Vidravas 93% 159 csillagozás

Néhol igen eröltetett a történet, de összességében elég jól sikerült mozaik a Rákosi korszak tablójához. Pontosan ábrázolja a magyar falu és a parasztság elkeserítő helyzetét a világháború utáni évtizedben. Az ostoba sztálinista politika teljesen kamikaze módon szűkítette le egyébként sem túl széles társadalmi bázisát. Nemcsak az egyébként meglehetősen csekély számú, magát kommunistának valló egyének közül igyekezett kiszűrni, s olykor fizikailag is megsemmisíteni ideológiai alapon a meggyőződéses marxistákat, de hatalmi intrikák folytán hamarosan saját sorait is ritkítani kezdte. Ezzel párhuzamosan az ország legnépesebb társadalmi osztályának, a parasztságnak is hadat üzent. Pedig ez az osztály megnyerhető, biztos alap lehetett volna a számukra. Hogy ez a borzalmas politika mennyiben volt orosz elvárás, és mennyiben önkéntes túllihegése az elvárásoknak, az talán sohasem lesz tisztázva. Annyi azonban bizonyos, hogy nálunk mindig is nagy divatja volt a vezetők részéről az idegenek hátsójának megkörnyékezése. Én még a harmadik évezred elején is dolgoztam olyan külföldi cégnél, ahol a francia igazgató rémülten tapasztalta, hogy helyben a magyar vezetők milyen eszetlen módon sokszorozzák meg a gallok elvárásait. Galgóczi mindenesetre elég szépen rajzolta fel az 1956-hoz vezető utat. Rév Orsolya karaktere telitalálat. Mellette azonban többnyire elfakult a többi fontos szereplő. És sokalltam az egykori illegális kommunistát is. Demény Pál: Rabságaim I-II.] elég pontos képet fest arról a maroknyi kommunistáról, aki a Horthy rendszerben akár a marxista, akár a sztálinista elvek jegyében szembeszállt az akkori rendszerrel. Galgóczi ezen a ponton éppúgy túlzásokba esik, mint a korszak szinte valamennyi többi írója, legitimálva ezzel a sztálinista legendáriumot. Az sem tetszett, hogy önfelmentést nyújt a magyar értelmiségnek, mondván, hogy nekik korábban sejtelmük sem volt a sztálini diktatúráról. Ez legalább annyira hihető, mint az, hogy én festettem a Mona Lisát. Hibái ellenére megkerülhetetlen mű az ötvenes évek megértéséhez.

A ’80-as évek végén olvastam először ezt a könyvet. Galgóczi utolsó, 1984-ben megjelent Vidravas című, leghíresebb regényében arra tett kísérletet, hogy végre nyíltan is kimondja a kommunizmus bűneit.
A könyv központjában a szörnyű ötvenes évek egyik politikai pere áll, amelynek következményeképpen egy geológust életfogytiglani büntetésre ítéltek, feleségét pedig egy messzi kis faluba telepítették ki. A regény hősnője, Rév Orsolya, fiatal festőnő, akit politikai okokból rúgtak ki az egyetemről, és aki most éppen ebben a faluban él a szüleivel. A lány először elkötelezetten hisz az ideológiában, de a feleség lassan meggyőzi igazáról, és Orsolya megérti, hogy a geológus ártatlan. Az öregasszony halála után Orsolya a feleség nevében hamisított leveleket kezd írni a bebörtönzött embernek, hogy értelmet adjon az életének és eltitkolja előle a rettenetes igazságot. A könyv története az ’56-os forradalom előtti nyáron ér véget.
Ez a Galgóczi regény, amely talán a legtöbb indulatot generálta. Az akkori cenzúra töröltette egyes részeit, az utolsó fejezetet el is kellett hagynia. A könyv megjelenése után még az egyik magára ismerő szereplő regényalak is beperelte, ám az ügyet végül sikerült elsimítani.
Kitűnő, őszinte, igaz, nagyon aktuális írás! Ajánlom azoknak, akik nem élhették át azon időket, mert ezen lehet edződni!

Gorkij írta valahol: Csak az történt meg, aminek történetét megírták.

Az emberek vérében edzett vidravas történetét megírták. Többféleképpen is. Az viszont meglepett, hogy így is megírhatták, kiadhatták, ráadásul a rendszerváltás előtt. Nálunk akkoriban, a nyolcvanas évek első felében, álmodni sem lehetett volna ilyesmiről. Túlságosan szorított a vidravas, nem igazán lehetett lélegzethez jutni. Olvasni egyáltalán, beszélni sem nagyon lehetett arról, ami megtörtént, többek közt arról, hogy ki a kulák és miért. És mivel jár kuláklistára kerülni. Nálunk a faluban, nagyszüleim falujában sokan még mindig kulákoznak. Ilyenkor, nagyszüleimre gondolva nagyon össze tud szorulni a szívem. Talán ezért is éreztem azt, hogy jó olvasni ezt a könyvet. Egyáltalán jó, hogy van ez a könyv. Igaz, olvasni is kellene…

Korlátolt emberek kezében korlátlan hatalom. Vidravas. Ügyekké kopott sorsok vergődnek benne. Orsolya, Simon Pál és Emma néni regénye azonban nemcsak a vergődés története, hanem lassú kiszabadulás is a szorításból. Fejlődéstörténet, mely egy „kommunista” parasztlány és egy „reakciós” idős házaspár közti kapcsolat alakulására épül, mesteri mértéktartással, anélkül, hogy bármely szereplő, vagy netán maga az elbeszélő ideológiai szócsővé válna. Nagyon emberi ez a történet, és őszinte. Az őszinte emberi kapcsolat pedig a legtöbb, legértékesebb, amink van. Demagógia és ideológiai nevelés, kuláklisták, szabotőrlisták, árulólisták, megalkuvások és megalázások közepette embernek maradni, gondolkodni, érezni, őszintének lenni.
A regény nagy erénye (többek közt), hogy bár a történet megengedné, nem elégszik meg olcsó megoldásokkal, óvatosan, ügyesen kikerüli a csapdákat karakterábrázolásban, cselekményvezetésben egyaránt. Nagyon tetszett az is, hogy elég egy kis perspektívaváltás ahhoz, hogy Orsolya regényéből Simon Pál regényévé alakuljon a történet, de mindkét olvasat nyugodtan megfér egymás mellett is.
Igen, határozottan jó volt olvasni a történetet, még akkor is, ha a lezárásból picit kicsippentett a vidravas. (Ha jól értettem, az ’56-os eseményekre is reflektált volna eredetileg, de azért így is eléggé egyértelmű a befejezés.)

Ami még birizgálja a fantáziámat: Sztálin halálhíre, amit Simon Pál a Gyűjtőben Thury Zsuzsa A francia kislány c. regényéből tud meg. Az én példányomban nem találtam semmit erről, több mint valószínű, ezt a regényt is menyirbálta a vidravas.

javult a háztartások szemétjének minősége – rádióhír 1953. március 5-én.
Mondjuk XVI. Lajos sem jegyzett fel sokat 1789. július 14-én a naplójába: Semmi.
Még jó, hogy mások is írnak naplókat, könyveket, megírják a történetet, hogy tudjuk: megtörtént.

A könyvek sorsa különös. Ez a regény 1984-ben jelent meg, innen nézve az már elég közel van a rendszerváltáshoz, hát miért ne jelenhetett volna meg? De aki élt akkoriban az tudja, hogy abban az időben még fel sem merült semmiféle változás szele, az MSZMP egyeduralma olyan biztosnak és öröknek tűnt, mint a Göncölszekér az égen, vagy a karácsonyi bejgli. Hogy mégis megjelenhetett, annak külön története van, most nem térnék ki rá (a linkeknél van róla infó), és persze szenzáció lett, keresett könyv, pultalatti termék, ez a címke akkor többet ért, mint a Kiváló Áruk Fóruma (akkor ilyen is volt). Ma meg már alig ismerik, olvassák, a címéből talán azt gondolják, valami feketeistvános természet könyv. Pedig ez a könyv örök mementóként hirdeti, mire képes az ember, ha a tudatlanság, a rosszindulat, az önhittség hatalommal párosul.
A történet 1952 és 1956 nyara között játszódik, két sors fonódik egymásba, vagy inkább csak érinti meg egymást. Az egyikük Rév Orsolya, egy parasztlány, aki művész szeretne lenni, de a kuláklistázás kipenderíti a főiskoláról. A másikuk tulajdonképpen egy házaspár, előbb a feleséggel hozza össze a sors a lányt, Simon Pálnéval, a kitelepített, de egykor úri életet élő asszonnyal, majd később a férjjel, a MAORT perben ártatlanul elítélt, világhírű geológussal. Orsolya kommunistának vallja magát, de abban a kommunizmusban nehéz volt hithű kommunistának maradni, az ő csalódása, kiábrándulása a regény vezérvonala.
A regény végigveszi a kor összes bűnét, hiteles képet fest a mindenre rátelepülő félelemről és gyanakvásról, a koncepciós perekről, az érthetetlen megaláztatásokról, a beszolgáltatások népnyomorító rendszeréről, arról, ahogy mindenki bűnrészessé válik. Egyrészt ez a hitelesség a regény erőssége, másrészt a kiválóan megrajzolt karakterek. És nem csak a főszereplőké, de Dr. Gyetvayé és feleségéé, akik át tudták menteni jólétüket a pártállamba is, de őket is meglegyinti egy koncepciós per szele, vagy Smukk Tónié, aki senkiházi legényből lesz ÁVH-s őrnagy.
Ha meg akarod ismerni a légkört, a hangulatot, ami ötvenhathoz vezetett, akkor érdemes elolvasnod, hatásosabban mutatja be a kort bármelyik történelemkönyvnél.

A Vidravas egy olyan üdítően józan hang az erőszakos államosítások, a kuláklisták, a gerinctelen senkikből lett titkosrendőrök és a megvalósíthatatlan ötéves tervek időszakából, hogy megdöbbentő, hogy a magát hithű szocialistának valló Galgóczi hogyan tudott önazonos maradni azzal az erős igazságérzettel és kritikai érzékkel megáldva, amellyel saját eredendő származási közegének, a paraszti társadalomnak a szocialista szétrombolását riportálta. Persze nem véletlen, hogy a legkeményebb ötvenes években játszódó mű csak az „enyhülés” éveiben, 1984-ben jelenhetett meg, de szókimondása és a kommunista ostobaságot, a méltánytalanságot és az önsorsrontó társadalommérnökösködést ostorozó lelkülete miatt még így is csoda, hogy engedték kiadni. Galgóczi a magyar falu átalakulásának érző lelkű megéneklője, az egyik legérdekesebb átmeneti csoport: a paraszti sorból felemelkedett elsőgenerációs értelmiségi par excellence példája. Már/még mindkét közegben idegen, és míg benne van a felemelkedő rétegeknek a véges létbe vetettségből táplálkozó türelmetlensége, megértetlensége, finom és még bizonytalan gőgje, de egyúttal önmarcangoló és önkritikus hajlama is kifejezésre jut. Főszereplőjének, Orsolyának a karakterében nem nehéz felfedezni az önábrázolási igényt és az önéletrajzi elemeket. Nagyon ajánlom azoknak, akiket érdekel, hogy nagyszüleink generációjának életük legszebb éveiben milyen pofátlanul erőszakos, kizsigerelő és végtelenül buta rendszert kellett elviselniük, miközben a létbizonytalanság annyira áthatotta a társadalom minden rétegét, hogy még a kritikátlan párthűség és szervilizmus bajnokai számára sem volt garancia arra, hogy egy újabb irányváltás ne sodorja őket egykori alávetettjeik és megnyomorítottjaik közé, vagy tüntette el őket nyomtalanul a konstans „forradalom” jakobinusokat idézően önfaló szörnyetege.

Pontos látlelet a Rákosi-korszakról, helyenként talán túl pontos is, mint egy dokumentumregény. Időnként száraz és tömör, nehezen lenyelhető. De ott feszülnek benne az egyéni sorsok: Rév Orsolyáé, a tudós Simon Pálé és feleségéé, Emmáé, Gyetvaiéké, Smukkéké, Jurek elvtársé. Lánglelkű kommunisták, ÁVH-sok, kuláklista, koncepciós perek, beszolgáltatás és kiszolgáltatottság. Nem egyenletes, de nagyon erős, nagyon őszinte regény. És fájdalom: aktuális is.

Több mint egy hete készülök értékelni ezt a regényt, de nagyon nehezen megy. Szinte minden fontosat elmondtatok már róla. Elmondtátok, hogy tanítani kellene, hogy olyan árnyaltan mutatja be az ötvenes évek Magyarországát, mint kevesen, hogy mennyivel átélhetőbb így a kor, mintha a tankönyvekből olvasnánk róla. Többen megállapították, hogy lehetne akár dokumentarista regény, de mégsem az, mert sokrétű, hiteles a jellemábrázolás és a jellemfejlődés bemutatása.
Nem tudom, mit tehetnék még mindehhez hozzá.

Nem tudom, hogyan mondhatnám el, milyen az, amikor a fortélyos félelem igazgat. Galgóczi elmondja helyettünk. Megmutatja milyen, amikor a szorongás a mindennapok megszokott létélményévé válik. Megszabadulni tőle csak a szorongás forrásának, a diktatúrának kiszolgálásával lehetséges. Akkor is csak ideiglenesen. Mert előbb-utóbb elhisszük, hogy félnivalónk nem az önkénytől van, hanem a kommunistától, a zsidótól, a kuláktól, a ….. , mikor éppen kitől. Majdnem folytattam a felsorolást, pedig az itt most nem ildomos. Hálás vagyok, amiért csak a nálam is idősebbek elbeszéléseiből ismerem ezt a korszakot. És fontosnak tartom, hogy emlékezzünk rá. Ezért nem szabadna hagyni feledésbe merülni ezt a regényt. Sok érdeme mellett számomra ma az a legfontosabb, hogy bemutatja az ellenségképzés mechanizmusát. Azt, hogy milyen nehéz ennek ellenállni, hogy akarva akaratlan lassan szinte mindenki beáll a sorba. A diktatúra diagnózisát kapjuk, mert a folyamat nem csak a Rákosi-rendszerre jellemző.

Érdemes lenne hát odafigyelni a jelekre! Olvasni kellene ezt a könyvet! Hátha tanulnánk végre belőle!

Kötelező. Ha tudni akarod, hogyan éltek szüleid, nagyszüleid, min mentek keresztül, milyen életbe voltak beleszorítva, el kell olvasnod. (Bár inkább annak lenne kötelező, aki nem akarja tudni… Meg a nagy hőzöngőknek, aki nem hagyták volna, meg jól megmondták volna, meg majd ők megmutatták volna.)
Emma néni és Simon Pál alakjában egy nagyon kedves, idős ismerősöm kitelepített szüleinek sorsa járt a fejemben. Mimi néni is a porcelán teáskészlete, a délutáni teázás, a színes selyemsálai „segítségével” vészelte át a faluvégi putrit, földes szobát, és mindazt a megaláztatást, amit ötven felett kellett megélnie.
Én még kicsi gyerek voltam az ötvenes évek második felében, csak a „szelét” éreztem a hallgató, fejlesunyós világnak. Ahol a gyereket már kicsi korában szájbarágósan kioktatták, mit nem szabad mondani a családon kívülieknek. Ahol a szülők elhallgattak, ha gyerek volt a közelben – nehogy hallja, nehogy véletlenül kikotyogja, mit és hogyan kommentálnak otthon. De ez már semmi se volt ahhoz képest, mikor a vidravas vasa foga közé kapja valaki sorsát, és nem ereszti.

@Csabi írta egyszer valahol, kb. két éve, hogy olvassunk Galgóczit, mert jó. Azóta még csak a második kötetnél járok, de igazat kell adjak: Galgóczi valóban jó. Mondandóját őszintén, egyszerűen, érthetően fogalmazza meg, gyönyörű nyelvezettel. Sem ez utóbbi, sem az akkori események leírása nem hatásvadász, nem is kell, hogy az legyen, hiszen félelmetes időszak volt ez mindenkinek, igazi „ember embernek farkasa” kor. Akik nálam tájékozottabbak a történelemben, azok újat talán nem tanulnak a kötetből, de nekem sok információval szolgált a Rajk-per körüli időkről, több mindennek utána is olvastam.
Abban, hogy a Vidravas kerek egészként vált kedvencé, az is szerepet játszott, hogy szereplőit nem idealizálta túl az írónő, a főszereplőket is esendő emberként mutatja be, akik tisztában vannak saját gyarlóságukkal, s arról vallani is hajlandóak adott pillanatban. S legyen bármilyen súlyos a „vétkük”, ettől csak még szerethetőbbé válnak. Más kérdés, hogy a bűnösök nem ők voltak, hanem az sok korlátolt ember, aki Istennek gondolta magát egy veszett világban.

Orsolya egy művész. 1952-t írunk, s főszereplőnk a szülői háznál végzi a falusi élethez hozzátartozó kemény munkát. Pont a szülei miatt, akiket kuláklistára tettek, nem folytathatja a főiskolát. Pedig ő aztán hithű kommunista, már 1945 óta. Semmire nem megy ezekkel az ideákkal, hiszen senki nem hallgatja meg őt. Szinte szétszakad, tehetelen, a helyzetén változtatni nem tud, csak szenved és vágyakozik, és reménykedik. Amikor megérkezik hozzájuk Emma néni, valami megváltozik. Orsolya és Emma néni egymásra találnak, megszeretik egymást, és akkor elkezd Orsi – Emma néni válaszai és kérdései hatására – nyiladozni, gondolkodni, meginogni. A férjéről mesél Orsinak, a csodálatos Simon Pálról, akit gyalázatos módon intéz el a hatalom. Megismerheti a peranyagot, a harcot, melyet a férfiért vívtak, főleg a kitartó ügyvédje, a sok csalódást, fájdalmat, mely a süket fülek miatt Emmát és a férjét érték. Nagyon mély és részletes képet kapunk mi is, az akkor történtekről. A Rajk-per előtt álltak, és Simon Pál pere volt a főpróba. Jól sikerült… Közben Orsi érzelmeit feldúlja régi ismerőse, aki magas rangú ÁVH-s tiszt lett, és szegény lány nem veszi észre, hogy csak használják. Sokféle módon. S miután spoiler nagyot ugrunk az időben, Orsi megint csak a földeken hajladozik, de már elvégezte a főiskolát. És Simon Pál, akit rehabilitáltak, megkeresi őt. Csodálatos kapcsolat alakul ki közöttük is, Orsi szerető tanítóra lel ebben a megtört, megnyomorított, de mégis egyenes gerincű idős emberben. És elmesél Orsinak mindent…
Sok mindent tanultam ebből a műből, sok mindent nem is sejtettem, hogy ennyire mocskos dolgok megtörténtek a háború után. Sok párhuzamot tudtam vonni a mai helyzettel, sajnos…a propaganda ereje, az elvakultság, az emberi kegyetlenség, nemtörődömség, rettegés a holnaptól. És még sokkal több mindenről is szól a könyv, nem csak erről a pár emberről. A parasztok, falusiak ellehetetlenítéséről, értelem nélküli meggyörtrésükről – beszolgáltatási rendszer-, az értelmiség megfélemlítése, orvosok, tanárok sakkban tartása, eltüntetése, és még a saját embereik kiírtása is. Még mindig csak emésztem…de már, ezt a pár mondatot ki bírtam írni…magamból.
Ajánlom.