Ha ​meghal a Nap 83% 75 csillagozás

Ez volt az első könyv, amit valamikor olvastam Oriana Fallacitól, azaz a „Ha meghal a Nap” (1971) című opusz, amely az űrhajósokról szól, s amelyet a szerző a NASA-nál, az amerikai űrhajózási központban tett látogatása nyomán írt! Azonnal beleszerettem Oriana őszinte, lényegre törő stílusába. A középpontban az amerikai űrhajózás áll, jelene és jövője, valamint annak szereplői, alakítói. Mindez megfűszerezve Oriana kemény és kétkedő személyiségével. Kötelező olvasmánynak kellene lennie! Tanulságos, hogy a ’60-as évek Amerikájában, hogyan vélekedtek az emberek a világról és, hogy mindez hogyan csapódik le benne, egy olasz újságírónőben. Tetszettek a gondolatok és kérdések, a kétkedések, s mindezek őszintesége. Oriana esetenként szinte durva nyerssége. Számom-ra példamutató, ahogy Oriana utánajár dolgoknak, következtet, ír és mindebből megalkotja a saját véleményét és azt nem fél hangosan kimondani vagy nekiszegezni másoknak. Hihetetlenül jól ráérez, hogyan tegyen fel egy kérdést és közben nem foglalkozik azzal, hogy az mennyire illetlen, vagy kellemetlen. Ennek köszönhetően viszont olyan értékes válaszokat kap, amelyek csak mélyítik a mondanivalóját és tovább gondolkodtatnak. Egészen filozófiai mélységekig viszi az űrhajózással kapcsolatos elmélkedést. Jól megrágja mindazt, amit kapott az interjúk során és beépíti önmagába, s ha mindehhez szükséges, átértékeli korábbi véleményét, és helyesbít. Van azonban a könyvnek egy személyesebb vonala is, ahol bepillantást kaphatunk Oriana múltjába, kapcsolatába édesapjával. Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy mennyire mély nyomot hagyott az életében, lelkében és ezáltal gondolkodás-módjában a háború. Itt tudhatjuk meg saját tollából, hogy honnan indult Oriana és mi az, amit egy életen át a vállán cipel. Hihetetlenül jól vegyíti ezt a két elemet az írónő a könyvben és ettől lesz annyira olvasható és érdekes, hogy nem akarod letenni. Nem csak élményt ad, amit lejátszol a képzeletbeli moziban, hanem annál sokkal tovább hat. Elgondolkodtat és arra ösztönöz, hogy nézz a dolgok mélyére!

Először más jellegű könyvre gondoltam. Megértettem, hogy interjúkötet. Gondoltam, ez nem lehet túl izgalmas. Az írót sem ismertem. Most már látom, hogy tud csodát művelni az interjúkból is. Nagy tehetsége van megismerni és megérteni az embereket, sőt mindezt nekünk is megmutatni. Miközben a XX. század közepének korabeli amerikai űrhajósaival ismerkedett, saját életéről és a történelemről is sok mindent elárult. Bármit tapasztal, arról véleményt mond. Nem kímél senkit, ha úgy érzi, hogy értékrendjének nem felel meg. Van értékrendje, van üzenete, az űrhajósokat pedig így lehet igazán megismerni, közel kerülni mindennapjaikhoz. Azt, hogy egy riporter ennyi mindent ki tud hozni a beszélgetésekből, arra nem gondoltam. Azért, hogy ezt meg tudja tenni mindent kipróbált, mindent megnézett. Nem véletlenül sikeres ez a könyv.

Megfogalmaztam, mitől lesz nálam kedvenc egy könyv: ha közben és/vagy utána szeretném szorosan megölelni az írót, a szereplőket. Képzeletben milliószor magamhoz szorítottam már Radnótit Fannistul, G. C. Levine-t, F. H. Burnettet, Szabó Magdát meg Exupéryt, Oriana Fallaci egészen tegnap estig kimaradt a sorból. Meg Ray Bradbury és az űrhajósok, Pete, Theodor, Deke meg a többiek. De jobb későn, mint soha… Egyszerűen zseniális ez a könyv, csak szeretni lehet. Sosem gondoltam volna, hogy lehet ennyire emberien írni az űrkorszakról. Minden szavát imádtam, és ki fogom idézni a felét. Köszönöm, Oriano!

Amikor szembesültem vele, hogy 559 oldal vár rám az amerikai űrkorszakról, felkészültem arra, hogy újabb könyv fog heteken át üldögélni az éjjeliszekrényemen. Majd minden este olvasgatok belőle – gondoltam én. Maga a téma különösebben nem is vonzott, de hát mégis anya egyik kedvenc könyve, úgyhogy belevágtam.
1. nap. Hm, ez érdekes olvasmány. Ez nem csak az űrhajózás, hanem… az űrhajózás apropóján mindenféle gondolat a világról. De jó!
2. nap. Rendben, elviszem magammal reggel, hadd legyen mit olvasni a buszon. De hát súlyát tekintve kész kézifegyver! 3. nap. A csudába, már tizenöt könyvjelző lóg ki belőle, és még csak a könyv harmadánál vagyok. Hogy fogom mindezt az elgondolkodtató témát, poénos idézetet, feljegyzésrevaló szösszenetet kimásolni? És egy értelmes értékeléssé összefűzni…?
4. nap. Oké, viszem magammal még kádazni is, remélhetőleg nem hullik a vízbe mind a harminc könyvjelző netán a könyv :D. Nem kezdek új olvasmányba, amíg ezt el nem olvasom.
5. nap. Wikipédia cikkeket olvasgatok az űrkorszakról, mi történt? :| :D

Ez a Fallaci hölgy tud írni. A holdraszállás és a jövő témája mellett legalább annyira érinti az emberi viselkedést, a könyv magába szippant. Beszélgetünk Ray Bradburyvel, az űrhajósokkal, és majdnem mindenkivel, aki érintett a témában. Megannyi nézőpont, megannyi magatartásforma. Van, aki csak a jövőt látja, és van, aki a múltban él. Van, aki egy öreg tölgyfát megvásárol az erdőben, hogy ki ne vágják, és van, aki minden várost, minden régit porig rombolna, és ezt véli fejlődésnek. De olyan is akad, aki eközben kuncogva elcseni a Hold sajtállományát. Csak az a kérdés, meghagyjunk-e egy negyedet belőle, mert az olyan jól mutat az égen, vagy ne lacafacázzunk, és vigyük el az egészet? :)
Furcsa volt az űrkorszakról olvasni. 1965-ben annyira meg voltak győződve róla, hogy az ezredfordulóra már repülő autókban fogunk furikázni, a Marsot rég megjártuk, a Hold szinte megunt terület lett, hogy az az egész 1965-ös amerikai hangulat sokkal futurisztikusabbnak tűnik, mint a jelenlegi állapot. Szállodák a víz alatt? Temetés helyett hibernálás? Kolóniák a Holdon? Ugyan, kérem.
De ez a könyv tényleg több ennél. Kilóg belőle a temérdek, olvasás előrehaladtával egyre elaggottabb jellegű könyvjelző (borítékdarabok, pár állatos kép, préselt levelek, zsebkendőfecni, letépett teafilter, macskabajusz), és egyszerűen nem tudom jól összefoglalni.

Talán így: gondolatok az emberről. Amikor ott ül veled szemben az, aki egykor lebombázta az otthonod. Pont azt a hidat pont akkor, amikor te ott megsebesültél. És a barátod lesz. Amikor a speciális űrételt apukád majszolja el a vadászkunyhójában. Az egyik űrhajós eladná neked a teheneit és lovait, ketten pedig a fivéreid lesznek, úgy megszereted őket. Nehéz szakma ez, a világ sztárként kezel, ugyanakkor felőröl testileg-lelkileg. Pszichológiai vizsgálatok, kínzásnak beillő tesztek. „Vésse jól az eszébe, az asztronauták gladiátorok; az űrkorszak gladiátorai. A gladiátorokat pedig a halálba küldik.” Algacsomók a Vénuszra, intelligens gépek a Földre, szendvicsbárok a Holdra. „A tudomány csak játékszer, amellyel felnőttnek öltözött gyerekek felesleges játékaikat játsszák”? Ha meghal a Nap, vár minket az Alfa Centauri. És ha meg is hal a Nap, „egyszer még találkozunk, hogy mikor, nem tudhatom. Jön idő, hogy majd találkozunk egy tündöklő, szép nyári napon”

Érdekes. Elgondolkodtató. Öt csillag. Természetesen. :)

„Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó dolog üzeneteket sürgetni vagy azokra válaszolni. Mi vagyunk galaktikánk legfiatalabb bolygója, és történelmünknek épp egy rövid pillanata idejére nyertük még csak el a civilizációt. Hallgassunk, az isten szerelmére! Ha a földinél fejlettebb civilizációt fedezünk fel, a rezervátumokba mi kerülünk, mert engem senki nem szabadít meg attól a gyanútól, hogy a világűr indiánjai mi vagyunk.”

"- Miért kell elkerülni a rossz társaságot?
– Hát ki kerüli el?
– Hogy mondta?
– Mondom: ki kerüli el?
– Maga jár rossz társaságba, úgy érti?
– Természetesen. Az a legérdekesebb.
Utánanézett a könyvben, undorral csóválta a fejét. A könyvben ez állt: „A rossz társaságot azért kell elkerülni, mert különben mi is rosszá válunk.”
– Miért kell a gyermekeket a gyermekvédelmi törvényekkel védelmezni?
– Hogy ne legyen belőlük űrhajós! – tréfáltam. És ezzel mindennek vége lett. A doktor becsukta a könyvet, jéghidegen kijelentette, hogy ez a vizsga rendkívül rosszul sikerült"

Szeretem Orianában, hogy az első sornál kézen fog és végigvezet az űrkutatás hőskorán. Néhol csapongott, néhol erősen túlírt a könyv, de ez egy pillanatig sem zavart. Érdekes volt arról olvasni, hogy a ’60-as években hogyan látták a jövőt, milyen technológiai újításokat képzeltek el akkor. Mindeközben nagyon örültem, hogy nem egy száraz, tudományos blablán kellett keresztülvergődnöm magam, hanem testközelből megismerhettem azokat az embereket, akiktől ez a korszak kultikussá vált. Közben a korábbi Oriana Fallaci olvasmányaim során bevált rutinhoz tartva magam állandóan megnyitva kellett hagynom a google-t és a wikipédiát

Soha, de soha nem érdekelt az űrkutatás, komolyan. De ez a könyv letehetetlennek bizonyult, és még csak azt sem tudom megmondani, miért…

a legérdekesebb könyv, amit valaha olvastam.

Gyermekkorom egybeesett az Interkozmosz programmal, Mézga Aladár űrkalandjaival, a Planetárium aranykorával valamint az Omega Időrabló-Gammapolis-Csillagok útján lemezeivel. Volt miről-kikről olvasnunk és beszélnünk, személyes ismerőseink voltak szinte az űrhajósok. Én személy szerint rengeteget olvastam róluk.
Ezt a könyvet nem ismertem akkor, de biztosan imádtam volna. Most viszont sok problémám volt vele.
Nem arról ír a szerző, ami engem érdekelne. Rengetegszer eltér, mellébeszél, az oldalakat szaporítja. Számomra kb. 1/5-e volt mindössze az érdekes rész. De a hosszú vitája a hotelportással, a háborús emlékei vagy képzelt párbeszédei az apucijával-mit érdekeltek ezek engem, és egyáltalán, hogy jönnek ide? Ne ő legyen a főszereplő, hanem a választott témája, az űrkutatás!
Sajnos annyira nincs képben az írónő a technikai háttérről, hogy fel sem merül benne, kérdezzen, ha nem ért valamit. Helyettem is kérdezzen, meg mindenki helyett, aki nem volt olyan szerencsés helyzetben, mint ő.
Nagyon rossz megközelítései vannak,sőt veszélyesek és primitívek ( Mi értelme kutatni a Holdat, ha nem tudják meggyógyítani anyukám szívbaját?)
Nem szerettem, ahogy bratyizik az űrhajósokkal, és Jim meg Pete meg ilyen neveken emlegeti őket, mindig utána kellett néznem, ki a bánatot is említ. És az idióta témái, hogy az űrhajósokkal arról a jópofaságról beszélget, hogy a Hold sajtból van, és lopják el, meg drive-int nyissanak a Marson-ne már, ez nagyon erőltetett és hiteltelen!
Szegény Theodorból meg mekkora nyál fejezetet csinált! Esküszöm, nem néztem utána, hogy meg fog halni, de a rajongás meg fivér megszólítás után annyira lehetett sejteni, hogy ez lesz. ( klasszikus hollywoodi spoiler: az a katona, aki bevetés előtt megnézi a felesége képét, meg fog halni)
A legjobb részek a beszélgetések voltak az űrhajósokkal és Bradburyvel. A technika leírása, a korszak Amerikájának bemutatása nagyon felszínes, de nyomokban azért érdekes, az összes többi kitérő (kb. a könyv fele) nálam kuka.
Nagyon hiányoltam a magyar kiadás végéről egy időrendi áttekintést, hiszen a megjelenés évében a szereplők közül már többen is életüket vesztették, pl. a sokszor szereplő Gus Grissom is, vagy a szintén kulcsalak Deke-nek addigra már sikerült magát felcseleskednie az űrbe egy szívműtét után. Hogy a megvalósult holdraszállásokat ne is említsem.
És egy érdekesség: a harmadik holdraszálló ember, Pete Conrad (a hiányos fogú) a Holdról az első mondatát a szerzőnek küldi (merthogy fogadtak, hogy nem meri megtenni-ez pl. nincs is bent a könyvben!)

Briliánsan megmutatja hogyan lehet egy műszaki-technikai-tudományos témát emberközelivé, liraivá tenni. És nem válik szentimentálissá, nem hamisak a hősei. Igaziból megmutatja milyenek ezek az emberek. A bulvársajtó szirupos-vájkálós stilusú írásaiból nem tudunk meg róluk semmit, Oriana Fallaci úgy tudja megmutatni őket,hogy barátokká (szinte) válnak.

(ps: szégyen h nívósnak mondott újságíróiskola padjait koptattam 1 évig, és Fallaciról 3 percig esett szó)

Kamaszként nagyon imádtam, de ma már feministább nekem a kelleténél.