Rém ​hangosan és irtó közel 87% 527 csillagozás

Elsírtam az ezévi könnyeimet. A szívem olyan nehéz volt, hogy belesüllyedtem a földbe és magamra kapartam volna a leveleket is, ha úgy adja az Isten ősze, de végül temetetlen maradtam. Csupasz idegvégződéseim egy szellőre is összerezdültek és felcsattantam minden szíre-szóra. Nem emlékszem olyan könyvre a közelmúltban, ami ezt tette volna velem. Magam voltam az összegubancolódott fájdalom.
Ezúton figyelmeztetek minden humánus, karitatív és empatikus molyt, hogy óvatosan közelítse és kartávolságra tartsa magától Oscar és Thomas történetét!
Persze igazából az is hozzátartozik nagy könnyáradásom történetéhez, hogy itt-ott én bizony a gyönyörűségtől sóhajtoztam és potyogtattam könnyeimet. Ez a Jonathan fiú nagy tehetség. Jelen pillanatban számomra az egyik legnagyobb élő író. Minden megjelenő regényét el szeretném olvasni.
A fél pont levonás kiszáradásom veszélye és nagy fokú méltatlankodásom okán a BOLDOGSÁG, BOLDOGSÁG című fejezetben hirtelen – minden előzetes bejelentés nélkül – rám zuhanó atombomba és Drezda elátkozott bombázása miatt történt. Úgy ért, mint egy gyomorszájon rúgás.

„Ilyen a halál. Mindegy milyen egyenruhát viselnek a katonák. Mindegy, milyen jók a fegyverek. Arra gondoltam, ha mindenki látta volna, amit én láttam, soha többé nem lenne háború.”

Néhány hete olvastam A szerelem történetét, az író volt feleségének regényét, így nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tényleg olyan kísérteties-e a hasonlóság a két mű között.

Valóban több közös motívum és írástechnikai megoldás van a két regényben, azonban nem gondolnám, hogy Nicole Krauss kötete Jonathan Safran Foer művének koppintása lenne.

A Rém hangosan és irtó közel egyedi és varázslatos mű, egy 9 éves kisfiú rajzokkal tarkított naplója, egy kitartó nyomozás története, egy nagypapa és egy nagymama életének meséje, akik a II. világháború borzalmai után nem találták meg az egymáshoz vezető utat.

Megindító, felkavaró, vicces és szomorú egyszerre.

Egy olyan könyv, ami ott kezdődik, ahol elfogynak a szavak. Amikor már csak elhaló mondattöredékek, homályossá váló emlékképek és néhány szeretett tárgy megnyugtató érintése marad. És az örök kérdés, hogy mi lett volna, ha abban az egyetlen másodpercben mégsem az történt volna?

De ez egy olyan pillanat volt, ami mindenkinek örökre belevésődött az emlékezetébe, szerintem bárki hosszabb gondolkodás nélkül fel tudná idézni, hogy éppen hol volt és mit csinált 2001. szeptember 11-én.

Ugyanakkor Drezda és Hiroshima példája jól mutatja, hogy milyen feledékeny is a kollektív emlékezet, sajnos a történelem időről-időre ismétli önmagát.

Egy kissé hatásvadász? Igen. Túlságosan amerikai? Igen. És mégis működik.

Talán azért, mert egy gyerek szemszögéből nézve olvasóként is sokkal jobban átérezzük az elszenvedett veszteségek súlyát. És átértékeljük a hétköznapi bosszúságaink jelentőségét és megpróbálhatunk inkább a pillanatnak, egymásnak, egymással élni.

Jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik valami csoda folytán hozzám hasonlóan eddig még nem ismerték a történetet.

Köszönöm kedves @Rega_s az ajánlást, a filmre is hamarosan sort kerítek off.

Sajnálom.
Egyetlen szó, ami annyi mindent magában foglal. Kimondatlan szavakat, meg nem tett dolgokat, vagy elhamarkodottan kimondott szavakat és nem jókor megtett dolgokat. Sajnálod, hogy sajnálod, vagy sajnálod, hogy nem tudod sajnálni.

Szeretlek.
Egy egyszerű szó, amely mégis mosolyt csal annak az arcára, akinek mondják. Epekedő szerelmes ugyanúgy tud örülni neki, mint egy édesanya, egy édesapa, egy nagymama, egy nagypapa, egy gyermek, egy barát… Mégsem merjük sokszor kimondani, mert félünk, hogy nem halljuk viszont, vagy hogy elkopik, lecsépelté válik. Vagy úgy érezzük, ráér, ha holnap mondjuk el. De mi van akkor, ha nincs holnap többé annak, akinek elmondanád, vagy magadnak?

Halál.
Ha közel lenne a vég, te kit hívnál fel? Édesanyád, édesapád, gyermekedet, más élő rokonodat, a szerelmedet, a legjobb barátodat? És mit mondanál: elbúcsúznál, belátva, hogy itt a vég, elmondanád a helyzeted, és hogy a legjobbakban reménykedsz, vagy kegyes hazugságba menekülnél, hogy semmi baj nincs, minden rendben lesz?

Olvassátok el Foer regényét, mert ez mind benne van, és még annyi minden más is. Én meg csak befele zokogok csendesen.

Nehezen jutok szavakhoz. Nagyon megérintett ez a történet, egészen a lelkem mélyére hatolt. Csodálatosan lett megírva. Nem mindennapi történet, nem mindennapi emberekről, nem mindennapi körülmények között. Nehéz szavakba önteni, amit érzek.
Meglepett, hogy mennyire mélyreható és mennyire érzelmes. Hogy a váltott nézőpont is mennyire képes hatni rám, hiszen minden szemszög megható és megindító volt.
A gyászt nehéz feldolgozni, bármilyen formában is talál meg minket. Szinte lehetetlen túllépni azon, ha egy szerettünket veszítjük el… Nem, egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. És éppen ebből tudom, hogy annyira jó volt ez a könyv. Megfogott, és nem ereszt. Széttört, és nem tud összerakni. Csodás volt.

Mennyi minden megfordul az olvasó fejében Foer művét olvasva. Művéről írok, mert nem merek semmilyen más kifejezést használni. Regény, elbeszélés, történetmesélés? Mi ez? Ötletem sincs.

Rengeteg gondolat, érzések, álmok vihara, szélsőséges érzelmek – röpködnek, sziporkáznak, néha meg csak úgy előbújnak a sorok közül és megjelennek a szereplők emlékeiben, dialógusaikban, de észrevétlenül beóvakodnak az olvasóba is. És egyszer csak én vagyok Oskar, a nagymama, a nagypapa, de még Thomas is.
Abszurd, szürreális látomás ez, mondat- és gondolatfoszlányok, amelyek valahogy mégis csak velünk történnek, és valahol a végére saját rettentő valóságunkká válnak.
Számomra a legnagyobb tanulsága ennek a rémálomnak, hogy ha találtál már valamit, vagy valakit az életedben, amiért, vagy akiért érdemes holnap is felkelned, akkor hagyd abba végre a görcsös keresést. Lazulj el, köszönd meg bárkinek, bárminek, vagy akár magadnak azt, ami megadatott számodra és kezdd el végre megbecsülni.
Nap, mint nap el kell mondanod, le kell írnod, vagy rajzolnod, el kell énekelned, vagy akár csak dúdolnod, hogy fontos neked, örülsz neki, hogy melletted van és szükséged van rá.

A veszteséget, a gyászt feldolgozni olyan kihívás, amellyel még az egészséges, önmagával és a külvilággal harmóniában élő lélek is csak vért izzadva birkózik meg. Ha van minek, vagy kinek örüljünk, becsüljük hát meg a valódi értékeinket, amíg a magunkénak tudhatjuk azokat, mert Drezda, Hiroshima, vagy az iker-tornyok soha nem küldenek előre táviratot, csak betoppannak…

Nagyon súlyos alkotás ez a könyv, érdemes elolvasni. De csak csínyján vele, mert elképzelhető, hogy darabokra szed, szétcincál és nem úgy rak össze, ahogyan vártad.

Több zavaró dolog is van ebben a regényben, ám Foer műve van annyira erős és jó, hogy csak szépséghibának minősüljenek. Három nemzedék fájdalom, gyász és ámítás, ami igen sokszor önámításba csúszik át. Egy szaggatott világ, ahol még a családtagok is úgy csodálkoznak rá egymásra, mint ritkán látható egzotikumokra. S mindenki életében eljön egy pillanat, amikor rádöbben, hogy fel kell térképeznie addig csak felszínesen ismert szeretteit, a felszín alá kell ásnia, mert ha nem teszi, akkor örökre fehér folt maradhat a helyükön. S miközben a feldolgozandó gyász egy zárt világ belső titkaival vegyül, ezt a mikrovilágot igen hatásosan ellenpontozza Oskar kulcsos nyomozása, melynek során vadidegenek életébe hatol be, s építi be azt részben saját világába. Bár a történet kiinduló pontja a szeptember 11.-i terrortámadás, nem megy el sem arab, sem iszlámellenes irányba. Drezda és Hiroshima beleszövése a regénybe pedig egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy egyetlen nemzet sem mentes a terror alkalmazásától. Mindazonáltal ez a regény elsősorban az átlagemberről szól, aki munkájával fenntartja a civilizációt, miközben hétköznapi örömei és hétköznapi bűnei vannak.

kinyitom a füzetem, és leírom
Most még nem tudok beszélni róla, de leírom, mert neked is tudnod kell, ki volt Oscar, a kilenc éves fiú, aki az apját kereste, aki feltalálta azt is, amit előtte még senki, aki látta a világot olyannak, aminek senki más, és akkor az ikertornyok leomlottak, és elindult megkeresni a zárat, mikor csak a hozzátartozó kulcsot birtokolta, aki úgy képes beszélni mindarról, ami vele történt, hogy közben megszakad a szíved, és te is vele keresed, és látod a nénit az Empire State tetején, aki azért nem megy haza, mert valaki már nem lesz ott, és látod az embereket, akik leláncolták magukat az életükhöz, mert mindenki elvesztett valakit, és keres valamit, és egy nap elveszted a szavakat, és elhiszed, hogy a Hatodik Kerület valamikor ott volt, de vele együtt eltávolodott más is, és olvasod a leveleket, látod őket, és drukkolsz Oscarnak, a nagyinak, a papának, mert az nem lehet, hogy így történt, és hiába, mert ott voltak, egymáshoz irtó közel, és sírnak a könnyek a szemedben, és nem, és igen, és ki kellett volna mondanod, rém hangosan, akkor, amikor még lehetett volna, és magadból egy darabot elzársz, hátha akkor nem fáj annyira, és nem maradsz a padlón, mert az nem lehet, hogy…
Sajnálom.

Jó könyv nagyon, tud valamit ez a Foer, és megint csak azt mondom, hogy olvassátok molyocskák, mert sokatoknak tetszene. (Persze mintha a falnak beszélnék ;-)

Ott vagy?
Dobban, dobban, dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban, dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban, dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban, dobban.
Ott vagy?
Dobban.
Ott vagy?
Dobban.
Ott…

Soha nem fogom elfelejteni ezt a tizenegy kérdést. Soha.

Ahogy ez az ember a szavakkal bánik, ahogy érzéseket vált ki, amilyen intenzíven, arra csak azt tudom mondani, hogy zseniális. Nem hiszem, hogy tudna történetet rosszul megírni. Minden szónak és mondatnak ott van helye, ahol van és ahogy van. Nem is tudom milyen műfaj ez? Mágikus realizmus? Szürrealizmus? Talán mindkettő, vagy egyik se, új műfaj, amit Foer talált fel? Engem elvarázsolt. Ez a mágia! Ahogy a másik könyve is.