Swann (Az eltűnt idő nyomában 1.) 128 csillagozás

Marcel Proust: Swann Marcel Proust: Swann Marcel Proust: Swann Marcel Proust: Swann Marcel Proust: Swann Marcel Proust: Swann

Jellegzetes alakjai, Swann a léha műkedvelő, Guermantes hercegnő, a nagyvilági dáma, Francoise, a szakácsnő, Verdurinék, a társasági élet zsarnokai, és rabszolgái, Bergotte, az író, Berma a nagy színésznő és még mások oly eleven típusok, hogy már bevonultak a Rastignacok, a Goriot-k, a Sorelek, a Bovarynék társaságába.
A mai olvasót talán a századvégi francia társadalom prousti ábrázolása köti le elsősorban, az író aprólékosan elemző, megjelenítő módszere, amely a tájak, a tárgyak, az emberek pontos és árnyalatos rögzítésében, az élet valóságának sajátos érzékletességével tárja fel egy letűnt korszak arisztokratáinak semmittevő, hívsággal teli, önző és üres életét, és mint Rembrandt fényárnya az alakokat és tárgyakat – mindent a mesélés, az emlékezés, a költészet légkörébe burkol.

Swannék oldala címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1913

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Horizont könyvek

>!
Magvető, Budapest, 2006
476 oldal · ISBN: 9631425339 · Fordította: Gyergyai Albert
>!
Európa, Budapest, 1983
524 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630727005 · Fordította: Gyergyai Albert
>!
Európa / Madách, Pozsony, Budapest, 1983
524 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630730154 · Fordította: Gyergyai Albert

3 további kiadás


Enciklopédia 1


Kedvencelte 32

Most olvassa 28

Várólistára tette 299

Kívánságlistára tette 156

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Dana>!
Marcel Proust: Swann

Úgy döntöttem, hogy az ijesztgetés és sok-sok óva intés ellenére, én ezt a regényfolyamot igenis naivul, sorban, ahogy számozva vagyon, mintegy odaadó szeretőként aláfeküdve a szövegnek fogom végigolvasni, mindössze egy pauzét közbeiktatva, azt is inkább muszájból.

Azt valahol sejtettem, hogy Marcel és én tetszeni fogunk egymásnak, ezt előirányozta a tudatregények iránti szerelmem (főleg Virginia Woolf), illetve nem kicsi sznobizmusom, amely hajlamos minden nagynak kikiáltott mű előtt megilletődni. De hogy Proust könyve ekkora fergeteges élményt fog jelenteni, hogy sikoltozva fogok rohangászni a férjemhez, hogy aztán hosszasan olvassak föl neki egy-egy bekezdést és agyonfirkáljam, agyonfülezzem, agyonszeressem, szóval egy az egyben magamévá tegyem a Swannt – ezt nem hittem volna. Csodálatos és páratlan könyvről van szó, ki merem jelenteni, hogy többet ér, mint sok filozófiai eszmefuttatás az idő(k)ről, az emlékezésről vagy a szerelemről, teljesen beszippantott.

A legdöbbenetesebb, Proust eszméletlen szép, lírai stílusán, megkapó humorán, meghökkentő és szívet gyönyörködtető képein kívül, kétségtelenül a regény szerkesztésmódja és narrációja, mely alapvetően a labirintust mintázza, mely útvesztőnek anyaga légies és áttetsző: emlékekből és képzeletből áll. Az emlékek, mint a kávéban (jó, legyünk hűek Prousthoz, mint a hársfateában) kavarodó, fraktális tejfodrok gyűrűznek elő a névtelen elbeszélő tudatából egy idilli, de szorongásokkal teli gyerekkorról a tündéri szépségű Combray-ban. A közhiedelemmel ellentétben nem a Madeleine-süti indítja be az egymásra rétegződő emlékfolyamokat, hanem már az első oldalakon az elalvás előtti bódult állapotból kúsznak elő, amikor az éjszakai zajok keverednek a felvillanó múltbeli képekkel és a napi események forgácsaival. Proust ezt a különös, súlytalan állapotot, amikor koncentráltan térnek vissza életünk motívumai, és amikor egy-egy tárgy élesen rajzolódik ki környezetéből, azt sugallva, hogy többet jelent önmagánál, ezt az áttűnést lélegzetelállítóan írja le. Ahogy a narrátor gyermekkori szorongását is, melyben egyszerre van jelen egy rituális szokáshoz, édesanyja esti csókjához való ragaszkodás és az anyához, mint szerető személyhez való kötődés is. És aki miatt ez a csók elmaradhat nem más, mit Swann, aki egyszerre mozog a felsőbb és alsóbb polgári körökben, aki értője a művészeteknek, barátja Bergotte-nak, narrátorunk imádott írójának, ugyanakkor a felesége egy kiélt kokott. Ám nem ez lesz az egyetlen ellentmondás Swann személyiségében, aki hol határozottnak és távolságtartónak tűnik fel, hol pimasz világfinak, hol hódítónak, hol egy igazi balek szeretőnek, aki folyton igazolja méltatlanra pazarolt szerelmét – magyarán Swann személyisége a rá irányuló értelmezések hálójában kiismerhetetlen marad, mégis érezzük, tudjuk, mi vonzza felé és főleg lánya, a vörös, szeplős Gilberte felé az elbeszélőt.

A regényben tényleg nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük a nagy főszereplőt, az időt: aminek különben a léha életet élő hőseink igencsak bőviben vannak. Ebben a kötetben egyértelműen az emlékezés és a képzelet ideje játszik nagy szerepet, a narráror emlékgomolyagjai a combray-i gyerekkora eseményeiről és Swann képzelete, mely Odette-nek, eme kiélt csalfa asszonynak, történelmi és esztétikai távlatot adva képes arra, hogy a nő egész múltját, ami enyhén szólva rovott, egész egyszerűen elleplezze. De végigvonul a regényen a történelmi idő is, mint értékítéletekkel telített és értékképző konstans háttér, mely mégis több szállal kapcsolódik az egyénekhez, így válhat Odette is érdekessé Swann szemében, Botticelli és Vinteuil közvetítésével.

Hosszú lenne a regény érdemeit felsorolni, nagyon szép részek vannak benne a zenéről, a szerelemről és más démonokról, az olvasásról, a természetről és számtalan jelenségről, melyek behálózzák, megmagyarázzák és többnyire elhazudják (ha ugyan lehetséges lenne a hiteles emlékezet!) az eseményeket, jellemeket, a világot, mégis oly otthonossá és bejárhatóvá teszik azt.

Nagyszerű, lélegzetelállító, mámorító!

7 hozzászólás
dacecc P>!
Marcel Proust: Swann

Első este, mikor kezembe vettem anno, csak bele akartam nézni, hogy milyen a stílusa. Aztán 60 oldalnál ocsúdtam fel, pont a bevezető végénél. Innentől nem volt megállás, 2 hónap alatt mind a 7 kötetet kiolvastam és annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenkit az őrületbe kergettem magam körül, csak erről tudtam beszélni. Azóta is gyakori, hogy az élet különböző szituációiban eszembe jut egy-egy idézet ebből a regényből. Életem legfontosabb regényének tartom, elsöprő erejű mű. Nagy hibája a női karakterek egydimenziós ábrázolása, de ez betudható az erősen elkényeztetett és szubjektív nézőpontból cselekvő főhősnek is. Azóta újrakezdtem a regényfolyamot – bár nem egy folyamban olvasom most – hiszen első olvasat nem olvasat, főleg az Eltűnt időnél.

2 hozzászólás
sztinus>!
Marcel Proust: Swann

Lehetett volna jó is; mert francia, mert romantikus, mert szép szavakkal van teli.
Talán sok volt a szó egymás után. Talán túl romantikus-nyafogós, lassú volt. A könyv feléig csak leírásokkal találkozunk, semmi párbeszèd.
Írok egy idézetet, ez mindent elárul:"Mert ezek a fák továbbra is a maguk külön èletét èlték, s ha már nem volt levelük, akkor ez a külön èlet a fatörzsek zöld bársonytakaróján vagy a nyárfák ormára szórt fagyöngybogyók fehér zománcán fénylett, ezeken a bogyókon, amelyek oly gömbölyűek voltak, akár a nap meg a hold Michelangelo Teremtés-én. "
Plusz a könyvtári könyv vègig alà volt huzogatva, nagyon bosszantott:(

7 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Marcel Proust: Swann

Én megtaláltam az időt ebben a könyvben, az álló időt, a jelen időt, a változatlan és mindig újra felidézhető időt.

3 hozzászólás
morin5>!
Marcel Proust: Swann

A tűnődés regénye.
A könyv, amiből a szerző kivonta az időt, kimerevítette a mozgást, hogy azzá a századvégi fényképésszé váljon, akinek kamerájába a finom úri társaság tagjai elegáns komolysággal tekintenek, hogy utána szétrebbenve folytassák a tavaszi sétát, párizsi színházjárást, vidékre utazást, szeretőtartást, szaloncsevegést.
Egy letűnt világ javarészt jelentéktelen eseményeinek aprólékos megörökítése, ami a huszadik századi két világégés viszonylatában már rózsaszín szívecskés gyerekkornak tűnik.
Mégis az élet rezdüléseit művészetté emeli, ahol minden biccentésnek, félmosolynak súlya van, akár a zongorajátéknak, templomtorony harangjának vagy féltékenységi drámának.
Gyakorlatias olvasóknak kemény dió, művészlelkeknek ínyenc falat.

LuPuS_007 P>!
Marcel Proust: Swann

Nehéz, nagyon nehéz ars poetica szinte minden lapon* . Az idő a tér negyedik dimenzója és annak aprólékos ábrázolása**, amely mindenre hatással van a szereplők minden napos kapcsolata és azok bonyolult szociális hálója amely sűrűbbé teszik magát a cselekményt.
Swann maga keret történetével kezdődik és ér is végett***. Swann a nagy/kis/közepes polgár és a hozzátartozó élet értelmének keresése Odette de Crécy személyében vetitk előre az elmúló időt. A történesek során mindenkiről szó van és szerintem maga a címben szereplő Swann teljesen háttérbe van szorítva amikor megjelenik a történetvezetésben számomra szinte csak kellékként van jelen. Minden más fontosabb; legyen a környezet/táj leírása****, pillanatnyi merengés, a polgári életből kiragadott aktuális kapcsolat bemutatása*****.
Majd megérkezik véglegesen minden lapra Swann és Odette, rajtuk keresztül megismerjük Swann szokásait, életét, szorrongásait és a csábításába vetett hitét. A Verdurinnéknál eltöltött esték – ők a sajátos vendéglátás házi szintű terroristái – pedig tovább színezik Proust részlet gazdag korrajzát.
Majd ezt is átlépve Gilberte szemén keresztül kapjuk meg az elveszett idő/fiatalságot. A záró rész 50 oldalas monológja tökéletes lezárása az időnek, az elmúlásnak.

Kiegészítés: a záró részhez. Itt az irodalmi elemek mellett nagymértékben párhuzamot lehet vonni Molly Bloom monológja és Csándy Katalin életidegen érzésének kettőségével.

* https://moly.hu/idezetek/899289
**https://moly.hu/idezetek/899288
*** Proust az első és a zárókötetet párhuzamosan írta, így A megtalált idő már 1912-ben kész volt. (Wikipedia)
****https://moly.hu/idezetek/899293
*****https://moly.hu/idezetek/899295 és https://moly.hu/idezetek/899297

moni79>!
Marcel Proust: Swann

Nem véletlenül idéznek ebből a könyvből azok a szakirodalmak, amik az emlékezettel, emlékezéssel foglalkoznak, ennyire jól és részletesen csak kevesen képesek elkapni saját emlék- és képzeletfoszlányaikat. Az emlékezést pedig nemcsak egy hang, egy illat vagy egy kép indíthatja be, hanem akár egy testhelyzet is, ahogy a könyv elején tapasztaljuk. Emellett az élet tényleg ilyen apró, sokszor semmiségnek tűnő gondolatokból, érzésekből és szavakból áll, nem pedig nagyszabású tettekből és kalandokból. Proust vagy a narrátor nekem túl konzervatív, idealista, ezért a könyvben megfogalmazott filozófiai jellegű gondolatok helyett inkább a regény szerkezete fogott meg (mondjuk Virginia Woolf írásaival ellentétben, amikben a mondanivalót is nagyon fontosnak tartom). Az viszont nagyon tetszik, ahogy finoman kigúnyolja a végletesen sznob arisztokrácia életét. Érdekes még, hogy Proust az érzelmek egyszerű leírása helyett is szinte megszemélyesíti azokat, amikor különböző tettek, gondolatok, vágyak segítségével jeleníti meg őket.

Tarja_Kauppinen IP>!
Marcel Proust: Swann

Mert ez "egy olyan könyv, amely számod/mra „túl magas” irodalom, és szerinted/m inkább a kritikusoknak meg az irodalomtörténészeknek való boncolgatásra, nem arra, hogy hús-vér emberek olvassák a Budapest-Kecskemét vonalon"*. Ha nem lenne a plecsni feltétele a szöveges értékelés, nem is írnám le azt, hogy hát azért tetszett, mert nagyon szép.
Az első felében tükröződő életérzés nagyon megfogott. Vidék, meg nyár, meg gyerekkor, meg az a hangulat, amikor kisétálunk a határba megnézni a naplementét. (Valójában két-három napnál hosszabb idő után idegrángást kapok attól, amit „csendes vidéki környezet”-ként szokás emlegetni, és beutazom inkább a legközelebbi nagyvárosba. Addig viszont ez a könyv tökéletes: felér egy nyaralással.)
Szóval egyszerűen csak nagyon magával ragadott az atmoszférája. Olyan jó kis lelazulós nyári hangulata van.

*http://moly.hu/kihivasok/je-suis-snob-ket-ev-eloiteletek-nelkul

2 hozzászólás
emotive>!
Marcel Proust: Swann

Két évig olvastam ezt a könyvet. És minimum a második nekifutás volt már az is. Na nem azért, mert rossz! Csak iszonyúan hangulatfüggő. Nem mindig tudtam belehelyezhetni abba a színes-ízes-szagos emlékvilágba, amit Proust – kétségkívül zseniálisan – tárt elém. Megfelelő lelkiállapotban ez a könyv egy csoda. Olyan játék a szavakkal, amilyet korábban soha nem olvastam. Swann szerelmi történetét, ahogyan láttam az értékelésekben másoknál is, én is kicsit úgy éreztem, nem tudom hová tenni, hiszen olyan hosszadalmasan taglalta, pláne a szerelem elmúlását, hogy egy későbbi momentum, információ számomra meglepő volt és nem is éreztem logikusnak. (Bár… ha jobban meggondoljuk, mikor logikus az élet?) Leginkább a combray-i időszak leírása rezonált a lelkemmel, az valami eszményi, csodálatos, nagyon élveztem! Eddig azt mondtam, nem kezdem el a második részt mindjárt. Most azt gondolom, csak van erre is két évem … :-P


Népszerű idézetek

dacecc P>!

Egy koppanás az ablaktáblán, mintha csak beleütközött volna valami, aztán mintha homokszemek hullanának könnyen, bőven a felső emelet egy ablakából, majd ez a hullás elterjed, szabályozódik, ritmust kap, folyékony lesz és zengő, zenei, egyetemes, megszámlálhatatlan: itt az eső.

120. oldal

Turms>!

S ha már egyszer a regényíró ily állapotba hozott bennünket, amelyben – mint valamennyi tisztán belső állapotban – minden érzés megtízszereződik, s a könyve úgy felizgat minket, mint egy álom (de oly álom, amely világosabb, mint aminőt alváskor álmodunk, amellett tovább is tart az emléke) – egy órára felkavar bennünk minden lehető bajt és boldogságot, mindazt, aminek futó ismeretére is évek kellenének az életben, s aminek a legjavát másképp meg se sejthetnénk, mivel olyan lassan megy végbe, hogy nem is tudjuk felfogni (így például az életben megváltozhatik a szívünk, s ez a legnagyobb fájdalom; de mi ezt a fájdalmat csak képzeletben, a könyvekből ismerjük meg: a valóságban úgy változik a szív, mint egyes természeti tünemények, vagyis oly lassan, hogy sorra megállapíthatjuk különböző állomásait, de nem érezzük magának a változásnak a fájdalmát).

102. oldal, első rész - Combray (Európa, 1983)

dacecc P>!

Legelőször apámmal rontotta el végleg a dolgát, aki, amikor látta, hogy megázott, megkérdezte csupa figyelmességből:
– De Bloch úr, milyen idő van odakünn, csak nem esik? Nem értem, a barométer szép időt mutat.
Amire ezt a választ kapta Bloch-tól:
– Uram, fogalmam sincs arról, hogy esik-e ott künn, vagy nem. Én ugyanis annyira kívüle élek a fizikai véletlenségeknek, hogy érzékeim egyszerűen nem is vesznek róluk tudomást.
– De fiacskám, a barátod hülye – mondta apám, mikor Bloch eltávozott. – Micsoda! Még azt sem tudja, milyen az idő odakinn! Pedig mi érdekelhetné jobban ennél? Hülye, hogyha mondom, hülye.

109. oldal

Dana>!

Mindabból, amit a szerelem megkövetel, hogy megszülessék, amihez legjobban ragaszkodik, s amiért minden mást elhanyagol, az a hit a legfontosabb, hogy az, akit megszerettünk, egy ismeretlen élet részese, oly életé, ahova majd minket is bejuttat a szerelme.

130. oldal

Turms>!

A dolgokban – amelyek ezáltal válnak értékessé – lelkünk rájuk hullt visszfényét szeretnők újra megtalálni, s csalódva állapítjuk meg róluk, hogy a külső természetben híján vannak annak a varázsnak, amelyet a mi elképzelésünkben bizonyos gondolataink szomszédságának köszönhettek(…)

103. oldal, első rész - Combray (Európa, 1983)

dacecc P>!

– Üdvözlöm önöket, barátam! – szokta mondani nekünk, ha elénk jött – Ha tudnák, milyen boldogok, hogy gyakorta itt lehetnek; nekem már holnap Párizsba, kis zsugolyomba kell visszatérnem… Ó – folytatta azzal a szelíden gunyoros, kiábrándult s kissé szórakozott mosollyal, amely az ő sajátos, megkülönböztető vonása volt-, nem mondom, minden haszontalan dolgot meglelek a házamban. Csak a szükséges hiányzik, egy nagy darab ég, mint ez itten. Kisfiú – tette még hozzá, egyenesen felém fordulva –, próbáljon mindig egy nagy darab eget őrizni az élete fölött. Magának szép lelke van, egészen ritka minőségű, igazi művészi természete, ne engedje híjával lenni annak, amire szüksége van.

81-82. oldal

2 hozzászólás
Dana>!

A körülöttünk levő dolgok talán csak azért látszanak mozdulatlannak, mivel bizonyosak vagyunk, hogy ők azok, és nem mások, mivel ővelük szemben az értelmünk is mozdulatlan.

36. oldal

Lily_Sz>!

De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. (…) Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm? (…) Világos, hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne, hanem énbennem van. Az ital keltette fel bennem, de ő maga nem ismeri, legfeljebb szüntelenül ismételheti, bár egyre kevesebb erővel, ugyanezt a tanúságot, amelyet nem tudok megmagyarázni, de legalább szeretném újra és újra megkapni tőle, s érintetlenül találni, most mindjárt, az én rendelkezésemre, a végleges megvilágítás kedvéért. Leteszem a teáscsészét, s értelmemhez fordulok. Rajta a sor, hogy megtalálja az igazságot. De hogyan? Valahányszor az értelem érzi, hogy túlhaladt önmagán, mindig csak bizonytalanság a következmény; amikor ő a kutató s egyszersmind az a homályos ország, ahol kutatnia kell, s ahol egész poggyászának semmi hasznát nem veszi. Kutatni? ez kevés: alkotni. Oly dologgal van most szemközt, ami még nincs, amit csak ő tud megvalósítani, hogy azután bevezesse a maga világába.

74-75. oldal (Magvető, 2006)

formanella>!

De még az élet legfutóbb dolgainak a szempontjából sem vagyunk olyan véglegesen s kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára ugyanazok maradnánk, s hogy bárki úgy ismerhetne minket, mint egy végrendeletet vagy egy árverési jegyzéket; a mi társadalmi énünk mások elméjének az alkotása. Még az az oly egyszerű tett is, amit csak úgy nevezünk, hogy „meglátogatunk valakit, akit ismerünk”, részben értelmünk tette. Annak a testi látszatát, akit magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg a róla alkotott fogalmainkkal, s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb rész.

49. oldal (Magvető, 2006)


A sorozat következő kötete

Az eltűnt idő nyomában sorozat · Összehasonlítás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.
Virginia Woolf: Clarissa
Vladimir Nabokov: Lolita
Italo Svevo: Zeno tudata
D. H. Lawrence: Lady Chatterley és a kedvese
Voltaire: Kandidusz vagy minden jól van ezen a világon
Voltaire: Candide vagy az optimizmus
Émile Zola: Nana
Virginia Woolf: Évek