A ​rendellenesek 4 csillagozás

Michel Foucault: A rendellenesek Michel Foucault: A rendellenesek

Michel ​Foucault A rendellenesekről szóló előadásokat, amelyeket a tudás és a hatalom kérdéseinek és összefüggéseinek szentelt, 1975. január-március között tartotta a Collège de France-ban. Ezekben azokat az elemzéseit fejleszti tovább, amelyeket az 1970-es évek elején kezdett meg, és amelyekből a Felügyelet és büntetés, illetve A tudás akarása című művek is születtek: a fegyelmező és normalizáló hatalom, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó orvosi, pszichiátriai, kriminológiai stb. „embertudományok” megjelenéséről van szó, amelyek létrehozzák a „rendellenes” individuum alakját. Foucault rendkívül sokszínű és terjedelmes forrásanyagon közeledik a „rendellenes” egyének problémájához. Elemzései az igazságszolgáltatásban a 19. század óta egyre fontosabbá váló pszichiátriai szakértői véleményekből indulnak ki, majd felvázolják az ösztön és a vágy genealógiáját a gyónásban és a lelki vezetésben igen nagy szerepet játszó vallomás technikái alapján. A 20. századi „rendellenes egyének”… (tovább)

Eredeti cím: Les anormaux

Eredeti megjelenés éve: 1976

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Rezonőr L'Harmattan

>!
L'Harmattan, Budapest, 2020
340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634146483 · Fordította: Berkovits Balázs
>!
L'Harmattan, Budapest, 2015
346 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632369419 · Fordította: Berkovits Balázs

Most olvassa 4

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 30

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Tarja_Kauppinen IP>!
Michel Foucault: A rendellenesek

Foucault-nak a Sorbonne-on tartott egyetemi előadásainak a szövege. A címben említett „rendellenesek” arra utal, hogy azt, hogy mi számít normálisnak ill. deviánsnak, nagyon sok esetben a korszellem, vagy az adott kor tudósai határozzák meg. Erre egy érdekes példa a gyermekkori onánia, amely körül volt egy hatalmas fellángolás a XIX. században, amikor is óriási mennyiségű irodalom keletkezett a témában, a szóban forgó jelenség fizikai és mentális defektusokat okozó hatásainak számos példával is alátámasztott tárgykörében. Ebből az a következtetés vonható le, hogy nincs olyan, hogy abszolútértelemben vett igazság, a valóságot mi konstruáljuk, bár ez a könyvön kicsit túlmenve már inkább magának a posztmodern filozófiának az alapja. A különböző korok erkölcsi alapvetései mindig korrelálnak valamennyire a tudománnyal, amire napjainkban is megannyi példát láthatunk, de a könyvből kiderül, hogy ez mindig így volt, ami a tudomány társadalmi szerepének szempontjából semmiképp sem hagyható figyelmen kívül.

Bemutatja, hogy a pszichológia mint olyan, mennyire nem egy objektív alapokon nyugvó tudomány, hanem az alapjai mindig a külső, társadalmi elvárásoknak, ill. akár a kor divatjának megfelelően változnak, ugyanígy a rendellenes, büntetendő, normális stb. fogalmak is mennyire változnak a korral.

Valószínűleg úgyis csak olyan olvasók vágnak bele, akik érteni is fogják, és a helyén is tudják kezelni. A harmadik előadássorozat témája például a gyónás története, amiben az az érdekes, hogy a gyónó hogyan beszéljen a papnak, és a pap hogyan kérdezzen. Volt olyan korszak, amikor a bűnt minél részletesebben le kellett írni, máskor meg épp ellenkezőleg. A gyónással kapcsolatos párbeszéd is a korszellem függvényében változott, és a közbeszéd által valamennyire irányított. Tágabb értelemben a társadalmi és az egyéni diskurzusok révén összekapcsolódnak a könyvben taglalt témák, de a „szörnyek, javíthatatlanok, maszturbálók” mint a rendellenes kategóriák meghatározása azért enyhe túlzás, ill. túlságosan is redukálja az előadások mondanivalóját, ennél azért jóval árnyaltabb a dolog (az onánia pedig jelen esetben szimbólum, és büntetése a kispolgári családmodell védelmében kezdődött, de ez a része már valamennyire inkább metanarratíva inkább). A szerző életének ismeretében érdekes és sokrétű olvasmány lehet az erkölcs társadalmi megítélése iránt érdeklődőknek.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

…az etnológusok – […] – jól leírták azt a jelenséget, hogy akinek az emberek hatalmat adnak, azt egyúttal nevetségessé és alávalóvá is teszik, vagy bizonyos rítusok és ceremóniák révén, kedvezőtlen fényben mutatják be. Ezekben az archaikus vagy primitív társadalmakban vajon a hatalmi effektusok korlátozásáról van-e szó e rituálé révén? Lehetséges. Azonban úgy vélem, ha fel is leljük ugyanezeket a rituálékat a mi társadalmainkban, ezeknek teljesen más a funkciójuk. Ha a hatalmat kifejezetten alávalónak, aljasnak, Übü-szerűnek vagy egyszerűen csak nevetségesnek mutatják be, az szerintem nem azért történik, hogy korlátozzák a hatásait, illetve hogy mágikus módon megfosszák koronájától azt, akit megkoronáznak. Számomra úgy tűnik, hogy éppen ellenkezőleg, a hatalom megkerülhetetlenségének, kikerülhetetlenségének a feltűnő kinyilvánításáról van szó, amely hatalom működhet teljes szigorával egyetemben, erőszakos racionalitásának legszélsőbb pontján is, még akkor is, ha olyan valaki kezében van, aki valójában hiteltelen. […] végső soron ez Shakespeare problémája is; a királydrámák sorozata veti fel pontosan ezt a problémát, anélkül hogy valaha is megalkották volna a szuverén alávalóságáról szóló elméletet. De még egyszer, társadalmunkban, Nerótól (aki talán az alávaló szuverén legelső nagy, megalapozó figurája) a remegő kezű kisemberig, aki bunkerja mélyéről – negyvenmillió halott által megkoronázva – nem kívánt semmi egyebet, csak két dolgot: hogy mindent, ami fölötte van, romboljanak le, és hogy hozzanak neki egy rakás csokoládés süteményt –, íme az alávaló szuverén kiteljesedett működésmódja.

29-30. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jean-Paul Sartre: Drámák I-II.
Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről
Albert Camus: Sziszüphosz mítosza
Pentelényi László – Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG / JLG
E. M. Cioran: Füzetek 1957–1972
Pethő Ágnes: Múzsák tükre
Albert Camus: A lázadó ember
Jean-Luc Nancy: A portré tekintete
Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen
Georges Bataille: Az erotika