Tarja_Kauppinen IP karca


Tarja_Kauppinen IP>!
Merítés

Kedves pályázók, leendő pályázók, olvasók, szurkolók!

Lezárult a Merítés pályázatának március 13-tól május 13-ig tartó fordulója, a nyertes ezúttal @Bence_Szollár novellája lett. Jutalma Kőszegi-Arbeiter Anita: A tündérpalota című kötetének egy dedikált példánya, valamint egy hónap pro tagság és kitüntetés. Gratulálunk!
Ebben a fordulóban 10 érvényes alkotás érkezett. Hamarosan a többi beküldött írást is közzétesszük itt, kivéve abban az esetben, ahol a szerző azt kérte, hogy ne osszuk meg az alkotását a zónában. Mivel az óránként feltölthető karcok száma korlátozott, ez hosszabb ideig fog tartani.

Köszönjük szépen az írásokat minden résztvevőnek! Egyúttal elindult a május 13-tól július 13-ig tartó forduló, melyben a tervek szerint szintén lesz nyereménykönyv, valamint egy hónap pro tagság és kitüntetés is gazdára talál.
Részletek: https://moly.hu/kihivasok/a-merites-allando-palyazata
Jó alkotást kívánunk mindenkinek!

A nyertes mű:

„Fény”

Képtelen voltam megmozdulni. Ott feküdtem a vakító neoncső hidegfehér világában, s képtelen voltam egy apró mozdulatot is tenni. Lebénultam, hasított hirtelen elmémbe a kínzó gondolat. Próbáltam visszaemlékezni arra, mi is történt. Annával, a feleségemmel éppen úton voltunk egy újabb unalmas vacsorára a szüleihez. Csak a sötétségből felbukkanó fényszórópárra emlékszem, amik úgy villantak elő a feketeségből, mint egy macska szeme. Aztán csattanás…
Ahogy ott hevertem, lassan szétáradt bennem a pánik tűzforró érzete. Valóban megbénultam volna? Mihez kezdek így? Anna… Hol van Anna?
Mint egy varázsütésre, a bántó neonfényt egy fölém hajoló, szőke hajú angyal takarta el. Megörültem. Anna volt. Semmi baja, leszámítva azt a pár karcolást, amiket a darabokra robbanó szélvédő szilánkjai ejtettek gyönyörűséges arcán. Sírt. Könnyek csorogtak tengerkék szeméből. Egy pár csepp az arcomra huppant, ahogy fölébem hajolt.
– Anna – súgtam neki. – Jól vagy? Mi történt? Nem emlékszem mindenre.
– Drágám – mondta halkan Anna, s megcsókolt. Éreztem arcán a fertőtlenítő szagát, amivel a sebeit bekenték. Éreztem lágyan reszkető ajkait; puhák voltak, mint az érett szilvák. Sosem szerette, ha holmi gyümölcsökhöz hasonlítom a száját, de mindig jókat nevettünk egymás ugratásán. Kissé megnyugodtam. Annának, az érthető ijedtségen túl, nem esett baja. Én pedig, bár úgy éreztem magam, mint egy halom kiklopfolt hús, éltem. Fogalmam sem volt, hogyan alakul majd további életünk. Attól nem tartottam, hogy Anna elhagy majd. Hűséges típus volt, s kinéztem belőle, hogy hátralévő életét egy magatehetetlen ember ápolásával töltse. Nyaklánca, amit még a harmincadik születésnapjára vettem neki, megcirógatta orrom hegyét. Aztán a csóknak vége szakadt, Anna kiegyenesedett. Még mindig sírt.
– Annyira szeretlek! – szólt elcsukló hangon.
– Én is szeretlek – válaszoltam neki. – Minden helyre jön majd, ígérem! Az orvostudomány ma már csodákra képes. Hamarosan ismét tudok majd járni. – Magam sem hittem el, amit mondtam, de úgy éreztem, Anna miatt muszáj ezt mondanom. – Biztosan van valami gyógytorna, vagy tudom is én, amivel hetek múlva megint a régi lehetek. Ne sírj, kérlek! Most már minden rendben.
Egy idősebb, fehér ruhás férfi hajolt fölém. Mikor megpillantottam a doktor ráncos, ám határozott arcát, kissé megkönnyebbültem. Csak úgy áradt szakértő szeméből a magabiztosság és az egészségügyben töltött évek alatt megkaparintott tengernyi tudás.
– Doktor úr! – szólítottam meg a férfit. – Kérem, segítsen rajtam! Ugye, van rá mód, hogy felkelhessek ebből az ágyból? Kérem, nyugtassa meg a feleségemet, hogy minden rendbe jön!
– Sajnálom – mondta halkan a doktor –, hogy látnia kellett, Anna. Valakinek muszáj volt azonosítani. Részvétem.
Azzal arcomra hajtotta a halványzöld lepedőt, ami eddig a testemet takarta.
Hiába vártam, hogy a pániktól majd hevesen kezd verni a szívem: az már egyetlen egyet sem dobbant többé…

19 hozzászólás
Hirdetés