Tímár ​Virgil fia 85% 77 csillagozás

Az ember, ha már nem fiatal, az istennel együtt sem elég többé önmagának. Tímárban felmerengett az élet titkos igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él.

Jó volt újra Babits művet olvasni. Nagyon személyes és nagyon emberi regény ez, az író diákkori emlékeiből építkezve. A tanár diák kapcsolat elmélyülése egy félárván maradt fiú és szerzetestanára közötti különös viszony, amelyből mindketten sokat profitálnak. A gondoskodás és a nevelődés, a diák felnőtté formálásának folyamata zajlik. Majd amikor kapcsolatuk megszilárdul megjelenik az apa, akiről a fiú addig semmit sem tudott, de halála előtt az anyja levelet írt a férfinak. A fiúra komoly döntés vár maradjon tanárával a kisvárosi környezetben vagy menjen nagyvilági apjával a nagyváros forgatagába. Babits a poeta doktus ebben a kötetben sok latin idézettel a ókori klasszikusok megidézésével is tanítja az olvasót, ahogyan tanára tehetséges tanítványát.

Mivel nem ez az első Babits-olvasásom, magam számára is meglepő volt, hogy ezt a művét még nem olvastam, pedig emlékszem a címére, de a történet megismeréséig nem jutottam el. Sajnáltam az elején, hogy eddig miért nem olvastam, de a másik részem örült, hogy most ekkora élményben lehetett részem.
Mondhatnám, hogy az elejétől fogva tudható volt a vége, de nem, még magammal is vitatkoztam olvasás közben, hogy dehogyis, hiszen van más út is. Az, hogy ez a – talán – természetesebb út, az egy másik kérdés.
A szívemhez nőtt Virgil, a szívemhez nőtt Lina, Pista talán kevésbé. Nem a végkifejlet miatt, hiszen ha tudott volna, addigra már odanőtt volna. Valamiért nem tudtam befogadni a lelkét, ahogyan úgy „istenigazából” – és ezt itt most nem szójátéknak szántam – ő sem tudta befogadni az Istent.
Persze az is elgondolkodtató, hogy vajon hány vele egykorú fiatal férfi döntött volna másképp, amikor megcsillan előtte a fényes, nagyvilági élet reménye, tele a még csak hallott-olvasott „hölgyek” reményével és a még nem is ismert csodák lehetőségével?

Nagyon finom, nagyon szép lélektani regény egy Virgil nevű szerzetestanár csalódásáról, érzelmi elhagyatottságáról. Olvasom, hogy ez egy kulcsregény – lényegében rokona a Kosztolányi-féle Nérónak, a korabeli kulturális élet egyik szereplőjét pellengérezi ki – ez azért csalódás. Ennek ellenére nagyon nagy örömmel olvastam.

Életem egyik legmegrázóbb kisregénye. A történet egy Virgil nevű szerzetestanárról szól, aki magához veszi Vágner Pistát, a volt prostituált gyermekét. Virgil igyekszik mindent átadni neki önmagából, korábbi zárkózottsága, szigorúsága feloldódik a serdülő fiú mellett, saját nézeteit is átgondolja. Kapcsoltuk ábrázolása nagyon érzékeny és hiteles (Babits tanáréveiből meríti az önéletrajzi ihletettségű történetet), de ugyanakkor a fiú apjának megjelenésével tragikussá is válik. A regény egyik keserű tanulsága számomra, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek hatni azokra, akikről azt képzeljük, hogy hozzánk tartoznak és milyen kevés kell ahhoz, hogy elszakadjanak tőlünk. A könyv nagyon szépen megírt, tiszta stílusú, viszont erősen borúlátó, olykor komor, a katarzis garantált.

Valahogy már a legelején éreztem, hogy nem fogok örülni a befejezésnek. Miközben olvastam, végig azt gondoltam, ez nem végződhet úgy, hogy ne idegesítsen fel akár egy kicsit is. Végül ideges nem lettem, inkább csak fáradt és levert.
Feltettem magamban a kérdést, miről is szólt valójában ez a mű? A nevelésről, a pedagógiáról, vagy a szeretről? Tanárnak lenni már önmagában is egyfajta szülői lét, de ez a regény elrettent attól, hogy szorosabb viszonyba kerüljön az ember a diákjaival. Persze nem gyakran esik meg, hogy egy tanár a pótszülőt játszhassa egy diákja életében.
Azt hiszem, a kelleténél jobban együtt éreztem Tímár Virgillel, és Pistát árulónak tituláltam magamban, pedig melyik fiatal nem így viselkedik az ő korában? A többi szereplőről, úgy érzem, maga Babits sem volt túl jó véleménnyel, csakhogy ő nem védte a főhősünket sem, bemutatta jó és rossz tulajdonságait is.
Amúgy, érdekes élmény volt Babitstól prózát olvasni. Valami kevésbé érthetőre számítottam, valami bonyolultabbra. Ehhez képest kellemes csalódás volt ez a kisregény.

Egyetemistaként kerültem kapcsolatba ezzel a regénnyel, referátumot vállaltam belőle, és azt se tudtam, mire jelentkezem. Csodálatos, finoman lélekelemző mű, azóta is kedvencem, érzékenyen megírt, megható könyv.

Az árvaságra jutott Pista és Tímár Virgil kapcsolatának alakulása nagyon szépen kibomlik a regényben. Már-már azt hihetjük és Virgil maga is elhiszi (amikor legnagyobb örömére a fiú végre igent mond az olaszországi közös kirándulásra), hogy a lehető legjobban alakul kettejük kapcsolata, amikor belép a történetbe a vér szerinti apa. Pistának döntenie kell. A kamasz fiú teljesen máshogy látja a világot, mint Virgil. Az pedig csak olaj a tűzre a fiúnak, hogy a legtöbben befolyásolni próbálják. Virgil elfogadja, nem győzködi, mégis nagyon fájdalmas, ahogy elbánt vele a fogadott fia. A csábító utat választotta. Az utat, a lehetőséget és nem feltétlenül az apát.

Mélyebb nyomot nem hagyott bennem. Fáj ezt így kimondani, főleg egy Babits esetében de igenis tele van sallanggal. A tartalmi része az nagyon ütős, de mintha reflexből vagy öntudatlanul írta volna ujjgyakorlat gyanánt a fiók aljára. Ha Babitssal kezd az ember ne ez legyen az első!

Bizonytalan vagyok e regény megítélésével kapcsolatban: elsősorban a második felében folyamatosan észlelhető, művészeten kívül eső tényezők és írói szándékok nehezítik egységes műalkotásként való befogadását. Másfelől műélvezetemet (bocsánat a kifejezésért) megzavarja az az érzelmi-intellektuális, de ugyancsak művészeten túli hullámverés, amelyet a regény már megjelenésekor keltett, és mely egy évszázaddal később, a mi korunkig is elér: e szerint Babits személyes elfogultságot, sőt, rosszindulatot érzett Ignotus iránt, és ebben antiszemitizmusának is szerepe volt.

Félig sikerült műnek tartom, de ilyenek nem szoktak belőlem ellenérzést kiváltani, inkább érdektelenséget. Ez kivétel: minden, csak nem érdektelen – mégsem tetszik. Ennek Babits művészetében rejlő, s ennyiben közvetlen oka, hogy – e regény tanúsága szerint – nem volt igazi tehetsége a regényíráshoz. Nem is becsülte sokra magát a műfajt, nem tekintette igazán művészinek a regényt, olyannyira, hogy még a klasszikus korokból is csak néhányat érdemesített arra, hogy különös gonddal gyűjtött személyes könyvtárában őrizze őket. Többször kifejtette, hogy korának regénytermését – kivételekkel persze – nem tartja értékesnek, az aranykor (vagy ezüstkor?) e tekintetben a 19. század volt. Csak a „szárnyalni” tudókat, azaz a költészet magasságába emelkedő műveket nézte valamire.

Ennek fényében különösen érdekes, hogy vajon mi késztette mégis regények írására, és konkrétan, e mű esetében pedig hogyan esett e regény második részében éppen az általa kárhoztatott földhözragadtság bűnébe, hogyan jutott az első rész tagadhatatlan „szárnyalásától” saját, magas igényeinek meghazudtolásához. A másokkal szemben támasztott követelménynek miért nem tudott megfelelni ő maga, és miért nem működött közismerten szigorú önfegyelme? A Nyugat egyik oszlopa, aki mint ilyen, igen nagy tekintély volt a kritika terén is, aki elemezte a legkiválóbb régi és kortárs regényeket – úgy tűnik, ez alkalommal nem vett tudomást e műfaj és önmaga sajátosságaival, illetve lehetőségeivel. Belekezdett egy jónak ígérkező regénytémába, majd sajnálatosan hagyta, hogy felülkerekedjen benne az említett, a művészet keretei közé nem férő gondolat, mégpedig a mindennapi ember elkerülhetetlenül elfogult nézőpontjából. De még csak nem is az a baj, hogy ábrázolja ezeket a ma már előítéletnek tartott nézeteket: hanem hogy ezeket egyes szám első személyben adja elő, összekeverve a regény objektív műfaját saját, szubjektív indulataival és társadalomkritikájával. A regény befejezése ezért már nem elsősorban a művész produktuma, hanem a közéleti emberé. Nagy kár az elszalasztott lehetőségért, hiszen minden esély megvolt arra, hogy jó regény szülessen: a téma nagyon szerencsésen megtalált, sőt, mintha rászabták volna. A helyzetek, gondolatok, persze áttételesen, saját életének alapproblémái voltak, így mélyen átérezte őket.
Hogy a Timár Virgil fia kifejlete, „megoldása” elsietett, összecsapott, ezt a fenti tényezők mellett Babits rendkívül sokrétű, szerteágazó és hatalmas munkásságára, magyarán időhiányra is vissza kell vezetni. A regény az ő igazi műformájához, a költészethez képest rendkívül időigényes, s az ihlet sem működik kihagyások nélkül, vagy parancsra: úgy tűnik, az író mintha egyszer csak megunja a szereplőivel való foglalatosságot, s azután már csak szeretne a végére kitenni a pontot.

A Timár Virgil fia közönség- és kritikai visszhangja jellemzően nem a műről, hanem annak irodalmon kívüli vonatkozásáról szólt, emellett Babits személyes szándékait, sőt, emberi karakterét, jellemét vitatta, vont le erre nézvést következtetést. – Ha a témában rejlő lehetőségeket Babits jól kihasználta volna, a regény maga elég lenne, lekötné az érdeklődést, és az író esetleges irodalmon túli szándékai, ha észre veszik is, nem kerülnek az előtérbe, viták középpontjába.

Ami az én nézőpontomat illeti, az nagyon más, mint ahogy száz évvel ezelőtt gondolkodtak – de ez, remélem, segít legalábbis a régi elfogultságokat kiküszöbölni.

A kisregény középpontjában egy idősödő paptanár (Timár Virgil) életének furcsa fordulata van. Fiatalabb éveiben elég volt számára saját maga és Isten társasága. Negyven felé egyszerre („öregedve”), egy elárvult tanítványával apahelyettesként való közelebbi kapcsolatba lépés élménye érzelmileg mélyen megérinti, és ez az élmény megrendíti a hitnek és tudományoknak szentelt gondolkodását, s a fiún keresztül egyszerre csak a rendkívül izgató való élethez kerül közel. Az addig józan, becsületes, és a szerzetestársak által is nagyra tartott makulátlan, istenes életébe valamiféle földi szenvedély avatkozik bele, zavarja meg. Elvont, elképzelt istenszeretet helyett még a szokásos apai szereteten is túlmenő érzelmi kapcsolatba bonyolódik, mondhatni mai szóval, függésbe kerül a gyermektől. Amikor azután e kapcsolatot a gyermek kezdi kellemetlennek, terhesnek érezni, s eltávolodik nevelőjétől, Timár értelmetlennek látja addig hitben és könyvek közötti életét az általa felkarolt és nagyon megszeretett tehetséges tanítvány nélkül. Ekkor „fia”, vérszerinti apjával való találkozása során választásra kényszerül, és a másik, erkölcsileg alacsonyrendű apát és életvitelt –szemléletet szabadon választva elhagyja őt. A téma, talán ebből is látszik, valóban rendkívüli lehetőségek tárháza, különösen a Babits számára, akit papok tanítottak, s később maga is hosszú ideig tanárkodott, de a másik oldalt, a felszínes irodalom, a „zsurnalizmus” világát is jól ismeri.

A megvalósítás formája kisregénynek mondható, amely terjedelme ellenére egyszerre akar társadalmi és mélypszichológiai nézőpontból szólni, ennyiben tehát nagyigényű. A szerző a három főszereplő belső ismeretével vértezi fel magát. A leginkább Timár Virgil szerzetes szemével láttat, s az ő gondolatait, lelki életét „analizálja” Pistához, „gyermekéhez” való viszonyán keresztül, de nem maradunk meg mindig ebben a nézőpontban: több alkalommal a gyermek, és végül harmadik szereplő, az igazi apa „belülről” átélt, de egyben kívülállóként, narrátorként szereplő énjével is szembesülünk.

Ami Timárt a tanárt illeti: mintha Babits saját, bőséges tanári élményeiből ennek megrajzolásához sajnálatosan keveset használt volna fel. Pedig nem csak ezekből meríthetett volna: ő maga is cisztercita gimnáziumban diákoskodott. – Nagyon hiányolom ebből a figurából a hétköznapiságot: nem lett volna nehéz igazán életre kelteni Timár alakját, közelebb hozni őt az olvasóhoz, például azzal, amire mindenki kíváncsi egy tanárral kapcsolatban: hogyan bánik a nebulókkal, hogyan zajlik le egy tanóra, mi a szavajárása, hogyan tart fegyelmet stb. Ez a hétköznapiság persze nem illik Babits emberi és művészi karakteréhez, mégis, az olvasó számára kellemesen ellensúlyozná Timár súlyos gondolatait, ön-analizálását és dilemmáit, amiben így túl töményen van részünk. Viszont kétségkívül sikerült az írónak a tanár gyermekkel kapcsolatos bensőséges, mély vonzódását és megrendítő csalódását szinte sajátjaként átélni és ábrázolni – ez a regény kiválóan sikerült első fele, és egyben Babits „jobbik” fele. Ezt azonban követ egy furcsa, művészietlen fordulat, mely egyben a harmadik főszereplő – és sajnos a szerző – ellenszenves vonásaira is utal.

A VÉR SZAVA
Az eddig gyermek, de egyszerre csak fiatalemberként emlegetett Pista jellemzésére hatásos, talán túlságosan is hatásos módszert választ Babits: tulajdonságai közül – talán a gyermeki lélek alakíthatósága folytán – kezdetben még azok domináltak, melyeket apjának érzett nevelője elvár tőle és ennek megfelelően nagyra becsül: fogékonyság a szépre-jóra, mely kiváló felfogóképességgel, könnyű tanulással társul. Azonban serdülésekor új, a nevelők, az iskolai környezethez képest idegen vonások ütköznek ki rajta: először is édesanyja, egy félvilági nő – egyébként bájos – testi-lelki vonásai. De nemsokára szellemi-erkölcsi vonzalmai és jelleme is rossz-irányú fordulatot vesznek. A szigorú erkölcsű vallásos érzület és naiv tudománytisztelet helyett, amit nevelője oltott belé, egy „léha”, világias szemlélet uralkodik el rajta, magatartása még nevelőjével szemben is fölényes lesz. E viselkedést Timár megütközve és értetlenül nézi, de szeretetből mégis elnézi. Nem így persze a többi paptanárok. E különös változás okait az olvasó sem ismeri még, Virgil pedig eltűnődik: honnan ez a gúny addig jámborul tisztelt tanáraival szemben, honnan ez a szabadság olvasmányai kiválasztásában, és önálló véleménye, melyet ráadásul dacosan képvisel immár vele szemben is? Ezek a tulajdonságok egy „botrányos, tiltott” olvasmány közvetlen befolyására azután tovább erősödnek, majd drámai események veszik kezdetüket.
A gyerek jellemében bekövetkezett váltást az teszi, hogy a hittanár rajtakapja, amint egy modern újságíró szellemes, de szkeptikus, és felszínes könyvét olvassa – tanóra alatt! Ezzel kicsordul a pohár, de a történet kimenetelére és a szereplők sorsára döntő hatással a könyv szerzőjének személye lesz. A megbotránkozást keltő könyv mintegy az ő személyes megjelenésének „megelőlegezett” hatása, s egy, a komoly, szerzetesi életfelfogással gyökeresen szembenálló világlátást képvisel.

Az alábbi jelenet lehetőséget kínál Babits számára, hogy kifejtse véleményét a modern zsurnalizmusról, és megismertessen minket a felháborodást kiváltó, erkölcstelen könyv szerzőjének gondolkodásával:

„Egy nap reggel a hittanár, Szádi Márk, nagy megbotránkozással rontott óra után a rendtársak közé.
– Jobban vigyázzon főúr a kedves fiára! Ecce csak mit olvas!
Egy új magyar könyv volt a kezében, amely akkortájt nagy feltűnést keltett; egy zsidó írónak a műve, szellemes cikkek és aforizmák, szabad és szkeptikus hangon írott könyv. Az író – Vitányi Vilmos – típusa volt annak a modern ujságíró intelligenciának, mely mindenhez tud egy kicsit, és semmit sem vesz egészen komolyan, mindenről van aperçuje, de semmiről sincsen véleménye, sőt a véleménytelenséget elvvé és a fölényes intelligencia egyetlen kritériumává magasítja. A katolikus irodalmi lapok hosszú és elkeseredett cikkekben bírálták ezt a könyvet, mely szent dolgokból könnyelmű és fölényeskedő játékokat űzött, zsurnalisztikus féltudását mindenről rosszakaratúlag interpretálta, zsidó módon, léha »esztétikai« szempontokból kiindulva, kacérkodott a katolicizmussal, s szomorú elvtelenségében a legüresebb és legsivárabb szkepszis kapuit tárta föl. Szádi Márk hittanórán kobozta el ezt a könyvet Pistától.
Rossz könyv, a zsurnaliszta, aki tudatlanságát fölényeskedésekkel palástolja, aki könnyelmű szemtelenséggel beszél a legnagyobb kérdésekről, melyeket talán egy aznapi osztrák lap tárcájából ismert meg először! Hogy ebből táplálkozzék az ő okos és komoly kis fia!”

Mint a fenti részlet is mutatja, Babits zavaró bizonytalanságban hagy minket afelől, hogy e vélemény kitől származik. 1. a narrátoré 2. a hittantanáré 3. vagy speciálisan Timáré. – Így csak az lehet a feltételezésünk, hogy mindhárom egyetért vele. Ennek a regénnyel szemben gyakran megfogalmazott antiszemitizmus-vád miatt is nagy a jelentősége: fontos lenne tudnunk, kinek a szava az, hogy „zsidó módra”?
Pista külső vonásai szép anyjától származnak, belsője, jelleme főleg apjától – a papok persze mindkettőt mélyen elítélik: rossz magvak, rossz környezet, mondják, egyelőre csak az anya korábbi foglalkozását („előkelő” prostituált) ismerve.
Amint felfedezi a hittanár, hogy Pista Vitányi könyvét olvassa (akiről egyelőre még sem a szereplők, se az olvasó nem tudja, hogy ő a gyermek apja), s ezért persze szemrehányást tesz Virgilnek, túl engedékeny mentorának, Babits azonnal felvesz a regénybe egy új fonalat. Egyelőre az olvasó számára indokolatlanul és logikátlanul, (hiszen önmagában azért nem lenne indokolt az író személyét, ráadásul otthonában heverészve bemutatni, mert Pista olvasta könyvét) felbukkan az addig csak név szerint említett Vitányi a maga élő valóságában. Ezúttal egyrészt mint emberről jellemét, másrészt mint művészről, munkásságát röviden megismerve. Teljesen negatív képet kapunk, de ez ezúttal minden kétség nélkül a narrátortól származik. Enyhítené e leírást, ha őt a szükségképpen elfogult Virgil, vagy más paptanár szemével látnánk. De a narrátor maga mondja róla, kegyetlen megfellebbezhetetlen ítéletként: „semmit sem vesz egészen komolyan, semmiről nincs véleménye, s ezt elvvé magasítja. Zsurnalisztikus féltudását mindenről, rosszakaratúan interpretálta, zsidó módon, léha esztétikai szempontból kiindulva.” „Semmihez nem értő, mindenről véleményt mondó újságíró”.
Külsejét, viselkedését egy hétköznapjának leírásába szövi bele Babits: magánéletében is visszatetsző személyiségként, léha, felszínes, olcsó sikereket hajszoló embernek látjuk. „Illatos szájvízzel öblítette ki a száját, jó lankatag langyosságú fürdőt moderált.” (Ezzel a mondattal egyébként legnagyobb költői ellenlábasa, Kosztolányi csúnya szépelgéseit idézi, szinte szó szerint – nyilván nem szándéktalanul.)

Igazi, „objektív”, vagy csak ügyes regényíró nem engedi szabadjára előítéleteit – melyeket akkor nem is kell személyesen vállalnia –, hanem inkább szereplőibe bújva rejti, vagyis árulja el őket. Ezzel az ellentmondásokat, erkölcsi konfliktusokat a regényen belül tartja, így annál feszültebbé, izgalmasabbá teszi, anélkül, hogy narrátor–döntőbíróként lépne föl, akinek később mint írónak, immár a regényen kívül, szemrehányást lehetne tenni.

Az alábbi sorok bár Vitányi, az „éles szemű író” önmagáról alkotott, egyébként üres, sablonos képét mutatják – mégis a narrátor jóváhagyását élvezik, aminek oka az, hogy az író valóban egy sablonos és üres figurát kívánt ábrázolni.

„Szinte beteges érdeklődést érez a fiatalság iránt – mindkét nembeli fiatalság iránt. Megfigyelte a fiatalok mozdulatait, szavait, naivságát; és gyönyörködött benne. Bizonyosan nemi okai vannak ennek is: minden érzelemnek, minden vonzalomnak nemi okai vannak. Az öregkor kezdete ez, igen, a liliomtiprás vágya, kezdődő homoszexualitás talán… Vagy egyszerűen csak a családtalan embernek érzése, valami állandóan elvetélt apai érzés? De hiszen a családi, az apai érzéseknek is nemi alapjuk van: ez az Oedipus-komplexum. Apa és fiú szerelmesek és vágytársak egyszerre… Minden titkos és bűnösnek sejtett érdeklődése az ifjúság iránt, talán egy ilyen, freudi, gyermek utáni vágy.

Virgilről így gondolkodik a zsurnalista:
Az író éles szeme most már teljességgel a lelkébe látott és gúnyosan kommentálta magában, amit ott látott: kapott a megfigyelésén, mint egy pikáns freudi eseten. »Hiszen ez a pap szerelmes abba a fiúba« – gondolta és tetszett neki ez a gondolat. – »Ez a szerzetesi tisztaság« – vigyorgott magában.”

Babits a számára nehezebben alkalmazható írói eszközöket, azaz a párbeszédeket, a helyzetek teremtését, amelyek az olvasói élmény legfőbb forrásai, többször is unalmas, ma már közhelyesnek nevezhető pszichologizálással helyettesíti, elképzelt, elvont lelki folyamatok találgatásával, hosszadalmas magyarázgatásával. A divatos író – Vitányi – persze a divatos Freudra hivatkozik. Úgy látszik, korabeli regény (sem kritika, ahogy alább is látható lesz) nem létezhetett enélkül. A narrátor saját véleményeként persze másféle, klasszikus tekintélyt idéz e téma variációjaként, melynek a kicsengése már pozitív: „S Timárban megvolt a nagy tudósoknak, a celibátus embereinek szent és aszkétikus pederáziája, mely Goethe szerint a nevelés tulajdonképeni ösztöne, a lélek fajfenntartásának ösztöne. Tanítványait magához tartozóknak érezte, mintha örökre hozzá volnának kapcsolva azokkal a lélekdarabokkal, amiket nekik adott.” Tehát Timárban is vannak efféle hajlamok, de ezek Goethe felől nyernek jóváhagyást, mert magasrendűek, erkölcsösek.

Babits (szerintem okkal) nem bízik saját képességeiben, és a tudományosságot (vagy amit akkoriban annak gondoltak) hívja segítségül. Ez viszont nem regényíróhoz illő, méltó eljárás: ábrázolás és önálló elemzés helyett éppen a lényeget illetően (szak)tekintélyhez fordulni. A történetből kellene kihámozni-kidolgozni a pszichológiát, a rejtett homoszexualitást vagy mást – és lehetőleg a terminus technikusok mellőzésével –, nem pedig a pszichológiát regényre alkalmazni. (Persze, ez nem csak Babits hibája: és nem csak korabeli szokás, de akkoriban sok más nagy író, így Kosztolányi is áldozata lett.)

A végkifejlet során Timár szemszögéből a szerző hatásosan igyekszik ábrázolni a bonyolult helyzetet, amelybe a három szereplő került. És főként a szerzetes érzelmi–erkölcsi dilemmáját, meghasonulását: szereti a gyermeket, pedig az méltatlan erre, s ráadásul éppen azért, amiért el kéne ítélnie, olyan tulajdonságaiért, melyeket igyekezett kigyomlálni belőle.

„A név hatása csakugyan rendkívüli volt. Timár agyában mintha pokoli világosságot gyujtottak volna ki. Minden meg volt magyarázva, ami Pista jellemében csodálatosnak vagy aggasztónak tűnhetett föl eddig. Az ellenmondások egyszerre meglepő egységben oldódtak föl. A gyermek eszének élénksége, fogékonysága a könnyű ötletek iránt, egész gondolkodásának forradalmi hajlama, mely annyira kirítt a környezetében, egy-egy mozdulat, egy-egy hanglejtés, mely távol keleti rokonságra vallott, ajkának kissé megduzzadt hajlása, szemének különös csillogása, mind, mind az az izgató idegenség, amely sokszor bántotta és mégis vonzotta őt a fiúban! most mind gazdát kapott. Semmi kétség benne: Vitányi az apja. És Timár visszaemlékezett, milyen élvezettel olvasta a fiú a Vitányi hírhedt kötetét, hogy védelmezte az író cinizmusát az ő papi megbotránkozása ellen. Ó igen, Vitányi az apja, az az ember, akinek világnézete, modora, felületessége, egész testi és lelki mivolta ellen minden jámborsága, vallásos meggyőződései, kiirthatatlan faji érzése, komoly tudása és becsületes magyarsága a leghangosabban tiltakoznak: ennek az embernek ágyékából fakadt az ő fia! És minden ellenszenve dacára érezte, hogy a fiút mégis épen így szereti, így ahogyan van, ezzel a fajkeveredéssel, mindazokkal a tulajdonságokkal, amiket ettől az embertől örökölt, amiket ő folyton korholt és nyesegetett benne, de amik nélkül – most ébredt igazán tudatára ennek – Pista mégsem lenne az a fiú, aki így egyetlen, akit ő, mondom, épen így szeretett: nem lenne más, mint a cisztercitáknak egy eszes és jámbor növendéke, amilyent az ősi gimnázium már annyit produkált…”

Ami a történetet illeti: egy realista regényt szeretnénk elhinni. De szembeszökőek az ügyetlen, sőt képtelen fordulatok – a regényírói gondolkodás kihagyásai, valamint a származás kaptafájára húzott „megoldás”. És éppen a sorsdöntő fordulat ilyen. A léha szellemű zsidó újságíró gyermekét éppen azon kapják rajta, és éppen a hittantanár, hogy akkor még ismeretlen édesapja erkölcstelen művét olvassa az ajánlott olvasmányok helyett. Ami hozzá még tetszik is neki. – A romlott anya nem csak szép külsejéből, hanem jelleméből is hagyott örökül Pistának, ami meg az apát illeti, „csak kitör a zsidóvér” a gyermeken. Hiába fáradozik hát a nemes lelkű Virgil: a prostituált, és a szolgálatait igénybevevő romlott ember közös gyermekét hogyan is tudná erkölcsileg fölemelni mégoly odaadó fáradozásaival. (Mondanánk ma: a gének hatalma)

A szereplőket és a kínálkozó szálakat a szerző meglátja, felkapja; röviden, sokszor csak felületesen dolgozik rajta. Többnyire semmi különöset és eredetit nem mond, amikor főtémáját (két kultúra összeütközése), és az egyéb témákat tárgyalja: például a szerzetesi testi-lelki magányról és annak lehetséges feloldásáról; a tanár-tanítvány viszonyról, a két apa, és általánosítva: a két élet– és világnézet találkozásáról. Bántó, hogy a bukott nő – a fiú édesanyja – unalmas, elavult sémáját veszi elő Babits egyéniesítés nélkül. A hölgy rövid szerepeltetését csak a regény koncepciójának és hatásvadászatnak (halálos ágyán találkozunk vele) tudjuk be, nem pedig Babits igazi érdeklődésének személye iránt: az apa mellett kell valaki, akitől Pista tulajdonságainak másik, de ugyanolyan elítélendő részét örökli. Mindezt megtetézi, hogy a kötelező tüdőbajjal is el van látva a hölgy, az állandó köhögésről nem megfelejtkezve. Elcsépelt írói fordulat az is, hogy halála előtt levelet ír gyermeke apjának, felvilágosítva őt: fia van. (Ennek köszönhetően a már mindenbe beleunt sikeres író apai szerepben kezdhet tetszelegni.)

Az eredetiség fentebb jellemzett hiánya és a fejlemények közhelyessége nem koncepciótlanságnak tulajdonítható: Babitsnak volt véleménye minderről – de ezt nem tudta plasztikusan kifejezni, mert ahhoz a cselekményt, és az ábrázolást kellett volna elmélyíteni: ott kellett volna folytatni, ahol elnagyolta–félbehagyta a szálakat. Még feltűnőbb ez a hiányosság, amelyet az „élő anyaggal” kapcsolatosan tanúsít a szerző, ha összehasonlítjuk a „holt anyag”, azaz a latin szerzők gazdag hivatkozási rendszerének kidolgozottságával. A két apa jellemzésének nem szerencsés és nem is alkalmas eszköze ókori irodalmi olvasmányaikból való nagyszámú idézet, melyeket egyetlen találkozásuk alkalmával vetnek be egymás ellenében. Ez Babits számára kézenfekvőnek tűnhetett, tekintettel e téren rendkívüli jártasságára, és nyilván könnyen oldotta meg a feladatot, de a regény mégiscsak az olvasóknak szól, őket ez nem is szórakoztatja, nem is segíti a megértésben.

A vér szerinti apa figurája mélység nélküli, szinte csak karikatúra, ez sajnos tagadhatatlan. A nagy kérdés az, hogy ennek mi az oka. Valódi érdekességet a (rövid) harcnak, mely Pistáért folyik (és így a regénynek magának) az adna, ha Virgillel szemben a másik felet és az ellentett világnézetet hozzá hasonló jelentőségű, vele egysúlyú figura képviselné. Egy jó regényben az igazi apa megjelenése nem maga a végkifejlet volna, hanem a legszebb fordulatok kezdete, és a két apa közötti küzdelem feltárhatná a két, nagyon különböző világ arculatát. Ehelyett e végzetes harcot egyetlen mondat dönti el: Vitányi aljasul arra céloz beszélgetésük során, hogy Virgil netán nemtelen érzésekkel van tanítványa iránt. A szerzetes pedig ettől úgy megrémül, hogy azonnal elengedi tanítványát, menjen csak apjával, hadd tanulja meg tőle a léha, semmirevaló életet. – Nagyon gyenge, nagyon rossz írói fogás. Hasonló „huszárvágással” semmisíti meg erkölcsileg az egész „Vitányi-családot”: a papa őszinte érzésekre a szerelmi életben is képtelen, kielégíti egy prostituált is, fizet a nőknek, ha nem egy alkalomra, akkor hosszabb ideig kitartva őket, mint Pista anyját is. És Pista az ő kettejük kapcsolatának gyümölcse, így ő sem lehet más, mindez eleve elrendeltetett a származás, a „faj”, és a „vér” által.

Szerencsére találunk lényegbevágó – és nyilván ezért: szépen megformált – gondolatokat: például Timár többször felmerülő, jogos dilemmáját: alkalmas-e ő, az életről szinte semmit sem tudó szerzetes Pista nevelésére. A vér szerint apával való találkozás és a gyermektől való elválás fájdalmát tetézi az a fájó beismerés, hogy ez az egyébként minden tekintetben alcsonyabbrendű, felszínes ember egy vonatkozásban könnyen túltesz Timáron, hiszen ismeri az életet, s ha a gyermek számára valóban fényes jövőt szeretne, hagynia kell, hadd fejezze be – és esetleg alakítsa át gyökeresen – nevelését a másik apa. – Tulajdonképpen ez ad nagyon szomorú végkicsengést a regénynek, mégpedig nem csak egyéni értelemben, Pista sorsát illetően, hanem a társadalom jövőjére nézve is.

És mégis, sajnos az olvasó egy rossz, szentimentális regény benyomásával fejezi be az olvasást. Mert olyan sorokkal búcsúzik Babits, melyeket egy jobbfajta slágerszöveg-szerző is restellne leírni: „ megérezte, hogy mindennek vége, hogy életének legszebb emlékei a mai naptól fogva fájdalmas emlékekké válnak. Ó igen, minden, ami kedves volt életében, csak egy fájdalmas, bús emlék már.”

Babits, ahogy említettem, a korabeli regényről megvetően ír, egy tanulmányában például így: „A mai regény már teljesen más…már nem felfedezi, csak ábrázolja a valóságot. Ez azonban nagyon alacsonyrendű élvezet.” (Könyvről könyvre, 1933 február 15.) Nem tudom, miért alacsonyabb rendű az ábrázolás – de ő még ezt a feladatot sem teljesítette hiba nélkül.

A REGÉNY VISSZHANGJA
A visszhang nagyobb hatású volt, mint maga mű – ezért tartom érdekesnek ezt röviden ismertetni. Egyébként nagyon sokfelől származtak e hangok, sokan megszólaltak, s maga a szerző is többször kénytelen volt több alkalommal magyarázni szándékait a regénnyel.
Először idézek Lengyel András „Ignotus Hugó, a regényalak. – Egy Babits-regény életrajzi tanulságai” c. munkájából.

„A Timár Virgil fia a Nyugatban jelent meg. A lap főszerkesztője, legalábbis névlegesen, akkor még Ignotus Hugó volt. Ezzel egy furcsa, visszás helyzet alakult ki, amely, mint utóbb kiderült, nemcsak Babits és Ignotus viszonyát, de a Nyugat történetének alakulását is messzemenően befolyásolta. Ignotus saját lapjában kapott teljesen soha fel nem dolgozható sebet, s annak a szimbolikus törésnek, amely közte és a Nyugat között 1929-ben bekövetkezett, a kezdete bizonyosan Vitányi Vilmos figurájának megteremtésében keresendő. Vitányi figurájának megalkotása ugyanis, alig leplezetten, Ignotus belső, Nyugaton belüli kritikája volt, s a modern magyar irodalom legfontosabb intézményének, a Nyugatnak az 1919-ig tartó prosperálását lehetővé tevő belső konszenzust mondta föl. Nem nyíltan persze, hanem a fikció fedezékébe húzódva, egy regényalak jellemzésébe csomagolva – ám a kódolás oly átlátszó volt, hogy a dekódolás az irodalmi élet bennfenteseinek semmi erőfeszítésébe nem került. A kódolás, a regényalak megteremtése inkább csak a látszatok fenntartását, a nyílt ütközet elkerülését, elfedését szolgálta.
Vitányi Vilmos életbeli mintája csakugyan Ignotus Hugó volt, így látták ezt már a kortársak is, akik felismerésüknek hangot is adtak.
A regény kéziratát olvasó, s „mindenkit” jól ismerő szerkesztő, Osvát éppúgy mindjárt felfigyelt erre az összefüggésre mint, mondjuk Komlós Aladár, aki szerint Vitányi „Ignotus kaján torzképe” König György pedig, aki felismeréséről magának Babitsnak referált, meglepő distinkcióval élt. „Vitányi alakjával kevésbé voltam megelégedve, ez csak mint Ignotus-portrait elsőrendű, a regényalaknak, ki Pista lelke fölött győzedelmeskedik, egy ideálnak kellene lennie, Vitányi azonban még komikus is.” Majd ehhez, zárójelben, mindjárt magyarázatot is fűzött: „Annyira elevenül állott előtted Ignotus, hogy még olyasmit is felvettél róla Vitányi jellemébe, ami a kívánt jellemképet egészen fölösleges módon, vagy pláne helytelen irányba tolhatná el. Arra gondolok, mikor elmondod róla, hogy két napilapnak dolgozik, még pedig egy conservativ lapnak és egy progressivnek.” Maga az érintett is így fogta föl a figurát. Ignotus, nyilvánosan is, elismerte, hogy ő volt Vitányi:
„Megvallom, amilyen szamár vagyok magam felől, itt sem ismernék magamra, ha egy-egy életrajzi vagy testi figurámból vett adat bele nem üttetné velem mintegy az orromat, hogy no bibas, itt alighanem rólad van szó. Mondhatom: szerelmes nem lehetek magamba ezen megformáltatásaim után.
Van e regénynek egy figurája, egy zsidó aforizmaíró, Vitányi nevű, ki kacérkodik a katolicizmussal s általában kacér s magakellető egyéniség. Van ez embernek egy-két adata, mely egyenesen az én életemből vétetett. A figura inkább érdekes, mint becses vagy jóleső, s akit tükröz, nem teszi tükrébe. Mindenfelé énrám ismertek benne, én magam is – noha becsületesebb önismerettel sem tudom magamat ilyennek, s maga Babits is kijelentette – utóbb mellettem mint társ, mint barát, mint ember, mint költő mellett hitet is téve –, hogy nem engem gondolt vele. Hiába: a tövise megvan bennem, s nem hiszem, hogy Babitscsal ez életben úgy tudnék lenni, mint voltam vele annak előtte.”

L.A. tanulmánya sorra veszi, mi az, ami Ignotus jegyeit mutatja Vitányi alakjában, s mi az, ami a fikcióból adódó kompozicionális elem, s megállapítja, hogy a külső megjelenés szinte nyers átvétel (kis termet, görbe lábak, erősen keleties típusú arc, keleti, néger-zsidó vonású, keresett modernséggel öltözött), de érdekes azonosságok vannak a származást és az élet eseményeit illetően is, noha ez utóbbiak közt már van költött is. Vitányi könyve pedig Ignotus írásainak jellegzetességeit, pontosabban azok egyik elterjedt minősítését adja vissza. Fontos, hogy a figura közéleti szerepe és jelleme kifejezetten negatív értelemben és jó néhány fontos vonatkozásban tér el a valóságostól. Például: a mindkét nembeli fiatalokhoz való nemi jellegű vonzalma is ilyen, Ignotus esetében nem igazolható vonás, az Ignotus-életrajz adataival sem egyeztethető össze. A homoszexualitás, mint lehetőség, amelyet a regény fölvet, alighanem Babits saját – elfojtott, látens – homoszexualitásának kódolt kibeszélése – állapítja meg. Ami meg azt illeti, hogy ne támogatta volna a fiatal írókat, az ellenkezője igaz. Ignotusra a tőle idegen vonások is rávetülnek.

Miért formált Babits olyan figurát Ignotusból, amelynek modellje könnyen fölismerhető, de amely e modellt vérig sértette? – teszi fel ezek után L.A. a kérdést. Úgy véli, az ellenszenv oka személyes volt: Babits egy ideig szárnyai alá vette Ignotus fiát, aki egyébként nem élt apjával. Később csalódott benne, és kevésbé saját kudarcának, mint – talán bevallatlanul is – a fiú, Ignotus Pál apjának tulajdonította azokat a vonásait, melyekre nem hatott az ő nevelése.
– Ezt a megállapítást részemről elfogadom, azonban nem teljes körű magyarázatként, és főképpen nem lényegi tényezőként. – Babyst jelleme és karaktere szempontjából tartom kulcsfontosságú a feltett kérdés.
Mert ami a „személyeskedést” illeti: jogában áll egy írónak bármelyik figuráját ellenszenvessé tenni, de vajon mi szükség van a „ráismerhetőségre”? Több mint furcsa, hogy a figura megalkotásához nélkülözhetetlennek éppen a legkönnyebben felismerhető külső vonásokat tartotta, és Ignotus életének legismertebb tényeihez is ragaszkodott. Miért nem lehetett Vitányi mondjuk magas és karcsú, vagy éppen fiatalabb, hogy ne essen egybe kora Ignotuséval, vagy kopasz stb. Ez utóbbi kérdésre egyébként Babits maga adott választ később, magyarázatképpen, persze a maga nézőpontjából. Ő azt mondta, képtelen élő figura nélkül dolgozni, valakire szüksége van. („A levegõbõl, merõ fantáziából nem dolgozhatom.”) Ha Babits így mondja, nem hiszem, hogy jogunk van kételkedni, hiszen sok más íróról, saját vallomásukból is lehet tudni, hogy gyakorlatilag képtelenek elszakadni az ábrázolás során a modelltől, olyannyira, hogy hiába tartanák okosabbnak, még a modellek nevét sem képesek megváltoztatni: ha megteszik, úgy érzik, hamisítanak, csalnak.

A személyeskedés vádját tehát részemről elvetem. Annál inkább, mert a regényből magából is világosan kiderül, teljesen másféle, mégpedig súlyos társadalmi kérdésről van szó, amelyet azonban a fenti szerencsétlen, mintegy mellékes ok elfed. Ez pedig az ún. faji kérdés. Erről, és az akkoriban sokak által külön fajnak tartott zsidóság másféle kultúrájáról van szó: „Vitányi az apja, az az ember, akinek világnézete, modora, felületessége, egész testi és lelki mivolta ellen minden jámborsága, vallásos meggyőződései, kiirthatatlan faji érzése, komoly tudása és becsületes magyarsága a leghangosabban tiltakoznak.”

Alább egy bizarr kritikát idézek még, Sipos Lajos írásából – de csak érdekességképpen, példájaként annak, amikor az olvasó semmit nem ért meg a mű által felvetett problémákból.
„A Timár Virgil fia Babits legnépszerűbb, legtöbb kiadást megélt regénye. Kosztolányi (1922-ben, a Nyugatban megjelent kritikájában) a szerző legjobb prózai írásaként köszöntötte a művet. A szöveg központjában a szerző személyes életéhez nem kapcsolódó probléma: a mindent kitöltő Isten-élmény megélése, ennek az élménynek a fokozatos háttérbe kerülése, majd a benne való újbóli teljes feloldódás jelenik meg. A legteljesebben ontológiai jellegű tehát az alkotás. Azt sugalmazza, hogy az emberi lényeg egyetlen autentikus lehetősége a hitnek mint dogmának, szokásnak és történelemnek a megélése.”
– A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, így ez az értelmezés tőle nem meglepő. Viszont az már igen, hogy olyat állít, aminek nyoma sincs a műben, inkább az ellenkezőjének: a Vágner Pista által nyújtott élmény a legkisebb nehézség nélkül győzi le a szerzetes istenélményét. A gyermek vonzereje erősebb Istennél. Ugyancsak tény, hogy a szerzetes csak kényszerűségből tér vissza immár Istennek szentelt életéhez, amikor tanítványa-gyermeke elhagyja. Élete, vallásossága kiüresedett, Isten nem pótolhatja az élő embert, az életet. – Ha van „ontológiai mondanivaló”, akkor ez az.

IRODALMI INDISZKRÉCIÓ – vita A Nyugatban, 1927
A Nyugatban Babitsnak a regénnyel elkövetett „indiszkréciójához” többen hozzászóltak egy ankét (körkérdés) kerestében, ez a kritikai visszhang fontos része volt. Akadt, aki mintegy felmentette a szerzőt, mondván: enélkül nincs is művészet, volt, aki elítélte.
Babits maga is megszólalt: „Az indiskréciót nem a regényirónak kellene megtiltani, hanem a kritikusnak! A regényíró más síkon mozog, a Költészet síkján; távol az egyéni és kicsi valóságok, az esetleges élet síkjától. Mindazt, amit a Regényben mond, egy láthatatlan, de széttörhetetlen keret emeli ki az aktuális valóságok világából: annak, amint egyszer formát öltött, többé az aktuális valósággal semmi vonatkozása: époly kevéssé, mint a képnek a fallal; noha tartását és helyét a faltól kapja. A kereten belül külön tér mélyül és külön idő foly.
A kritikus azonban már azáltal, hogy egy valóságban megjelent művet kritizál, az aktuális valóságba kapcsolódik. A kritikus ítél; azaz diskurál és cselekszik. Nem: időtlen művek alkotója, hanem a Kor beszélő és cselekvő embere, s így kötelezi mindaz a diskréció, mindaz a tekintet, ami az aktuális életben minden beszélőt és cselekvőt kötelez. A kritikus nem élvezi a Költészet területenkivüliségét; minden szava aktuális hatású – s minden szava, mely a művészi alkotás helyett a magánéletet érinti: nem egyéb, mint pletyka.
Valóban semmi baj sem volna, s ez az egész ankét fölöslegessé válnék, ha a Kritika hajlandó volna megmaradni egyedül jogosult esztétikai szempontjainál s azt látni a műben, ami: azaz alkotást; nem pedig naplót, vallomást, vagy – pletykát, ahogyan ma divat. A kritikus jogkörébe csak az tartozik, ami a műben alkotás. Emögött ami van – az anyag, melyből az író alkotott, a mű viszonya az emberhez, az emberekhez, az «aktuális valósághoz»: lehet egy későbbi életírás, történetírás tárgya: a kortárs minden célzása ilyesmire csak indiskréció.
Indiskréció, rosszhiszemű és veszedelmes! Kell-e a műkritikusnak a modellre gondolni, mikor az aktképről mond ítéletet? Nem rosszhiszeműség lenne-e úgy beszélni a művészről, mintha képének főcélja – a modell levetkőztetése volna? Már pedig az irodalom kritikusai és olvasói igen gyakran így beszélnek az íróról. Ezért van az, hogy az író sokszor szinte fél közzéadni művét – e sorok írója például éppen ama Timár Virgil fiát – mely még a kommün alatt készült – két évig rejtette fiókjában. E halasztás nem óvta meg attól, hogy egyes kritikusok ne lássanak a műben aktuális politikai állásfoglalást, vagy élő emberek portréit s személyes indiskréciókat.
Ki hát az indiskrét? Az író? Nem százszor inkább a kritikus-e – amiben benne van az olvasó is, minden rosszhiszemű harmadik személy, ki az író és modelljei viszonyát firtatja? Ebben az esetben – mint a szerelem dolgaiban – az igazi bűnös és szemérmetlen – a néző. S a Regény indiskréciójának kérdését nem a regényírók, hanem a kritikusok elleni cenzurával kellene megoldani. Ha kevesebb volna az indiskrét kritikus, mindjárt kevesebb lenne a kulcsregény és pamfletregény is – az oly regényíró, aki végre is minden magasabb cél nélkül hajlandó azt adni, amit keresnek benne s szinte várnak tőle. A modern, indiskrét kritika, mely a műben nem alkotást, hanem dokumentumot lát, így lesz agent provocateur és kerítő.”

Babits elképesztően arrogáns, ingerült viszont vádja egyébként egész művészi személyiségéből, művészetfilozófiájából ered, és igazolni látszik a hívei által sokszor cáfolt „elefántcsonttorony”- koncepciót egy sajátos értelmében legalábbis. Ez a szélsőséges művészi öntudat nem személyes önimádat, mert abból indul ki, hogy a művészet felette áll a valóságnak, s ezen az alapon kikéri magának, hogy számon kérjenek valamit rajta, ami nem tartozik hozzá. – Ezzel nehéz persze vitatkozni: vagy elfogadjuk axiómaként, vagy nem. De ahogy az elefántcsonttorony szó is teljesen mást jelentett a Babitsot ezzel vádolók (pl. Lukács) és az őt ettől megvédeni szándékozók (pl. Vas István) számára, s ezért ez a vita értelmetlen volt, úgy a szóban forgó vitáról lényegében hasonló derül ki: az indiszkréció szónak ahányan, annyiféle jelentést tulajdonítanak. Következésképpen magán a szón lovagolni értelmetlen vádaskodást jelent csupán, és mást takar.

Viszont e koncepció jegyében ha a művész netán bárkinek az életét tönkre teszi (jelen esetben ez szerencsére nem történt meg) pusztán azzal, hogy efféle, persze „félreértett” indiszkréciót követ el, ez azt is jelenti ilyenképpen, hogy ezért nem felelős, nem ítélhető el, hiszen felette áll efféle „kicsinységnek”.

Lengyel Menyhért ésszerű kompromisszumot, tapintatot és jó ízlést ajánl hozzászólásában. (Jó tanács, amit Babits képtelen elfogadni.)
„Az írónak úgyis százféle módja van arra, hogy felesleges külsőségek elhagyásával mégis felismerhetetlenné tegye alakjait – ez csak tapintat s ízlés kérdése – s azonfelül – ha csak ilyen kiált sokszor cáfolt ó külsõség nem okvetlenül figyelmezteti rá – a lerajzolt alak a legritkább esetben ismer önmagára, – annyira másnak látja és érzi mindenki önmagát”

Schöpflin Aladár:
„Megértem Ignotust, ha fáj neki az az alak a Timár Virgil fiá-ban, mert a regény olvasása közben lehetetlen nem gondolni arra, hogy az író õt ültette hozzá modellnek, – pedig én tanu vagyok rá, hogy Babits szándékától semmi sem állott távolabb, mint hogy Ignotust megbántsa, vagy éppen kipellengérezze. Még azt is tudom, hogy ez a Vitányi, ahogy a regényben szerepel, egyáltalán nem jelenti Babitsnak Ignotusról alkotott képét. (Az alábbiakban Babitsot idézi:)
»Sokszor meg is bánom, amit tettem, de nem tehettem mást, muszáj volt. Nem tehetek róla, ha ilyen dolgokra kényszerít a mesterségem, amely nekem mindenek vagyok romantikus fantomokról romantikus meséket álmodó valaki, keresztülmentem a realisztikus ábrázolás iskoláján, nekem élõ alakokat kell három dimenzióba állítva, minden oldalukról megelevenítve művembe állítani s ehhez modell kell és hiába adok a modellemre akármiféle köpönyeget, mégis ráismer önmagára, ráismernek mások és kész a baj. Hiszen én magamat sem kimélem, sõt magamat kimélem legkevésbé s nekem nem lehet fontosabb a mások érzékenysége, sem a magam kényelme, mint az írói igazság, melynek alázatos szolgájául szegõdtem.«

Az írónak, aki így beszél, teljesen igaza van. És itt a főbaj. Mind a két vitatkozó félnek igaza van. Az ilyen kétágú igazságokból származnak az életben a tragikus helyzetek. Az író munkája mindig önfeláldozás. A kettő közül az erősebbik igazság érvényesül. Az irodalom természetéből folyó követelmény pedig erősebb bármi privát-érzékenységnél. Csak egy esetben kell az utóbbinak igazat adni: mikor az írót modelljével szemben szemmel látható szándékosság vezeti, ha célja nem a művészi igazságnak megfelelő ábrázolás, hanem a kipécézés. Ebben az esetben az író kilép az irodalom bűvös köréből, pamfletista lesz.”

Babits védekezését Schöpflin elfogadhatónak tartja: a művészi igazság mindenek felett áll, és ha valóban élő alakra van szüksége a szerzőnek a mintázáshoz, ez az ő dolga, ám legyen. Tehát a kérdést végül is nyitva hagyja, talán tapintatból általánosításként fogalmaz, amikor hozzáteszi: kivéve, ha nem művészi ábrázolásról van szó, hanem kipécézésről, pamfletről.

ANTISZEMITIZMUS

Mivel a személyeskedést Babits maga is tagadja, mégpedig szerintem művészetfilozófiájából eredően hihetően tagadja, marad a másik vád, a súlyos, amellyel így kénytelen vagyok foglalkozni: az antiszemitizmus vádja.
„Ha azoknak az értelmezéseknek lenne igaza, akik antiszemitizmusban marasztalják el a regényt s íróját, Ignotus helyett más zsidó modell is szóba jöhetett volna az irodalmi életből is. Babitsnak Vitányi figurája megformálásához valamiért Ignotusra volt szüksége.”
Lengyel András e következtetése nélkülözi a logikát, hiszen az antiszemitizmus vádja nem azért merül fel, mert Ignotus a modell, és nem egy másik zsidó, hanem azért, mert a csak visszataszító tulajdonságokkal jellemzett alak hangsúlyozottan zsidó. Az, hogy Ignotus a külsője alapján kétségtelenül felismerhető modellje, és olyan modell, akinek említett erkölcstelenségei Ignotusra vetülnek rá, kegyetlen érzés lehetett a modell számára, de meglepően nyugodtan, szinte belenyugvóan vette tudomásul, ráadásul elismerte Babits írói teljesítményét a figura megteremtésében.

A regény szövegéből egyértelmű, hogy az erkölcstelen, felszínes zsidó újságírás és a zsidó újságíró mint olyan a kritikai célpont, és csak áttételesen maga a zsidó származás, ennek vélt vagy valós jellemző tulajdonságai. És ezt így érti és magyarázza maga Babits is egy későbbi megjegyzésében, ahol azzal érvel, hogy itt csak a zsidóság erkölcstelen tagjai ellen szól, s természetes, hogy sok kiváló zsidó felbecsülhetetlenül sokat tett a magyar kultúráért. („A zsidó szellemnek nem a legkiválóbb képviselőire gondoltam itt, hanem az átlagára. Minden fajban mint fajban van valami nagyszerű, de van valami kellemetlen és agresszív is. A magyar zsidóságban ez elsősorban a szellemi élet terén jelentkezett mint egy felelőtlen s a nemzeti tényekkel nem számoló zsurnalizmus.”)

A baj ott van, hogy a regény ennek következtében egyoldalúan ábrázol: azt véli az olvasó, hogy a zsidó „fajra” (mai kifejezéssel etnikumra) gondol Babits –, mint ahogy azt is véli, Ignotusra gondol. Pedig, ahogy már idéztem, ez utóbbit tagadta Babits, mégpedig Ignotusnak saját magának a szemébe. Ami érthetetlen a számomra, hogy a Nyugat fent említett cikkei nem a mű antiszemita (valós vagy képzelt) vonásait tárgyalják, hanem csakis az írói személyeskedést. Ez számomra teljesen érthetetlen, sőt félrevezető, hazug. Van azonban ennél még furcsább: Ignotus maga sem vesz észre, legalábbis nem tesz szóvá zsidóellenességet hozzászólásában, pedig a regényben expressis verbis van erről szó, ahogy már idéztem. Ennek magyarázatára nem vállalkozom, a találgatásokat elkerülöm.

Mivel a „faji kérdés” vagy „zsidó kérdés” kifejezés ma már elfogadhatatlan, viszont akkoriban így beszéltek róla, kénytelen vagyok használni ezeket az „etnikai konfliktus, előítélet” vagy hasonló körülírás helyett. Ha viszont igaz, hogy a Holocaust után már egy másik világban élünk, azt is el kell fogadnom, hogy a 20. század elejének antiszemitizmusa szintén egy másik antiszemitizmus, nem azonos a maival, számtalan tekintetben, s nem is esik azonos megítélés alá: az. ún. zsidótörvények sem léteztek még. Ezért félrevezető a „Babits antiszemitizmusa” kifejezést egyszerű kijelentésként fogalmazni, s ezzel mindent elintézni, minden sajátos, a maitól eltérő körülmény figyelembe vétele nélkül. – Ahogy például Ungvári Tamás teszi „Ignotus és Babits: Változatok a zsidókérdésre” tanulmányában, egyben azt a látszatot keltve, hogy ennyi a véleménye Babitsról, s nem több. Ami persze nem igaz, hiszen ő rendezte sajtó alá Babits – persze, a kommunista irodalompolitika elvei szerint – válogatott műveit az 1959-es kiadásra. Persze, akkoriban ő sem írt Babits antiszemitizmusáról, de ugyanígy Keresztury Dezső előszava – nagy tanulmánya – sem említi. (Ennek oka alapvetően az, hogy az antiszemitizmus mint tény és mint téma nyilvános be- ill. elismerése, a sajtóban történő napirendre tűzése mindig is politikai kérdés volt, s a vezető politikai erők, valamint a zsidó érdekvédő csoportok vezetői határoztak szükséges vagy lehetséges voltáról.)

Ungvári azt írja, hogy „Vitányi rossz tulajdonságok halmazából összerótt karakter, és hogy ez a léha újságíró „másvallású”, azt Vitányi belső monológjaiból tudjuk meg. A belső monológok feltárják egy kéjvágyó zsidó lelkiállapotát. A korabeli kritika minderről hallgatott: Kosztolányi Dezső a Nyugatban írott beszámolója a mű artisztikumát dicséri, de a Vitányi alakot nem említi. Az pedig, hogy a léha újságíró életbeli mintája az akkor már emigrációban élő Ignotus lett volna, azt maga a minta, vagyis Ignotus robbantotta ki az Indiszkréció az irodalomban indított Nyugat vitában. … A zsidó és homoszexuális azonosítására világirodalmi példák vannak, gondoljunk csak Charlus báró alakjára Proustnál.”

Ungvári nyilván felületesen futotta át a regényt, mert még ebben rövid írásban is sokat téved – és ami ezt gyanússá teszi, hogy mindig ugyanabban az irányban. Valójában még mielőtt a léha újságíró színre lépne monológjával, a történetből már kiderül, hogy Pista egy Vitányi nevű zsidó újságíró könyvét olvassa óra alatt. Tehát Babits nem köntörfalaz, azonnal kiteríti a kártyákat: a tudatlan, fölényeskedő zsidó újságírásról van szó. – Kosztolányi „beszámolója” a Nyugatban mindössze néhány sor… – Charlus báró pedig nem zsidó: a legősibb francia arisztokrácia leszármazottja, számtalan hercegi (prince és duc) címmel, királyi rokonsággal, nem mellesleg Dreyfus-ellenes. – Proustnál a homoszexualitás egyáltalán nem azonosul a zsidósággal; sőt, úgy szokták mondani, hogy a regényfolyam végére mindenkiről kiderül, hogy ilyen hajlamoknak hódol titokban. Ez a példa tehát nagyon rossz. Annak meg vajon mi lenne a jelentősége, hogy a világirodalomban valóban vannak erre példák? – És természetesen nem Ignotus fedezte fel azonosságát a regényalakkal: minden olvasó, aki ismerte a közismert Ignotust, azonnal ráismert, sőt, többen tudhattak a „zaftos” esetről, mint ahányan a Nyugatot olvasták. („Magam szintén hamar lettem író, újságíró, költő, kritikus – egyszóval az a fajta ember, kit látásból városszerte ismernek. Azonfelül, akinek apja szerkesztő s ő maga is újságíró, a legtöbb helyre, hivatalba, emberhez eljut és bejut kérezkedés nélkül. – vallja később Ignotus). És éppen ez a szóbanforgó egyik probléma (az „indiszkréció”) lényege: ha csak ő maga ismerne magára bizonyos, leginkább nem külső, de lényeges tényezőkből – ez nyilván kellemetlen, de egyrészt számára sem egyértelmű, ezért nem szükségképen kell nyilvánosan megszégyenülnie, másrészt semmiképpen nem kavar botrányt és máig tartó éles vitát. – Valószínűleg, abban sincs igaza Ungvárinak, hogy Vitányi rejtett homoszexuális hajlamát egyértelműen a legközönségesebb, ellenséges zsidóképből merítette Babits – hiszen Timár Virgil éppúgy benne rejlik a „pederázia” – a különbség egyáltalán nem itt van, hanem a személyiség egészének erkölcsös ill. erkölcstelen voltában.

A harmincas években Babits a Zsidó Szemlének adott interjút: „Minden fajnak vannak jó és rossz tulajdonságai, de a zsidónak kiáltóan jó és kiáltóan rossz tulajdonságai vannak. Én azt hiszem, az antiszemitizmust inkább a jó, mint a rossz tulajdonságai okozták. Azt hiszem, akik a faji kérdésekről beszélnek, szeretik elfelejteni, hogy a faj egyesekből áll; a faj nem valami mitológiai lény, ezerfejű és egylelkű szörnyeteg: hanem emberek összessége, akik közt nagyon-nagyon különböző karakterek vannak. Az élet nem fajok küzdelme, hanem egyének küzdelme. S ha a faji kérdés fölmerül az életben, annak az okát is többnyire az egyének viszonyaiban lehet megtalálni. A zsidóra sem a faj haragszik; hanem egyének haragusznak. S mindenki haragszik egy kicsit arra, akire rászorul. Bizonyos, hogy ezek a tulajdonságok sok tekintetben egészítették ki a felelősségtől és a szabadversenytől mindjobban irtózó magyar intelligenciát; szükség volt reájuk és szükség van még ma is. A magyar a kiegyezés óta visszaesett ősi apátiájába, melyből hajdan Széchenyi fölverte; ha rákerül megint egyszer lerázni ezt az apátiát, a zsidóra kevesebb szükség lesz; s mégis kevesebb lesz az antiszemitizmus.”

Az úgynevezett faji kérdés azonban eltakar egy másik problémát: Babits művészetszemlélete már a Nyugat indulásakor is nagyon eltért Ignotusétól, és ez idővel csak fokozódott. A harmincas években már egyenesen a „magyar irodalom legfőbb problémájának” tartotta, hogy beszivárog a „zsurnalizmus”. „Az írónak választania kell az idő és örökkévalóság, korszerű mondanivaló és örök emberi között; a kompromisszum mindinkább lehetetlen.” Babits tehát mindinkább lehetetlennek érzi, hogy az Ignotus-féle szemlélet (melyet persze nem könnyű pontosan meghatározni), helyet kapjon az irodalomban, a művészetben, maradjon csak meg a hétköznapi újságírás keretei között. A másik oldalról: Ignotus egy visszaemlékezésében maga is – tulajdonképpen – osztja e véleményt, amikor mereven kettéválasztja munkásságát, és sorolja tevékenysége döntő részét a „firkálás”, azaz a napi szükséglet és saját pénzszükséglet által meghatározott írások közé. Babits kritikáját Ignotus utólag maga igazolja, s ezzel talán magyarázatot kaphatunk arra is, miért nem lépett fel határozottan „kipécézése” ellen.

Szorítottam Vágner Pistának, hogy jó döntést hozzon. Ebben a helyzetben azonban nincs jó megoldás. Az út, amelyikre lépett végül, teljesen természetes, szerintem.