2312 72% 158 csillagozás

Hát, szerintem ez lenyűgöző, és kész.
Végre egy könyv, ami nincs elrontva mindenféle hülye cselekménnyel. :P Csak az a sok érdekes gondolat, okosság, meg ötlet folyton.
Igen, sci-fi írói onánia a köbön, de hát mit csináljak, ha én személy szerint ettől kapok intellektuális orgazmust? A kidolgozottság, meg a legapróbb részletek, és ahogy barangolni lehet a naprendszerben, a Merkúron felkelő Nap, meg a szörfözés a Szaturnusz gyűrűjén, azok a terráriumok, meg a Föld és New York egy űrlakó szemével, hát na. Csak kéne már az e-könyvek újabb generációja érdekes linkekkel, meg 3D-s animációval és zenei aláfestéssel.
És géntechnológia, meg nemi érdekességek (végre, egy új fejezet a Káma Szútrába, mondtam már, hogy hiányolom a szemléltetést?), meg kiterjesztett életkor és problémái, meg a mesterséges intelligenciák 3 E-vel összefoglalható problematikája (empátia, érzelem, etika – ja, ezt most találtam ám ki, ne keressétek), a földiek és az űrjárók, pardon, űrlakók konfliktusai, szóval ezt mind imádom.
Most meg azon gondolkozom tegnap óta, hogy csak meg kéne érni azt a Kurzweil által 20-40 év múlvára ígért szingularitást, mert igenis és hosszan és érdekesen élő transzhumán valamicsoda akarok lenni, punktum. (Menő válasz a „Miért szoktál le a dohányzásról?” kérdésre, ugye?)
Na jó, igazából kicsit zavart, hogy nem számottevő ugyan a cselekmény, de azt se sikerült épkézláb módon végigvinni és lezárni.

„A nap mindig felkelni készül. A Merkúr olyan lassan forog, hogy sziklás felszínén akár gyalogosan is folyamatosan a hajnal előtt lehet haladni.”
Ezzel a csodásan képzeletet elragadó képpel indul a könyv. Mégis nem könnyű Kim Stanley Robinson-t olvasni, mert ez esetben a történet, a szereplők között játszódó interakciók csupán töltelékként szolgálnak. A vázat a rendkívül sokrétű tudományos gondolatok, levezetések adják… Valamiért mégis működik, olvasni kell. Ezek a tudományos gondolatok lehetőséget adnak az író a határtalan fantáziának kibontására.
Nem megyünk messze, távoli galaxisokba, hanem saját Naprendszerünkben kalandozunk, – az eddig megismert adatok és lehetőségek tükrében tovább gondolva a terraformálás lehetőségeit –, a szomszédos bolygókon és annak holdjain.
De az aszteroidák terraformálása is a gondolatok végtelen tárházát kínálja, ahány aszteroida, annyiféle verzió, mindegyik egy kis világ, az átlagostól a legextrémebbekig. Persze leírva tök egyszerűnek tűnik, azért mégis hatalmas munka és energiamozgatásról van itt szó.
Mint mondtam, a fantázia szabadon szárnyal, így ha a szereplőknek szörfözni támad kedve a Szaturnusz gyűrűin, miért is ne? És ez kiváló lehetőséget ad egy kis tudományos fejtegetéshez a gyűrűkről. (Kim úr itt dörzsöli össze éppen a kezét) És amikor a Jupiter vagy akár a Szaturnusz holdjairól és az ott élő emberekről olvasunk, olyan mint egy vízió, részletes és pontos, mennyire szép lehet. Ez az igazi fantasztikum.
A nemi manipuláció gondolatát idegenkedve és mégis csodálattal fogadom be. Mostani földhözragadt világunkban, társadalmukban abszolút nem elfogadott nézetekről van szó, szerintem itt teljes gondolati átkalibrálás szükséges, erre elég lehet 300 év?
A szereplők közül Swan néhol baromira idegesített, hiszen hiába büszkélkedhet a meghosszabbított kezeléseknek köszönhetően kb. 120 évvel, mégis olyan mint egy infantilis tyúk. Volt valami a jellemében, ami piszkált engem. Genette-ről meg végig azt hittem, hogy nő, így a végén döbbenten vettem tudomásul, hogy nem az.
Az író a klasszikus zenének is kedvelője, így pl. Beethoven Harmadik szimfóniája meghatározó szerepet játszik a túlélésben.
Tetszett még a Föld iránt érzett érzelmek bemutatása egy merkúri lakó szemével. Más életkörülmények, más szemlélet, más kultúra, ember, de mégis másképp. Sokat dicsértem így visszaolvasva, pedig nem tökéletes könyv, de ha túllépünk rajta, hogy nem a történet a fontos, akkor meg tud fogni a hangulata.

Próbálom megkedvelni a szerzőt, de így a negyedik könyve elolvasása után le kell szögeznem, hogy sosem lesz kedvenc. Nagyon túlír, pedig nincs bajom a leíró részekkel, de ő valahogy úgy halmozza a szavakat, hogy hamar lefáraszt. A könyvben nincs túl sok cselekmény, hősnőnk, Swan, aki nem is igazi nő, a naprendszerben utazgat a Merkúrról a Földre, a Vénuszra, vagy a Szaturnuszhoz. A háttérben közben folyik egy lassú nyomozás, de a végére már annyira érdektelenné vált, hogy ki és miért tervezte a merényletet. Vannak jó ötletek, érdekes leírások, de 200 oldallal kevesebbel jobb lett volna.

Hajlamos vagyok egyetérteni @pat kollégával. Mármint tényleg… ez a könyv 99%-ban kockapornó. Kim Stanley Robinson megalkotta az első papíralapú, pszeudo-interaktív cselekménysztriptízt.

Igen, ez az, lapozz… látom, hogy akarod. Terráriumalkotás aszteroidákból, mhm? Na ugye, felfalod, jó olvasó vagy. Lapozz le még egy réteget… asszociatív név-és fogalomlisták, hogy tetszik? Extrém napjárás, aszteroidaszörf, genomba épített hímnős élethosszító kezelések? …Tudtam, hogy nem fogsz ellenállni. Jöhet egy fejezetnyi kóborlás a Naprendszerben? Igen, és milyen járművel? Fogadjunk, ez eddig eszedbe sem jutott, hmmm? Jó, levezetésként jöjjön egy kis balladai felhang… később majd még fogni fogod a fejed, de most csak vedd úgy, hogy ismét lapoztál. Ó, hogy azok? Csak pár színes kis flitter, asztroszemét, asztro-ciációs tevékenységem eredménye. Tetszik? Ó, csak nem…? Akkor lapozz, nem láttál még semmit…

Négy és fél csillagos kedvenc lett, mert igazán nem akarok zavarogni, de ha EZÉRT* bejártak egy komplett naprendszert, hódoltak vagy kéttucat sport- és vagy háromszáztíz egyéb szabadidős tevékenységnek, überkawaii kapcsolatok köttettek/ábrázoltattak barátság, szerelem és csakúgymerteziseszébejutottksr-nek frontján, szóval már csak a mindeme grandiózus világleírás felé való tiszteletből is illett volna kidolgozni és lezárni a krimi vonulatot. Köszönöm.

spoiler

*Nem, most akkor sem fogok spoilerezni. Megöli a hangulatot ide pedig képzeljetek egy sorozatra való kacsingatós szmájlit .

Ah! Ennek a könyvnek sikerült az, ami a Hét Évának nem! Fenntartani az érdeklődésemet a kevés cselekmény, hosszabb tudományos leírások mellett. Tehát aki akciót és izgalmakat vár, annak nem fog tetszeni a könyv.
Kim Stanley Robinson nemes egyszerűséggel vett két (három) szereplőt, adott egy alap szituációt és elindította őket, hogy bebarangolják a naprendszerünket, a 24. században! Minden bolygó, hold és egyéb megállónál pedig megkaparintja az alkalmat, hogy kifejtse az általa elképzelt jövőbeli lehetőségeket. Ascenziók, terraformálás, folyamatosan úton lévő város a Merkúron (nekem ez az ötlet tetszett a legjobban! :D), az űrlakók-űrutazók elborult dolgai, ahogy a saját testüket módosítva meghosszabbítják és megváltoztatják az életüket. Ugyanakkor nem csak azt mutatja be, hogyan tudnánk távoli holdakon és bolygókon megélni, hanem hogyan is fejlődne az ember evolúciója és gondolkodása, hogyan válna szét a földlakók és az űrlakók élete és gondolkodása. Milyen társadalmi és morális, gazdasági problémákkal küzdenének az eljövendő emberek.
Nagyon sokféle témát dolgoz fel, és számomra az a legpozitívabb, hogy emészthető és felfogható formában. Nem unatkoztam, nem akartam félre tenni, csak beleképzelni magam a szereplők helyébe… pl. amikor egymagukban lebegnek a végtelen űrben *.* Igazi gyöngyszem a maga nemében, élvezetes volt olvasni! :)

A 2312 elsősorban azoknak szól, aki értékelnek egy alapos és szép – adott részleteiben egészen költői – világleírást, és nem bánják, ha a történet esetleg csak ürügyként szolgál, hogy végigjárhassuk ezt a világot. A cím, amellett, hogy Arthur C. Clarke hasonló stílusú regényei felé tiszteleg, azért is találó, mert a regény „főszereplője” a 24. század.
Egyébként a valódi szereplők sem érdektelenek: Swan és szaturnuszi barátja különös kapcsolatával a könyv arra keresi a választ, mekkora különbség lehet ember és ember között (akik nem csak más bolygókról jöttek, de DNS-ük és az agyuk is különbözőképpen lett átalakítva), hogy még megértsék egymást.
Nem árt, ha át tudjuk érezni az orbitális mechanika szépségeit és az elvben lehetséges – ámbár csak a maitól gyökeresen eltérő politikai és gazdasági paradigmában megvalósítható – technológiák eleganciáját. Robinson ugyanis szeret gyönyörködni az univerzumban, és az olvasót is erre bíztatja. Képes arra, hogy egy űrlakó szemszögéből a Földet is különösnek és csodálatosnak láttassa.
A társadalomtudományok legalább ilyen nagy szerepet kapnak: a könyv fő konfliktusa ugyanis az űrbeli kolóniák újszerű politikája, hiány utáni gazdasága, illetve a Föld fájdalmasan maradi életmódja között alakul ki. Ironikus adalék, hogy bizonyos megoldatlan egészségügyi problémák miatt időnként minden űrlakónak a Földre kell látogatnia, így lesz a két világ viszonya igazán bonyolult.
De kitérhetnék még a genetikai módosítások, vagy a csak látszólag(?) gondolkodó kvantumszámítógépek kérdésére is, a 2312 ugyanis a kortárs SF majd minden fontos témájába belenyúl. Bár önmagában nem sok igazán eredeti ötletet vet föl, szerintem roppant fontos, mint mindezek szintézise. Ha valaki arra kíváncsi, miről szól manapság az angolszász, realista, társadalmi űropera, ebből a könyvből minden fontosat megtudhat.

Végül: az Agavénak végre sikerült egy strapabíró borítót összehoznia, a fordítással azonban nem vagyok elégedett. Gyakran belefutottam egy szerencsétlenül választott szóba vagy furán összetett mondatba, és a szakkifejezéseket is át lehetett volna futtatni egy szakértőn. (Vagy sok szakértőn, ha azt nézzük, hányféle tudományterület jelenik meg a könyvben)

Az a baj, hogy Kim Stanley Robinson tud írni, csak nem akar. Illetve mégsem: akar ő írni, csak nem arról, amiről kellene.
A 2312 ugyanis lényegében egy közel hatszáz oldalas, „én megszenvedtem a művészetért, most rajtad a sor” elvbe oltott, sci-fi írói onánia. Persze távol álljon tőlem, hogy vitassam létjogosultságát, ugyanis elképesztő az, amit bemutat előttünk az amerikai szerző: könnyedén beszél Naprendszer-szintű társadalomról, emberi változásokról, DNS-átalakításokról, mesterséges intelligenciáról, terraformálásról; bemutat számtalan nemet; körbevezet a lakott Naprendszerben a Merkúrtól a Plútóig; minden részletre és apróságra kiterjedő előadássorozata valóban döbbenetes.
Csak ettől nem lesz kevésbé fárasztó.
Ilyen tekintetben pedig a világépítéshez szolgáltatott pikareszk-jellegű kerettörténet gyakorlatilag teljesen felesleges, ráadásul zavarba ejtően kidolgozatlan, olyan légből kapott megoldással, amit azért nagyon nem vártam, ha már minden mással ilyen sokat foglalkozott. Viszont nehéz nem elismerni, hogy a szerelmi szál kezelése a fantasztikumban szokásosnál jóval finomabb volt, ezért mindenképpen jár a plusz pont.
Mondjuk a kiadónak meg a mínusz a fordításért, ami kaphatott volna még egy szerkesztői kört.
Legközelebbre javasolnám Robinsonnak, hogy a szövegbe illesztett metaszövegekből adjon ki kötetet (hogy mennyire megakasztották így az olvasás ritmusát…), akkor nem terheli feleslegesen az olvasót mindenféle történettel. Így most azt sem tudom, hogy érdemes volt-e olvasni a 2312-t.

Nemrégiben még Alastair Reynolds társaságában utaztam a csillagok közé, most ezt Kim Stanley Robinsonnal tettem meg. A különbséget zongorázni lehetne.

A 2312-ben az a legfélelmetesebb, hogy könnyen igazzá válhat, főleg a Föld tekintetében. A tengerszint-emelkedés, az éhezés, az, hogy a javak egyenlőtlenül vannak elosztva, ma is jelen vannak világunkban, és az író szerint ez még fokozódni fog. Miközben a kiváltságosak ma palotákban, magas kerítéssel zárják el magukat a szegényektől, a jövőben az űrbe fognak kerülni, és ott is azt hiszik majd, képesek ők a távolból is megoldani mások problémáit.

Robinson remekül mutatja be, hogy a technológia fejlődés, az emberiség diaszpórája milyen előnyökkel és hátrányokkal jár. Hogy nem mindenki fog örvendezni azon, hogy lehetővé válik, hogy valaki a Merkúron éljen le 200 évet. Még maguk az űrben élők sem biztos, hogy boldogok: testük és elméjük különböző eltorzításai, a minél több lehetőség kihasználása mind-mind a gyökerektől való elszakadást, sőt megkockáztatom, az unalom ellensúlyozását szolgálják. Az a kérdés meg még messzebbre vezet, hogy egyáltalán meddig tekinthető valaki embernek.

A 2312 nem egy könnyű regény, de megéri elolvasni, mert elgondolkodtat, elgyönyörködtet, és megmutatja azt, mi történhet, ha továbbra is ölbe tett kézzel várjuk a jövőt.

A könyv egy pontjáig úgy voltam vele, hogy nagyon tetszik ez a tömény tudományos fejtegetés a folyamatosan a napfény előtt járó merkúri városról, az aszteroidákból kialakított terráriumok végtelen számú változatáról, a terraformálás alatt álló jupiteri és szaturnuszi holdakról, de aztán fokozatosan egyre kevésbé szerettem, ahogy egyre több cselekményt (és szerelmi szerencsétlenkedést) vitt bele az író. Persze értem én, hogy a természettudományos vonal mellett a társadalomtudományi vonalat sem akarta kihagyni, csak valahogy nem sikerült jól összedolgozni a kettőt. A Föld többé-kevésbé hasonló felosztásban létezik, mint manapság, csak rosszabb a környezet és vannak űrliftek, a bolygókon, holdakon és aszteroidákon élő emberek pedig teljesen újfajta társadalmi rendet hoztak létre, ami természetesen feszültségeket okoz a Földdel.

Jó, hogy nem ezzel kezdtem annak idején a műveinek olvasását, az Aurora sokkal jobban sikerült, a New York 2140 is tetszett (pedig az aztán tömény és hosszú volt), így várólistán tartom a maradék két, magyarul megjelent könyvét, és várom az újakat.

Érdekesen alakult a kapcsolatom ezzel a könyvvel.
Voltak periódusok, mikor nem tudtam letenni, ugyanakkor előfordult, hogy egy hétig kézbe sem vettem. Ez a kettősség adja valószínűleg a felemás megítélését, pedig meggyőződésem, hogy nem minőségbeli ingadozás okozza ezt a jelenséget.
Részemről nem regényként tekintettem rá, inkább mint egy kávéházi albumra, amibe minden alkalommal belelapozok, és ott ragadok hol hosszabb, hol rövidebb időre. Viszont sosem állok fel mellőle csalódottan. Nem egy akciódús könyv, a leíró részek miatt sokszor darabossá válik a cselekmény, számomra inkább egyfajta Naprendszer-kalauzként funkcionált, méghozzá egy különleges darabként, hiszen egy jövőbeli kalandra invitál.
A mesterséges „hengervilágok” már régóta mozgatják a fantáziám, akárcsak az aszteroidák, holdak és bolygók terraformálása, ezeket a részeket imádtam, de szintén nagyon tetszett, hogy nem egy-két generációs „turbo”-evolúcióval operál a könyv (az egyébként változatosan evolválódott) űrlakók esetében, és komolyan tekintetbe veszi az alacsony gravitáció, vagy épp a súlytalanság hatását a szervezetre, ezt sajnos nem minden szerző mondhatja el magáról.
Újfent lenyűgözött az író felkészültsége és tárgyi tudása, elképesztően sok tudományterületet érint a könyv, többek között ökológia, sejtbiológia, endokrinológia, kvantum- és meghajtástechnológia, társadalomelmélet, retorika, képzőművészet, zene, és még hosszú a sor. Ebből jelentős mennyiséget helyezett el ömlesztve a rövid átvezető fejezetekben, ami szerintem ügyes húzás, mert így fogyaszthatóbbá válnak a szakkifejezések is, melyekből többet ő maga alkotott, és sokat adtak a könyv hangulatához is. Nagyon tetszettek az ötletei a jövőbeli lehetséges extrém sport(?)tevékenységekre, a „napjárás” pl. nagyon izgalmasan hangzik, de nálam a Szaturnusz gyűrű-szörf vitte a pálmát.
A regény egyik legeredetibb ötlete, a spoiler Terminátor igencsak megragadta a fantáziám. Bár ahogy egyre többet gondolkodom rajta, azt kell mondjam, nem élnék ott, számomra az ilyen mértékű veszélyeztetettség (mint ahogy a könyv cselekménye is mutatja) állandó stresszfaktort jelentene, a képzeletemben is szinte csak korán őszült emberek alkották a lakosságát.
Különleges ötlettár ez a könyv, a technológiák és szereplők tekintetében egyaránt.
Maga a történet is érdekes, ám sokszor háttérbe szorul a grandiózus világábrázolás miatt, szerintem ez a könyv legnagyobb erénye, szinte HD felbontásban barangolhatjuk be a Naprendszer legváltozatosabb vidékeit, az ábrázolás sokszor olyan magával ragadó, az ötletek időnként olyan elgondolkodtatóak, hogy annak a cselekmény issza meg levét.
Nem tudom hogyan lehetne összefésülni a kettőt, hogy úgy olvastassa magát, mint mondjuk egy jobb krimi, talán nem is kell.
Egy fél csillagnyi hiányérzet maradt bennem, talán azért, mert ez a struktúra az izgalom rovására ment egy picit. Ugyanakkor megsokszorozta az érdekességfaktort!
Szóval lehet, hogy fél csillaggal többet érdemelt volna, most összezavarodtam… De tetszett, az hótziher', úgyhogy talán csak telhetetlen vagyok…