nekem a Nádas, különösen a hosszú könyvei mindig olyan nagy falatnak tűntek, majd egyszer persze elolvasom, de azért nem most… Bár van egy olyan érzésem, hogy az se olyan nagy tragédia, ha az ember 40 körül kezd el Nádast olvasni. (Mindenesetre a Merítés-díjért hálás lehetek, anélkül valószínűleg ez a könyv is a „majd egyszer” kategóriába került volna, de zsűritagként az ember nem engedheti meg magának, hogy ne olvassa el az új Nádast, ugye…)
Nos, kéthetes könyv volt ez a könyvtárban, de mondtam nekik, hogy nem gondolhatják komolyan, ezt még talán a Kuszma se olvassa el két hét alatt (de amúgy ő igen…), úgyhogy kialkudtam az egy hónapot. Még ezek után is frászban voltam, mert ugye egy hét eltelt, mire el tudtam kezdeni, számolgattam, hogy mennyit kell olvasni, hogy be tudjam fejezni, 42 fok van, és hát most komolyan, ezt kell vinnem a Balatonra?! Mikor ott van a könnyűnyári olvasmányokkal összeállított polcon, hát nem vagyok normális.
Körülbelül az első kötet felénél-harmadánál jártam, amikor rájöttem, hogy hát ez nagyon jó. Ekkorra sikerült ráhangolódni Nádas stílusára, vagy csak elmúlt a 42 fok. Nagyon jó kis strandkönyvek lesznek ezek, innentől már tudtam.
Nekem nagyon sokat jelentett amúgy az is, hogy a könyv bemutatóját a második sorból néztem végig a PIM-ben. (Sőt, szerintem én pillantottam meg először mosolyogva besétálni Nádast, miközben a bejáratnál a mosdó után bóklásztam.) Ettől olyan valóságos lett az egész családtörténet, simán elképzeltem, ahogy meséli a Nádas, mert olvasott is fel.
A családtörténet az hihetetlenül izgalmas. Keresztbe-kasul járkálunk Nádas életében, elsősorban a gyerekkorában, a későbbiekre csak egy-egy utalás van, és én például nem sejtettem, hogy neki ennyire izgalmas családja volt. No persze sok tragikus történettel. spoiler És hát maga a történelem. Ostrom, Rákosi-korszak testközelből. Nádas mindenre emlékszik. :)
Én élveztem, azt is, ahogy mesél, úgy kell elképzelni, hogy bekezdések amúgy vannak persze a könyvben, de semmi más tagolás. Szóval elkezd mesélni, majd eszébe jut valami arról, és akkor azt úgy kifejti olyan 20-30 oldalban, majd visszatér, hogy hát egyébként ugye ott tartottunk, hogy délben a leves az asztalon gőzölgött, például. Vagy nem tér vissza, és akkor a következő bekezdés már egész másról szól egyszer csak. Ez az egész annyira kaotikus, spontánnak tűnik, de biztos megkomponált, hogy nem tehet mást az ember, mint hogy belefeledkezik.
Nekem ez nagy élmény volt.

Oké, ez tényleg fantasztikus. Eléggé elhúzódott az olvasás ideje, április körül kezdtem, de mivel soha nem volt időm teljesen belemerülni, úgy döntöttem, hogy akkor inkább tartson tovább, ne utazás közben olvassam megszakítva minden átszállással, hanem otthon leülve nagyobb részeket. Ezzel a hosszú ideig tartó olvasással nagyjából keretbe foglalta az évem nagyobb részét a könyv, folytonosan vissza-visszatértem hozzá, ami talán jót is tett a befogadásnak. Azt képzelem – persze lehet, hogy teljesen tévesen –, hogy ezzel a folytonos kiszakadással a szövegből és rendszeres vissza- vagy belemerüléssel a szövegbe, sikerült talán jobban átlátni a mű struktúráját. Úgy érzékelem, hogy Nádas szövege is hasonló ingázásokból épül fel: nincs egy folyamatos nyomvonal, vagy ösvény, amin haladnak a leírt események és benyomások, hanem folyamatosan hullámzik, alakul, kitérőket tesz a szöveg, ráadásul mindenféle csapongást mellőzve teszi ezt. Az elbeszélő az egyetlen statikus pont valahol ennek az egésznek a közepén. Különösen érdekes ez a szerkesztési mód, tűpontosan érzékelteti, hogy a magán- és a világtörténet soha nem válik el egymástól, folyamatosan alakítják egymást. Azt hiszem, hogy ennek belátása az ember saját életére nézve csak retrospektív módon lehetséges, akkor is csak megfelelően éles szemmel. Nádas szeme pedig olyan éles, hogy kenyérvágásra is alkalmas lenne. Elképesztően kiforrott stílussal vezet minket végig a könyvön, nálam az év legjobbja lett.

Több ízben elvesztem a világló részletekben, de megérte a fáradtságot. Hosszú volt, igen. Meg tömör, és érdekes, élvezetes. Úgy volt rengeteg cselekménye, hogy közben mégsem tudod visszamondani, mit is olvastál. Én leginkább a kis Nádas elmélkedéseit kedveltem, amikor például az anyai nagyanyjánál (Nussbaum Cecília) töltött időkről beszélt. Nyilván minden gyermek fejében megfordulnak hasonló kérdések, mint Nádasnál, nyelvi kérdések, hogy egy-egy bizonyos szó miért azt jelenti, amit. Illetve, hogy egyáltalán mit. Én nem tudok elmémből előhúzni efféle emlékeket és talán éppen ezért szerettem ezeket az ártatlan, naív gyermeki gondolatsorokat. Itt van például egy remek idézet, ami azt gondolom, összefoglalja a lényeget, ezekkel a nyelvi problémákkal kapcsolatban:
„Hogyan lehet egy levest becsinálni, ha egyszer minden más levest főznek vagy elkészítenek, és még a tökbélből készült levest sem nevezik béllevesnek, hanem hamis levesnek, holott nem hamis, hanem valódi tökbélből készül. Magyarán, milyen szempontok szerint képezik az emberek a szavakat és fogalmakat. Ez volt a nagy kérdés. Miként tesznek különbséget a valódi és a hamis között. Ez lett volna a kérdésem, ha fel tudtam volna tenni. Hosszú évtizedek teltek el, és én még mindig a szavak és fogalmak értelmezésével voltam elfoglalva, vagy különböző értelmüket rakosgattam, és nem volt hová letennem. Kortársaim már régen mindent tudtak a világról, használták, boldogan gyakorolták a tudásukat, átjártak egymás eszén, azaz értették egymás hátsó szándékait, olvastak egymás gondolataiban, én meg ugyanezekből a dolgokból és eljárásokból semmit, de semmit nem értettem. Egy szót sem. Minden bizonnyal túl sokat kérdeztem, túl sok részlet megértését vártam el magamtól. Talán az apám magyarázott túl sokat, túl alaposan, s ő ültette el bennem az örök gyanakvást, hogy a tudáshoz talán még mindig keveset tudok. Ezért aztán nem is tudtam semmihez olyan nagy meggyőződéssel hozzáfogni vagy hozzászólni, ahogy mások tették. Talán többet vártam, mint amennyit a világ a tárgyaival, az anyagaival és eljárásaival, s mindezek értelmezésével adhatott.”

Igen, ez a csirke becsinált pl. nagy fejtörést okozott neki, mert hát értette ő a becsinált szó jelentését, de valahogy a levessel és a csirkével összefüggésben teljesen felfoghatatlan volt a számára az egész („Miért csinálsz nekünk olyan levest, amelyik be van csinálva. Beszart a levesed, nagymama, becsinált a levesed a gatyába.”)
Mókásak voltak ezek a részek, tényleg olyan kis ártatlan, gyermeki gondok, amire már felnőtt fejjel nem is gondolunk, mert túlságosan triviálisak. Persze, nem csupán ezért szerettem, ez csak egy példa.

Most már tudom, miért emlegetik Nádast a Nobel-díjjal összefüggésben, és hogy miért tartják esélyesnek. Mindent elárul a könyv (illetve a szerző) zsenialitásáról, ha csak annyit mondok: ezért érdemes volt megtanulni olvasni. ;)

A neves román szerző, Mircea Cărtărescu egy interjúban úgy fogalmazott, hogy saját magát nem feltétlenül írónak, hanem inkább „Cărtăresculógusnak” tartja, hisz minden, amit ír, valamilyen formában róla szól, és ez alól a kötöttség alól nincs felmentés. Nekem valahogy sokáig ugyanez volt az érzésem Nádas Péterrel kapcsolatban is, bármely könyvét olvastam. A most megjelent gigantikus méretű Világló részletek viszont olyan leplezetlenül állítja középpontba az író személyét, mint soha korábban.

A felnőtt Nádas mesél saját fiatalkoráról, első tizennégy évéről, és az 1942–1956 között vele, családjával, országával történt eseményekről bő 1200 oldalon. Minden emlékhez ragaszkodik, minden emléket görcsösen kíván megerősíteni, így például oldalak tucatjai telnek el azt a kérdést körüljárva, hogy melyik hónapból is származik a szerző első emléke egy, az utcájukba becsapódó bombáról; így mindenképpen szükséges és indokolt ez az óriási terjedelem. Már az egészen fiatal Nádas is hihetetlen akarattal, és olyan mélységben kívánta megérteni az őt körülvevő világot, amennyire csak lehetséges. Így állandóan figyelt, értelmezett, majd nyelvileg konstruálta újra a valóságot. Vagyis már ekkor is azt tette, mint az azóta eltelt jó hatvan évben.

Így mikroszkopikus pontossággal elevenedik fel előttünk a szerző családja, minden, amit tettek, minden, amit gondolhattak és érezhettek, és minden, ami befolyásolta a későbbi író szellemi érését, személyiségének alakulását. Például az édesapja alakja, aki megkínzott, hithű kommunistaként valamiféle álomvilágban élt feleségével, akivel végig vakon hittek a kommunizmusban, annak ellenére, hogy látták, mit művelnek elvtársaik az eszme nevében. Azé az apáé, aki már a négyéves Péternek is olyan dolgokról és úgy mesél, ami korántsem szokványos: „tanulmányoztuk az áramlást, mitől látszik a hidegben a leheletünk, mi a hőmérséklet, mit tesz a levegőben a hőmérsékleti különbség a páratartalommal, mi a vízgőz, miként készül, miért marad fenn a víz színén a ponton, és miért merül a mi testünk a víz alá. Kvázi, mi a fajsúly, mit tesz a fajsúlyok különbözősége a gravitációtól nyűgözött nagyvilágban. Mi a testtömeg, mi a tömegvonzás és a testi erő között az összefüggés, mi az úszó testek titka, a víz színén való fennmaradásnak mi a két fizikai feltétele, s így tovább”.

De Nádas itt nem áll meg, nem elég az, hogy milyenek voltak a szülei, milyen a közvetlen környezete, hisz ők sem véletlenül lettek olyanok, amilyenek. A „családregény” egyre bővül. Jönnek a nagyszülők, unokatestvérek, szegről végről való rokonok, barátok, ismerősök szép sorban. Meg persze azok az emberek is, akik kapcsolatba kerültek velük, így ez a memoár kitágul egy országos méretű tablóvá. Hisz ezt a szöveget Nádas-életrajzként és (többek között) országtörténetként is olvashatjuk.

A Világló részletek lapjain elkalandozunk a 18. században bevándorolt ősöktől kezdve az első és második világháborún, a kommunizmus szörnyűségein keresztül az ’56-os forradalomig; az aranyművességtől az újságírás fortélyain át a kínzások mesterfogásaiig; vagy a pszichológiai, vallási, illetve érzékelésközpontú valóságfelfogásig. Ezen a bő 1200 oldalon nem elevenedik fel egy A pontból B pontba tartó történet, hanem minden emlékszilánk egy másikat hív elő, ami azt eredményezi, hogy a könyv szinte bármelyik lapon felütve ugyanúgy folytatható és élvezhető. Emiatt bármikor tartható szünet, mert az kelleni fog, hogy ne fulladjunk bele ebbe a szövegtengerbe. És, ami külön megsüvegelendő, mindez minden oldalon ugyanúgy, ugyanolyan zökkenőmentesen és megingások nélkül működik.

Nádas érezhetően és jól körülírhatóan mindent tényekre épít, mindent alátámaszt, mindent megmagyaráz, nyelve és szemléletmódja ugyanazt a hideg, távolságtartó, ám megingások nélküli, jól megkonstruált szöveget eredményezik, amit már korábban megszokhattunk tőle. A Világló részletek egyszerre tekinthető egy gigantikus Nádas-életrajznak és olyan alkotásnak is, ami az egész múlt századot, annak nyűgével és bajával, tragédiáival és örömeivel, eszmerendszereivel és szemléletmódjával kívánja bemutatni, miközben olyan szerteágazó témákat érint, amiket még csak felsorolni is lehetetlenség. Nádas Péter Krasznahorkai László mellett egy olyan világszínvonalú és világirodalmi szinten is fajsúlyos alkotónk, akinek teljesítménye alapján kijárna a Nobel-díj is. A Világló részletekkel egy lépéssel talán közelebb juthat hozzá.

A tekintélytisztelet ahhoz mindenképpen kell, hogy betervezzük ennek a monstrumnak az olvasását. Akkora tekintély viszont nincs, hogy a környezetemben megfigyelhető mennyiségű végigolvasás és reflektálás (az olvasmányról vagy annak kapcsán történő gondolkodás) előálljon. A szöveg tehát jól olvasható. Nem csak a méretnek, hanem a tartalomnak is a dacára.
Mert ez történetírás. Az illegális, majd aztán nem csak legális, hanem egyeduralkodó Magyar Kommunista Párt történetének leírása – egy aktív családon keresztül. Ez lehetne regény(ebb) is. De ahogy @mbazsa is írja, a történetírás az önéletrajzi írással szorosan összekapcsolódik, és így előáll egy Tények és tanúk sorozatba illeszthető kötet.
Ugyanakkor a családtörténet és az önéletrajz (memoár) között különbséget kell tenni. Utóbbi inkább csak az elbeszélő életeseményeit rögzíti. A csalóka, hogy mindkettőben az elbeszélő ugyanazt kutatja: ki is ő? Az utóbbiban ezt a mit is és miért is tettem egymásba kapcsolt kérdéseinek segítségével viszi végig, a családtörténetnél pedig a fő kérdés így hangzik: hogyan állt elő az az én, aki itt most elbeszél?
Mások ürügyén szól magáról: nem annyira személyes tetteiről, hanem a személyes milyenségéről. Az előfeltételek definitív hatását vizsgálja önmagán.
Így lesz minden elbeszélő előállása egy családregény vége. A sok generáció slusszpoénja az elbeszélő. A gyermek. Aztán más történet indul. Az esetleges önéletrajz példának okáért (ami nem ez a könyv).
Illetve így érthető az is… de előtte az „így” vonatkozását összefoglalom: család és haza (emberiség) története egységben van, és a személyes gondolkodásmódnak a családiból való előállása a vizsgált kérdés – tehát újrakezdem: így érthető az is, hogy örökletes bűnökkel vagy legalábbis örökletes bűn környéki viselkedésmódokkal kapcsolatban alakultak ki viták, hangzottak el felhorkanások az idézetek között. (https://moly.hu/idezetek/830082)
Így vitatkozom én is, mert Nádas a generációs szakadék túlszélén áll: háborús és 56-os tapasztalatai alapvetően különbözők az én tapasztalataimtól. A 60-as évek közepétől egyre ritkultak azok a személyes döntési helyzetek, melyekben élet és halál közöttibe folyhatott bele az átlag. Mikor hőssé vagy csőcselékké változhatott. A gulyáskommunizmustól kezdődően még ma is legfeljebb igazságtalanságokról lehet beszélni. Ami nem jelenti, hogy ne lehetnénk gyávák, elsétálók vagy ellenállók. Az ügymenetbe belefeledkezők. Végső soron annyit jelent, hogy immár nem gyilkosok gyermekei vagyunk. Sem ostromot és pogromot túléltekéi. Hanem boldog vagy boldogtalan KISZ-esekéi. Meg néptánocosokéi, meg Illés-rajongókéi, meg koncerten pofán vert kölkekéi. Ez így más perspektíva.
Nádas számunkra történelemről ír. Aminek van hatása, tanulsága. Bőven van. De nem családi érintettség okán azonosulunk. Nem apám bűnét (hőstettét) ismétlem meg, hanem legfeljebb apáinkét. Általánosságban, konkrétumok nélkül.
Vontam tehát párhuzamokat a mával, élveztem is az olvasást, lebilincselt ez a túlérzékeny, szenzuálisan gyakran túlterhelt, kisütött, autista* elme, de a történelemírás sosem érdekelt. Nem villanyoz fel a hogy is esett megválaszolása. A nagy író nagy családján keresztül megnyíló egyenes történetírás bár konstruált, bár szükségszerűen fikcionalizált, nem lett regényes. Megmaradt tanúvallomásnak.
A II. rész első fele volt számomra csodálatos. Ahol a személyes élményeket felidézte, elbeszélte, és egymáshoz kapcsolta. Ahol már nem csak képek és dokumentumok voltak, hanem élmények. A jóság fogalmának megértése teremti meg az egységes elbeszélői teret, amelybe belesimul, összeszervesül a francia határ menti nyomozás, a gyermekkori tapasztalatok, az opera cselekménye. De aztán itt is visszatérünk a szimptomatikus család szándékoltan fikciómentesített történetéhez, az illúziókkal való leszámolás történetéhez, melynek leglogikusabb végpontja ténylegesen az 56-ra adott nemzetközi reakciók.
Fontos könyv. Fontos forrásanyag. Még inspirál is hasonló múltba tekintésre. Magamba tekintésre. A nagy író a nagy életművével és a nagy stílusával elmondhatta mindezt, és mi odafigyeltünk rá. Ő a bizalmával, mi a figyelmünkkel adtunk tiszteletet. De azért én sajnálom, hogy a könyv negyedét tudtam csak élvezni.

*http://konyvelmeny.blog.hu/2018/07/18/nadas_peter_autizmusa

„Családom tagjai immunisak mindenre, ami lelki.”
„Adjatok egy szilárd pontot a világegyetemben. A szilárd pont persze én legyek.”

Monumentális, részletes összefoglalója mindannak, amit Nádas Péterről tudni lehet.
Úgy tűnik a szerző életének minden fontos emlékét, eseményét meg akarta eleveníteni, ami az olvasó számára nem biztos, hogy ugyanolyan fontos, ezért időnként lankadt az érdeklődésem.