Molymacska P karca


Molymacska P>!
Dühöngő

Sokat olvasó molyként írom az alábbiakat, valószínűleg csak ezért dühít ez az egész.
Van egy cuki vloggerlány (kinek nem mondom ki a nevét, és nem is követem túlzottan, de iszonyat cuki, és ha ismered a magyar vlogger közösséget, már tudod kiről van szó), aki most csinált egy videót, hogy sokat olvas, hogy lehet ez (én tudom, én tudom: leült és olvasott. Könnyűnek hangzik, baromira nem az. Tapasztalat)
Mint jó vlogger, megosztotta szerte széjjel a facebookon lévő összes csoportban, ahol könyv lehet téma. Eddig egy átlagos csütörtöki nap, semmi extra, DE szinte mindegyik csoportban (ami nekem feljött legalábbis), olyan kommentek voltak, hogy, persze neki van ideje, mert nincs gyereke, meg férje, meg senki az ég adta egy világon. (innen mondom: baromi önfegyelem, hogy leülök akkor is, ha tökre nincs kedvem hozzá. Ha arra várnék mikor lesz „olvasós kedvem” egy könyvet nem olvasnék el egy év alatt)
Aztán ott van, hogy minőséget helyezzük a mennyiség elé, és már csak a hogy képzeli hogy ennyit olvas mentalitás hiányzott, de az is burkoltan benne volt a kommentelők szavaiban.
Az igazán sértő pedig szerintem hogy irodalom és irodalom között MINDENÁRON hierarchiát akarnak felmutatni az emberek. Mert ha rövidet olvasol, akkor nem olvasol, mit neked a mese, azt mindenki tud (de értékelni basszus alig, érteni meg annyira se). Verseket senki olvas, ne olvass te se, minek az, meg miért. Képregény nem regény, rajzos marhaság, minek olvas valaki olyat. Aztán ott van a fő érv: erotikus regény se regény, olyat bárki kiolvashat, de ugye a szépirodalom és a sci-fi, az már teljesen más, az már valami.
Mintha a minőség azt jelentené egyértelműen, hogy csak egy kategóriára igaz, csak Dosztojevszki-féle szépirodalom lehet igazán és nagyon ütősen minőségi irodalom, és ha valaki mást olvas, és még sokat is, az igénytelen bélsárkupac. ÉS ez annyira idegesít, hogy el se tudom mondani…
Főleg azért idegesít, mert mindent olvasok (ésszerintem a vlogger lány is, amennyire kiszűröm a dolgaiból), és amikor csak egy számot lát az ember, akkor mindenki azt hiszi, hogy az ő saját olvasási metódusával hogyan lehet ezt a számot elérni. Miközben nem erről van szó, hiszen másféle életet élünk, máshogy gondolkozunk (őszintén, foglalmam sincs, hogyan tudnak emberek sokat vásárolni, még többet játszani, vagy TV-t nézni, mert nekem ezeket az időket kitölti az olvasás). De mintha ezt a másságot valahogy senki se akarná elhinni… Mintha a számok ellenségek lennének, hogy még többet akarjon tőled, miközben a számok csak számok, frusztráció nélküli adatok, amik mögé csak az ember képzel be bármit, és ezt így vezeti le, ilyen hangosan, hierachikusan. Tudom, értem, de pont annyira elegem is van belőle.

37 hozzászólás