BelleVille karca


>!
BelleVille
Molyolók saját írásai

Theo már nem volt biztos benne, mit keres itt.
A barátai a szokásos péntek esti vacsorájuk közben vetették fel, hogy jöjjenek el ebbe a buliba, és ő hagyta magát rábeszélni. Miért nem képes nekik nemet mondani? Sosem érezte magát jól az ilyen helyeken.
Tudta, hogy a zene hangos lesz, az étel pocsék, a mosdók piszkosak. Gyűlölte, ahogyan az izzadt testek egymáshoz értek, az emberek hányástól bűzlő leheletétől felfordult a gyomra. Szánakozva nézte a beszívott fiatalokat, akik a szüleik pénzét különböző önpusztító szerekre verték el.
Egy lány a sarokban térdelt, egy másik részegen, felcsúszott szoknyában ült mellette. Két fiú távolról figyelte őket. Amikor a térdelő lány megpróbált átfordulni a barátnője mellé, megcsúszott a saját hányadékában és beverte a fejét a falba. A srácok gondolkodás nélkül odaugrottak és segítettek neki felülni. Váltottak pár szót velük, majd kitámogatták őket az épületből. „9 hónap múlva hívjatok meg a babaváróra” – gondolta megvetően Theo.
Felhörpintette az utolsó korty whiskeyt, elnyomta a cigijét és felállt.
– Én léptem! – szólt oda a mellette kábultan ülő barátjának.
– Ne már, öcsém! Még most indul a mandula!
Xavival általános iskola óta legjobb barátok voltak. Xavi extrovertált, szókimondó énje szöges ellentétben állt Theo csendes, visszahúzódó természetével, mégis testvérekként szerették egymást.
– Ez nem nekem való! Holnap találkozunk! – kiáltotta Theo, majd intett egyet és elindult kifelé. Xavi lemondóan visszaintett, majd a plafonra szegezte a tekintetét és visszasüllyedt az LSD által teremtett álomvilágba.
Theo próbálta elkerülni a kontaktust a többi emberrel, villámgyorsan szlalomozott a flörtölő, táncoló fiatalok között. Amikor végre kiért a szórakozóhelyről, a fagyos, ködös levegő felfrissítette. Összehúzta a kabátját és sietősen a közeli mellékutca felé vette az irányt.
„Soha többé nem fogok eljönni ilyen helyekre! Ez nem szórakozás!” – dohogott magában.
Kihalt volt a város. Az utcai lámpák fénye erőtlenül pislogott, a fák dermedten álltak az őszi hidegben. Valahol a távolban megszólalt egy sziréna.
„Valakinek nehéz éjszakája van…“ – gondolta.
Élvezte a hosszú éjszakai sétákat. Szerette hallgatni, ahogyan az autók és az emberek nappal oly‘ intenzív zaja halk morajlássá alakul. Ilyenkor mindig sokkal élénkebb volt a fantáziája. Belesett az ablakokon, amiket elfelejtettek becsukni és megpróbálta magát azoknak az embereknek a helyébe képzelni, akik éppen csak élték a hétköznapi kis életüket, mit sem sejtve arról, hogy valaki figyeli őket. Meccset néző, sört iszogató apák, üres kávéspoharak mellett virrasztó, vizsgára készülő egyemisták, anyák, akik hullafáradtan csakazértis végigcsinálják azt a fránya 20 perces edzést, lányok, akik randira készülnek, nagymamák, akik veszekednek a TV-vel… Egyikük sem gondolta, hogy egy ismeretlen érdekesnek találja őket, neki viszont ez volt a nap fénypontja. Szabadon engedhette a képzeletét.
Befordult a sarkon és megtorpant. A ház, amiben lakott, egy szűk utcában volt, az utat erős, régi fák szegélyezték, az autósok pedig jobb híjján félig a járdán parkoltak. Egy átlagos éjjelen is borzongató érzés volt végigsétálni a lakásig, de ma még rosszabb volt a helyzet. Valami zavar lehetett az áramellátással, a lámpák pislákoltak, villogtak, több nem is égett. Nagy levegőt vett és elindult. Szíve szerint futott volna, de nem akart gyávának tűnni. Érezte, ahogy a hideg levegő szinte végighasít a légcsövén, az ujjai görcsösen szorították a kabátot, kezdte elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal. Kizárólag az ajtóra koncentrált. „Nemsokára ott vagy!“ – bíztatta magát. Már csak pár lépésre volt, amikor fény gyúlt a lépcsőházban. „Hallelujah! Hallelujah!“ – énekelte magában. Egy pillanatra talán még egy angyalt is látott a fényben, amint felé nyújtja az egyik kezét, de el is hessegette ezt a képet.
Sietve elővette a kulcsát és kinyitotta az ajtót. Megkönnyebbült, hogy hazaért. Mosolyogva indult fel a lépcsőkön, aztán a fordulóban még visszanézett. Egy sötét alak állt most ott, ahol pár másodperce még ő volt. Meredten néztek egymásra. Theo ereiben megfagyott a vér. A férfinak nem volt arca. Erőltette a szemét, próbált emberi vonásokat keresni a fekete folton, ahol szemeknek, szájnak, orrnak kellett volna lennie, de nem látott semmit. „Mi a franc ez?“ – érezte, ahogyan az agya felpörög. Az adrenalin elárasztotta a testét, a pulzusa az egekbe ugrott, az érzékei olyan élesek voltak, mint talán még soha. „Hol van az arca? És miért nem mozdul? MI EZ?!“ Hirtelen kialudt a lámpa. Theo tudta, hogy menekülnie kell. A sötétben csak sejtette, hol vannak a lépcsőfokok. Végre felért az első emeletre és újra felkapcsolta a világítást. Átfutott az agyán, hogy visszamegy megnézni, hogy a férfi ott van-e még, de úgy döntött, hogy minél messzebb kell kerülnie tőle, bárki (vagy bármi?) is volt az. A horrorfilmekben is mindig így kezdődik a baj, ugyebár.

(whokilledtheo.com)

2 hozzászólás
Hirdetés