Nerana karca


>!
Nerana
Molyolók saját írásai

Vártalak. Ma is. Mint oly sok év óta már minden alkalommal reménykedve keltem fel hajnalban, kutatva a csendet, hogy ott vagy-e. Vártam, hogy talán idén… Csodát vártam, mint egy kislány. Hajnali 4 óra 11 perc. Nagy, csillogó szemekkel néztem a sötétbe; figyeltem, hogy hátha érzem-e a jelenléted. De csak a bágyadt utcalámpafénykékre festett bútorsziluettek, a férjem szuszogása és az álmosan ásító sötét volt ott. Te nem… Idén sem.
Elkéstem volna? Átaludtam volna az érkezésed? Jellemző…
El tudom fogadni a tényt, hogy a szemeim vakok rád, de iszonyúan fáj csalódnom a lelkemben, hogy az is vak. Reménykedtem. Egy kislány remegő lelkével reménykedtem, mint minden évben, most is, hogy látlak. Hogy tényleg láthatlak. Hogy elmondhatom, mennyire szeretlek, mennyire hiányzol és mennyire sajnálom, hogy nem tudtunk elbúcsúzni. Hogy nem csak a suttogó szélbe hintem a szavaim, abban bízva, hogy talán eljut hozzád.
De ez nem így működik, én is tudom. 8 éve láttalak utoljára, és ha őszinte vagyok, a fél életem eladnám, csak hogy újra lássalak. Ha újra a szemedbe nézhetnék, ha újra átölelhetnélek, ha megpuszilhatnám az arcod és a homlokod, ha megszoríthatnám a kezeid.
Szerettem volna, ha tudod, mennyire kínzóan hiányzol, hogy a világ nélküled gyakran elviselhetetlen, hogy mennyire sajnálom, hogy annyi bosszúságot okoztam, hogy hosszan zokognék a válladon bocsánatodért, mint egy szeretetre éhes kisgyermek. Mert legbelül még mindig az vagyok. A te szeretetre éhes kislányod.
Gyakran eszembe jut, amit mondtál nekünk: „Ne féljetek, megvárlak a kanyarban.” És én évről évre titkon mindig bíztam benne és vártalak, hogy hátha elém jössz… De tudom jól, hogy ez milyen önző dolog. Ezért most úgy érzem, már az is elég, ha csak megvársz, ha eljön az ideje…
Ugye megvársz a kanyarban? Kérlek, várj meg a kanyarban!

Hirdetés