Gyula_Böszörményi IP karca


Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

Ismét nagyon pörgős hét után vagyunk, amiben jócskán volt Ambrózy báró és Mili. Sőt, valójában – munkát tekintve – csak ők voltak, mivel el kellett készítenem…
…dobpergés…
az „Ambrózy báró esetei” munkacímű nyolcrészes tévésorozat storyline-ját. [storyline: a film- avagy filmsorozat történetének rövid leírása, ami egy nyolcrészes sorozat esetében kb. 12 oldal] Ha sikerül a produceremnek összeszednie a szükséges papírokat, akkor hétfőn vagy kedden beadjuk a Filmintézet pályázatára – aztán várjuk a döntést, hogy az ötletünk át megy-e az első rostán (ha igen, akkor kerülhet be a projekt a forgatókönyv-fejlesztési programba, ami kb. féléves időszak lesz). Mire a következő karcot írom, addigra kiderül, hogy sikerült-e beadni a pályázatunkat.
És akkor a heti karc:

Egyre nagyobb bajban vagyok a mellékelt fényképekkel, ugyanis itt egy olyan időszak következik, amikor valahogy alig készültek fotók. A most mellékelt kép is néhány évvel később, 1992-93-ban készülhetett Budapesten, a Váci utca és a Vörösmarty tér sarkán. Azon a nyáron lettem én először „híres ember” – hehe, kb. öt percre. Történt ugyanis, hogy 1991-ben megjelent első regényem, a Kucó – és orbitálisat bukott. Gyakorlatilag senkit nem érdekelt, alig vettek belőle néhány példányt, ezért a kiadó egy nap felhívott és közölte, hogy zúzdába küldi a megmaradt ezer példányt. Ez fájt. Nagyon. Úgy éreztem, hogy mint író, totál megbuktam, ez a pálya számomra örökre bezárult, de a már kinyomtatott példányokat mégsem akartam szemétdombra küldeni, ezért elkértem a kiadótól. Meg is érkezett postán egy hatalmas doboz, alig fértem el tőle a szobámban (akkor már nem volt szobatársam!). Kerülgettem egy darabig a könyveimet, egyre azon gondolkodva, mit kezdjek velük. A barátaimnak, rokonaimnak korábban már adtam egy-egy példányt, a szocotthon lakóit és nővéreit pedig egyáltalán nem érdekelte a firkálmányom (talán, ha két nővér olvasta el).
Egy nap aztán Csaba barátom, aki segédápolóként dolgozott a szociban, szólt, hogy be kell mennie Pestre valamit venni, és mivel tudta, hogy minden lehetőségnek örülök, amikor kimozdulhatok, ő pedig utált egyedül autózni, ezért felajánlotta: vele mehetek.
Az Andrássy úton álltunk meg a Trabanttal, Csaba ott ment be egy üzletbe, én meg maradtam a kocsiban és a járdán mászkáló embereket néztem. Azon járt az agyam, hogy hányan lehetnek közöttük olyanok, akikkel akár jó barátok (csinos lányt látva akár többek is) lehetnénk, de ők most épp elmennek mellettem, észre sem vesznek, és így soha, de soha nem derül ki, hogy… Semmi nem derül ki!
És ekkor bevillant: üssünk két legyet egy csapásra! Ha kiülnék Pesten valami olyan helyre, ahol sok gyalogos jár, és ott elkezdeném árulni a nyakamon maradt regényemet, akkor egyrészt megszabadulhatnék a szobámat elárasztó példányoktól, másrészt – talán – ismerkedhetnék is!
A barátaim persze totál hülyének néztek. Volt, aki szerint ez koldulás, más azt mondta, hogy veszélyes egyedül kint ücsörögnöm (senki nem tudta vállalni, hogy velem marad, és az úgy nem is lett volna az igazi). Én azonban megmakacsoltam magam, és írtam egy táblát, amin a következő, tényleg félreérthetően „ciki” szöveg állt: „Vedd meg a könyvem, hogy élhessek!”. Nos, ez a felhívás persze félrevezető, hiszen nem haldokoltam, de én úgy gondoltam, hogy ha majd valaki rákérdez, megmagyarázom neki: nem életmentésre kell a pénz, hanem színház- és mozijegyre, könyvekre és kirándulásra – mert az élet ezekből is áll!
A barátaim végül csak kiraktak a Váci utca sarkára reggel, és én ott ücsörögtem estig, amíg értem nem jöttek. Naponta annyit adtam el a Kucóból, hogy az elég lett a benzinre Erdőkertes és Budapest között oda-vissza kétszer (ez akkor kb. 1000 Ft volt), továbbá egy hamburgerre, hogy ne éhezzek egész nap. Mivel a Kucót 100 Ft-ért adtam, kiszámítható, mennyi kelt el belőle naponta – de kit érdekelt?!
[Ide illik egy fontos megjegyzés: a Kucó első kiadása, az a kicsi, sötétzöld „füzetke” 100 Ft volt – akkor. Tavaly a Könyvhéten dedikáltatni hozott egyet ebből a kiadásból egy úri ember, aki hihetetlen büszkeséggel közölte: két éve vadászik rá aukciókon, de mindig elvitték az orra elől, ám most végre sikerült megkaparintania – 8000 Ft-ért!]
A Váci utcában olyan kalandjaim, élményeim voltak, hogy ihaj! Az arab pénzváltó meg akart késelni – a szendvicsember a vállamon sírta el élete tragédiáját – a hajléktalan kukázók, ha jó állapotban lévő könyvre találtak, elhozták nekem, mert tudták, hogy szeretek olvasni (onnan van meg a Szép Versek teljes sorozata) – a Vörösmarty tér grafikusai vigyáztak rám – az Éva presszó könnyű vérű hölgyei (ott volt a placcuk!) kaját, kávét, üdítőt hoztak nekem – a rendőrnő előbb megkérdezte, koldulok-e, mert az tilos, és miután megnyugtattam, hogy csak könyvet árulok (az is tilos volt!), megnyugodott, leült mellém és elmondta, hogy ő csakis addig lesz rendőr, amíg összejön a pénze egy kicsi, kertes házra, aminek udvarán csirkéket tarthat, mert ez az ő gyerekkori álma… és jöttek egyre emberek, végül már olyanok is, akik egy ismerősüktől hallották, hogy én „olyan jól” tudok meghallgatni bárkit, szóval leülnének kicsit diskurálni.
Na, így lettem én „a Váci utca beszélgető embere”, amire már az RTL Klub is felfigyelt, kiküldve egy stábot, hogy készítsen velem riportot. A fenti képen a riporterlány (sajnos a nevét elfelejtettem, de nagyon tetszett! – sajna volt barátja) kérdezget épp – aztán egy héttel később látom ám a TV2 híradójában, hogy a város különböző pontjain (Deák-, Nyugati-tér, Kőbánya, stb.) újabb és újabb „beszélgető emberek” jelentek meg kis táblákkal: „Beszélgessünk, ha van kedved!” (ekkor már az én táblámra is ez volt írva) – és beszélgettek!

Ti is beszélgessetek sokat, ha másként nem, most virtuálisan és vigyázzatok egymásra!

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: Kucó és más életszilánkok

Böszörményi Gyula: Kucó és más életszilánkok

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

41 hozzászólás