A ​babaház úrnője (A babaház úrnője 1.) 85% 293 csillagozás

A könyv stílusa már az elején magával ragadott, a baljós hangulata, amikor már előre tudod, hogy itt valami hamarosan történni fog, olyasmi, amire biztosan nem számítasz majd.

Szerettem a történetet, a sötét és néhol lehangoló hangulata ellenére is. A könyv szereplői mind nagyon különleges karakterek voltak, de Nella került hozzám a legközelebb.
S amikor a történet már egyértelműen a tragikus végkifejlet felé közeledett, Jessie Burton még olyanokat csavarintott rajta, hogy nem győztem kapkodni a fejemet.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/11/jessie-burton-baba…

Egyértelműen az év egyik kellemes meglepetése lett számomra ez a könyv. Nem tökéletes persze, viszont a könyv témaválasztása sajnos örökzöld aktualitásként tapos a jelenkori mindennapjainkon is. Ez önmagában persze még nem lenne kiemelkedő, örökérvényű lózungokat igazságokat bárki tud puffogtatni 500 oldalon, Burtonnek viszont sikerült hatásos formában és többféle értelmezési rétegbe burkolva megírnia a történetét.

Noha a fülszöveg a „női sors és szabadságvágy örök témáit” emeli ki, én ezt az irányt nem éreztem annyira erősnek. Ennek nyilván részben az az oka, hogy egyrészt spoiler, másrészt pedig szerintem a regényben megjelenő egyéb általános társadalmi problémák hangsúlyosabban jelennek meg. Persze lehet, hogy ez is csak a percepció miatt van így. A faji, vallási és nemi alapú kirekesztés és megbélyegzés, a másság elfogadása és úgy általában az egymás iránti tolerancia kérdése sajnos annyira átitatja mindennapjainkat, hogy ezek váltak számomra a könyv fő motívumaivá is.

A Babaház úrnője pontosan 330 évvel játszódik korábban, de a regényt olvasva, mintha megállt volna az idő, kellemetlen deja vu tölti el az olvasót az ismerős helyzetek láttán. Szomorú tablója lett ezzel a könyv az emberi kicsinyességnek, a babonás oktalanságnak és az ismeretlentől való zsigeri félelemnek, melyeken nem tudott falat ütni a civilizációnk az elmúlt évszázadok során.

A babaház úrnője, mint regény olvasmányos és kellemes stílusú. A dramaturgiában bele lehetne kötni itt-ott spoiler, de ez talán elkerülhetetlen is volt annak tükrében, hogy a Johannes Brandt házában élő öt személy mennyiféle személyes és társadalmi konfliktus forrása és hordozója. Jesse Burton bravúrja, hogy a különböző, szálak nem gabalyodnak össze egy értelmezhetetlen csomóvá, hanem egymást erősítve, egyre szélesebb ablakot nyitnak a fentebb sorolt problémákra.

A babaház úrnője a jelenünk gondjainak tükre, melyre a fény egy olyan homályos múltból vetül, amit már régen magunk mögött kellett volna hagynunk.

Nem lett a kedvencem, de érdekes volt. A hangulata nagyon sötét és mostanában az ilyen történetek nem igazán jönnek be. Biztos bennem a hiba, van hogy nem jókor olvasok könyveket. Petronella és társai sem kedvenc szereplőim, valahogy nem tudtam őket megkedvelni, nem bírom mikor emberek ennyire hagyják magukat kihasználni és eltiporni.
Maga nemében viszont jó kis könyv ez.

Nem volt olyan rossz, de ugyanakkor voltak vele bajaim is. A korszak bemutatása jó, a hangulat sötét (még a házat is mindig úgy képzeltem el, hogy a függöny mögött minden félhomályba borul és suttogások hallatszanak mindenhonnan). A szereplők sajnos nem tudtak közel férkőzni hozzám, akinek esetleg esélye lett volna – Cornelia, Otto, a cukrászék –, azok nem kaptak elég nagy szerepet. A főhősnő vérszegény alak, Marin is csak látszólag erős, Johannes meg belefulladt a titok homályának unalmába. Igazából nem tudtam megérteni, miért kellett bele ez a mágikus realizmusos-misztikus-babaházas sztori, főleg úgy hogy nem vezetett voltaképpen sehová spoiler, szerintem enélkül jobban élveztem volna (rövidebb is lett volna a kötet és akkor reálisabb maradhatott volna minden, esetleg jobban kibővítve a tárgyalásos, börtönös részeket). A legvégének örültem spoiler, viszont nehezen tudom elképzelni, hogy abban a városban spoiler.

Se nem lektűr, se nem szépirodalom. Is-is. Izgalmas, közérdekű témákat tárgyaló, Vermeer-vászonra írt thriller. És megint egy elsőkönyves. Hibákkal.
Nella karakterfejlődése szó szerint száguld, három hónap alatt olyan változásokon megy keresztül, hogy már-már irigykedni kezdtem a képességeire. Hiteltelen. A fokozatosság elvét jobban szeretem, itt határozottan elkélt volna.
Idétlen történések, cselekvésképtelen szereplők. Itt is lett volna mit javítani. Nagyon jó viszont a szereplők és az éra közvetett jellemzése/leírása: ételek, ruházat, társadalmi berendezkedés, illatok stb. A diskurzusok nem kis része esetlen, merev, olyan, mintha egy kevésbé jó minőségű társalgási kézikönyvből szerezték volna ismereteiket. Vannak félbehagyott karakterek, amiket kár volt így hagyni, mert sokat adhattak volna hozzá a couleur locale-hoz. A legvonzóbb a miniatűrkészítő figurája. Titokzatos, sokat (mindent?) tudó, talán a Párkák egyike? Vagy éppen ő az, aki segít kibogozni a fonalat? Nos, többek között ez az, amiért érdemes elolvasni A babaház úrnőjét :). No meg azért, hogy rájöjjünk, nil novum sub sole, 17. századi amszterdami polgárainkat ugyanazok a problémák foglalkoztatták, társadalmuk pontosan ugyanannyira volt hipokrita, mint a miénk, a mostani. A nők szabadság után áhítoznak, önállóságra vágynak, jé, ez ma is így van, a 21. században. Nahát! :)
Noha távolról sem ötcsillagos, a könyv nagyon izgalmas, nem sejthető történésekkel, megfelelő mennyiségű mágikus realizmussal megbolondítva és huss, az ötszáz oldal máris elrepült. Könnyű, de nem könnyed olvasmány. Csupa-csupa komoly, nehéz témával foglalkozik. Én azt mondom, érdemes elolvasni, noha az elején az ember hajlamos mindazt, amit lát, játéknak venni. Nem az.

„Ezt a világot a férfiak irányítják.”

Ha babaház, akkor Ibsen és a Nóra, ez jutott azonnal eszembe a címről. Az amerikai elsőkönyves, fiatal szerző nő, és szintén van véleménye a témáról. Visszavisz bennünket az időben Amszterdamba, az 1680-as évekbe. Izgalmas történetet hozott létre, sok titkot sorakoztatott fel és komoly kérdéseket fogalmaz meg: hol a nő szerepe a családban, a társadalomban? Hogyan tudnak együtt élni egy titkokkal terhelt család tagjai? Tolerálható-e a másság egy konzervatívan vallásos közegben? Margócsy Dániel utószava sok kérdésre választ ad, jól kiegészíti a regényt. A kötet a Libri Kiadó és a József Attila Kör világirodalmi sorozatában jelent meg.

Alig bírtam letenni, pedig húzott magával a mélybe. A történet sötét hangulata mellett a cselekmény úgy vonzott mint a mágnes. Ennek ellenére néha muszáj volt a felszínre törnöm és félretennem, mert levegőt kellett vennem a XVII. századi Amszterdam és a delfin jele alatti ház titkokkal, erkölccsel, gazdasági érdekekkel és női sorsokkal átszőtt világából.
Egyébiránt nagyon tetszett, ahogy a Petronella új családjának sorsát kibontja a szerző, ahogy a korabeli világot irányító szabályok és lehetőségek között próbálnak a szereplők eligazodni, bár néha vergődésnek tűnik a megállíthatatlan végzet felé. A vége meg olyan volt mint az eleje, kiismerhetetlen és jó sok kérdést hagy maga után megválaszolatlanul. Ezekre pedig inkább csak megsejthetjük a választ, ahogy a főszereplő is csak sejtelmekkel kezd bele új életébe.
Bár az értékelésből nem tűnik ki egyértelműen, de örülök, hogy elolvastam. Margócsy Dániel utószavának pedig még ennél is jobban.
Azt már csak utólag konstatáltam, hogy elsőkönyves íróval van dolgom. Jó volt, na.

A könyv, amiben sokkal több van, mint első látásra hittem volna.

Jessie Burton regényének első pár fejezete még megrémisztett, hogy itt csak valami nagyon egyszerű romantikus történetet kapunk. Aztán persze kiderült, hogy közel sem erről van szó… A Brandt-ház minden lakója rejteget valamit, amit nem szeretnének, ha napvilágra kerülne. De amint belekerül a képbe Nella és a babaház, többé semmi sem maradhat titokban.

A legérdekesebb az, hogy a 17. században sem küszködtek sokkal másabb problémákkal az emberek, mint ma. Rasszizmus, a nők egyenlőtlensége, kapzsiság, a másság bármilyen formájának elítélése sajnos még mai napig az életünk része. Sok embernek kell álarcot hordania, amelyet csak behúzott függönyök között mer levenni.

Mindehhez háttérül szolgál Amszterdam, a vizek városa, ahol mindig kicsit képlékenynek érezheti az ember a létet, ahol a természet bármikor úgy dönthet, mindent romba dönt. A város különleges miliője végig belengi a könyvet, tökéletes hátteret adva ennek az alapvetően nagyon nyomasztó regénynek.

Talán egyszer eljön az a világ, amikor nem érezzük úgy, hogy csak légvárakat vagy babaházakat építhetünk.

Az én értékelésem helyett álljon itt az utószó néhány szava:

A babaház úrnője a tizenhetedik században aranykorát élő Amszterdam magányos és gyanakvással teli világába, vezeti be az olvasót, ahol a nők másodrendű szerepet játszottak a társadalomban, és ahol a gazdag polgárság kevéssé tolerálta a szexuális másságot. Ide érkezik meg vidéki családjának búcsút mondva a tizennyolc éves Petronella Oortman, hogy megkezdje házaséletét férjével, Johannes Brandttal, és itt változik meg teljesen az élete pár hónap leforgása alatt.
1686-ban a több mint kétszázezer főt számláló Amszterdam Európa egyik legnagyobb és legsokszínűbb városa volt. Lakosai a világ minden szegletével kereskedtek.
Hihetetlenül sikeres, ugyanakkor hihetetlenül kegyetlen volt a gyarmati kereskedelem. Mindeközben pedig Hollandia felvirágzott,
Amszterdam meggazdagodott, és a bevándorlás központjává vált. Egymás mellett laktak a harmincéves háború által sújtott területekről érkező németek, a Franciaországból menekült hugenották és a hazájukból elűzött portugál zsidó kereskedők, akik magukkal hozták fekete (és szintén zsidó vallású) szolgáikat is.
Noha Amszterdamban a különféle nációk egymás mellett élése a korhoz képest meglepően békés volt, a regény jól mutatja e tolerancia határait.
A katolikusok nem házasodhattak protestánsokkal, a mennoniták szigorúan elkülönültek a kálvinistáktól, a szefárd zsidók nem mindig akartak közösködni az askenázikkal. De kétségkívül a feketék helyzete volt a legrosszabb.
A nők helyzete szintén nehéz volt, kevés lehetőségük nyílt az önálló érvényesülésre, noha Amszterdamban még mindig több, mint a legtöbb korabeli európai országban. A korban a kétkeresős családmodell volt érvényben, a legtöbb családot a férfi egyedül nem tudta eltartani. A feleség így általában dolgozott, de a férj irányítása alatt, és csak akkor tudta maga vezetni a boltot, ha már megözvegyült.
A korabeli Amszterdamban nemcsak a nők szerepe volt problematikus: a hollandok a szexuális mássághoz szintén kevés megértéssel viszonyultak. A törvény szerint a házasságon kívüli szexualitás minden formája, továbbá a nem gyermeknemzés célját szolgáló aktus szigorúan tiltva volt.
A Babaház a társadalom által tiltott és a szereplők által elhallgatott kapcsolatok tragédiájáról szól, a hagyományos nemi szerepekbe kényszerítés zsákutcáiról, Petronella Oortman valóban létezett (noha a regényben szereplő Petronellának kevés köze van a valódihoz), és valóban volt babaháza, amit ma is meg lehet tekinteni az amszterdami Rijksmuseumban.

Elég sokat vártam ettől a könyvtől. Talán azért, mert az első oldalak egyikén egy valódi babaház fotója látható, amit ma a Rijskmuseumban őriznek és egy bizonyos Petronella Oortman tulajdona volt, illetve azért, mert mágikus realistának címkézték, és ez a kettő így együtt kellemesen bizsergető kíváncsiságot váltott ki belőlem. Utólag tűnődve viszont nem tudom, mit is akart elmesélni ez a történet.
Adott egy erős felütés, egy fiatal lány, szinte még gyermek, jól megfontolt férjhez adása egy gazdag amszterdami kereskedőhöz a 17. századi Hollandiában, majd a helyzetből adódó lelki gyötrelmek és megaláztatások, a környezetváltozás, az idegeneknek való kiszolgáltatottság, az „elnyomott női sors” kibontása… DE valahogy végig úgy éreztem, hogy nekem most nagyon meg kellene lepődnöm, vagy legalábbis illene szörnyülködnöm ezen-azon, pedig semmi meglepő nem volt se a családi, se a társadalmi felállásban, amelyben ifjú hősnőnk forgolódni igyekszik. Az egész „ki az úr a házban” családi kidobósjátékot nálam csak a korabeli Amszerdam elég korrekt leírása mentette meg, fűszerillatú zsánerjelenetei, amelyek mintha csak válogatott németalföldi festők vásznairól másztak volna át a nyomtatott betűkbe.

Egy ponton aztán a regény valami egészen különös irányt vesz, sorra esnek ki a csontvázak a ruhásszekrényből. Ez elvben kellően felpörgeti a cselekmény drámaiságfaktorát, de egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy átestünk ama bizony ló túloldalára: kissé sok itt az egy négyzetméterre eső deviancia és néma lázadás. Nem muszáj egyetlen háztartásba és így egyetlen regénybe beleszuszakolni mindent, a nemi és faji elnyomást, illetve a szexuális másság üldöztetését.
Na és hogy hol volt mindeközben a mágikus realizmus? Na igen. Természetesen a babaházban, de a miniatűrkészítő vonala aztán végképp vértelen maradt, sőt kidolgozatlan és befejezetlen. A babák mágikus működése, és rejtélyes készítőjük fel-felbukkanása inkább valamiféle miszticizmust lopott a történetbe. Szerintem egy jó mágikus realista regényben a mágikus elemek olyan természetesen simulnak a realitás szövetébe, hogy ki se lehet bogozni őket onnan. Itt azonban szétestek a szálak és a színek, nem ért el hozzám a mintázat lényege.