Gyula_Böszörményi IP karca


>!
Gyula_Böszörményi IP
Ambrózy báró esetei

Hát akkor tessen parancsolni, íme az ígért jelenet a készülő új Ambrózy-regényből. Lehet véleményezni, agyalni rajta, kombinálni.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
" A két srenker és a pendelyes kísértet

Valamikor épp ilyentájt a Krisztinaváros mélyén két sötétben bujkáló alak hökkenten pillantott egymásra. Meglepődésük oka az az oldalajtó volt, amit már jó tíz perce hiába próbáltak a legügyesebb tartlikkal felpattintani, ám az végül egy óvatlan könyökmozdulatnak hála mégis magától kitárult.
– Ez nyitva van! – súgta az alacsonyabbik árny.
– Így nem csoda, hogy felsültem vele – morgott a magasabbik. – Szakavatott srenkerként csakis a zárt ajtókhoz konyítok, ám amellik nyitva van, az menten kifog rajtam.
A Schnepel-villába behatolni ezután már gyerekjáték volt. Herrdoktor kicsiny viharlámpást gyújtott, majd lassan óvakodott előre. A személyzeti bejárón át előbb a konyhába, onnan az étellift mellett elhaladva a cselédfolyosóra értek. A házban csend honolt, a sötétséget csupán az utcai gázlámpák ablakokon átszűrődő fénye enyhítette itt-ott, épp ezért a két betörő hamar meglelte az emeletre vivő meredek lépcsőt.
– Mennyire szavahihető ez a maga Kódiskirálya, bátyám? – sziszegte alig hallhatóan Isti, akinek beosztása szerint (miszerint gyertyás) odakinn kellett volna hesszelnie, ám ő nem akarta öreg barátját egyedül a vészbe küldeni, ezért inkább vele tartott.
– Herbstet kérded? – fordult vissza derékból Herrdoktor. – Hozzá képest az élclapokból ismert Füllentő Jankó az igazmondás felszentelt papja.
– Úgy tehát a háziak, akikről azt állította, messze járnak, akár itthol is lehetnek.
Erre a vén hóhemvagány csupán rosszkedvű mordulással felelt, majd tovább recsegtette cipőtalpával a cselédlépcső szúette grádicsait.
– Itten is vagyunk – állt meg végül az első emelet szalonjának közepén. – A setételő firhangok behúzva, ami jó, mert így a lámpánk fénye odakintről nem látható. Viszont zajt akkor se csapjunk, mivel…
– Kend most mit csinál? – kérdezett közbe gyanakvón Isti.
– Én-e? – horkantott kissé sértődötten az öreg betörő. – Kiokosítlak, miként kell viselnie magát az ügyes srenkernek.
– Köszönöm a szívességét, de a jövőben én inkább megmaradnék a becsületes emberek útján.
– Kár – sóhajtott Herrdoktor. – Megficcent bennem a gondolat, hogy felfogadnálak inasomnak.
Isti kissé elszégyellte magát, amiért oly hirtelen utasította el borzas szakállú cimborája segítségét, hát készséggel engedett.
– Ma éjjel szívesen leszek a tanítványa – mondta engedékenyen. – Tán amikor majd bűnt üldöző riportőr leszek, mint a Tarján úr, ez az okosság is jól jöhet még.
Miután ezt ilyen szépen átbeszélték, Herrdoktor a lámpája fényét kezdte körbehordozni. A hajóskapitány szalonjában csodás dolgok látszódtak mindenfelé. Keleti szőnyegek, különös mód faragott bútorok, afrikai démonfejek, török lándzsák, egyiptomi szobrocskák, spanyol bikaviadort és kasztanyettával táncoló leányt mintázó bronz szobrok, szépen ívelt angol pipák, perzsa pajzsok, kínai vázák zsúfolódtak egymáshoz, mint valami bazárban.
– Keressük meg, amiért jöttünk, aztán uzsgyi innét minél hamarább – vacogta Isti, aki a világ eme válogatás és jó ízlés nélkül egybehordott zagyvalékától hidegrázást kapott.
– Hol lehet itt a széf? – morfondírozott Herrdoktor.
– Én a dolgozóba tétetném – vélte az Ambrózy villa mindenese.
– Igaz! – kapott a gondolaton a hóhemvagány, és már mentek is mind a ketten, hogy megkeressék a hajóskapitány saját legbensőbb zugát.
Alig léptek ki azonban a folyosóra, ott menten útjukat állta egy valóságos kísértet, aki – ez a kezében tarott háromágú gyertyatartó pisla fényében jól látszott – kopott skótkockás papucsot, gyakorta foltozott pendelyt, bojtját veszített hálósipkát, széles bajuszkötőt, tömött pofaszakállat és mindehhez merev, bár némileg várakozó arckifejezést viselt.
– Miben állhatok a rendelkezésükre, uraim? – kérdezte hivatalos hangvételt megütve a hálóruhás szellem.
Más srenker ebben a helyzetben bizonyára pusztán két út közül választott volna. Egy: nekifutásból leüti, sőt, mindjárt meg is nyuvasztja a szemtanút, aki őt betörni látta, ezáltal lépve fentebb a bűnözői ranglistán, válván békés tolvajból rablógyilkossá. Kettő: a lehető legfürgébben télakot vesz, szívből remélve, hogy az élve hagyott szemtanúnak több dioptriára volna szüksége a tisztánlátáshoz, mint amennyit egy szódásüveg alja előállítani képes.
Herrdoktor azonban sosem volt átlagos srenker, így a harmadik utat választotta.
– Sajnálom, ha netán felvertük, tisztelt uram – mondta, súlyos betörőszerszámait tartalmazó táskáját a padlóra eresztve. – A helyzet úgy áll, hogy keresünk valamit.
– Értem – biccentett aprót a hálópendelyes. – És szabad kérdenem, hogy mit?
– A széfet – vallotta be Herrdoktor kissé szabadkozva. – Úgy véljük, abban rejlik, amit ma éjjel szeretnénk, hogy úgy mondjam, nos… a magunkévá tenni.
A skótpapucsos fickó erre merev félfordulatot tett, hátát a folyosó csíkos drapériájának simította, és bal kezével utat mutatott.
– Ebben az esetben erre szíveskedjenek tovább haladni – mondta. – A kapitány úr dolgozószobája balra a harmadik ajtó. Kulcs az ajtópárkányon, épp középen.
Istit úgy kellett tovább noszogatni, mivel szegény fiú szinte merevgörcsöt kapott az iménti párbeszédet hallva – és nem értve. Herrdoktor viszont, bár mindkét keze erősen remegett, és a szeme sarkából folyvást a hálósipkás pasasért figyelte, attól tartva, hogy az csendes őrültből bármelyik pillanatban őrjöngő vadállattá válhat, egyelőre csak sodródott a különös eseményekkel, vagyis ment, amerre mutatták neki.
A széf valóban Schnepel Bódog dolgozószobájában lapult, méghozzá oly ügyesen elrejtve a mozdíthatatlannak tetsző komód mögé, hogy ha a bajuszkötős kísértet nem hívja fel rá a figyelmüket, elárulva azt is, miként tolható félre a rejtett retesszel rögzített bútordarab, hát sosem lelik meg a mackót.
– A számkód azonos a vitrinben lévő háromárbócos vitorláshajó makettjének raktári jelzetével, ami a talpán olvasható – közölte a pendelyes. – Ha kívánják, máris ide hozom.
– Arra semmi szükség – mondta immár magabiztosabban Herrdoktor, akinek percről-percre szimpatikusabb lett a hálósipkás őrült fizimiskája. – Ha mindent ilyen simán oldanánk meg, abból holnap még a leghülyébb detektív is azonnal rájönne, hogy maga segített nekünk.
– Ezzel nem vitatkozhatok, hisz maga a szakember – sóhajtott kissé bánatosan a kísértet, majd viasszal kezdte lecsöpögtetni a kapitány íróasztalán heverő, fontosnak látszó papírokat, ügyelve, hogy egyet se hagyjon ki. – A nevem egyébként Maderlik Szvetozár, bár ezt eleddig még senki nem kérdezte.
– Sűrű a programunk, hát nézze el, ha kissé modortalanok vagyunk – szabadkozott Herrdoktor, miközben a kasszafúráshoz szükséges mackónyúzó szerszámokat sorra kipakolta. – Egyébként milyen minőségben tartózkodik itt?
– Mármint a Schnepel villában? – kérdezte a hálósipkás, aki immár azon fáradozott, hogy az asztalról felvett tollheggyel kivájja a falon függő, és minden bizonnyal a kapitányt ábrázoló festmény bal szemét. – Ez, kérem, hosszú történet.
– Úgy két órácskánk biztos akad rá – mondta Herrdoktor, megkocogtatva a széf oldalát. – Vaskos bőre van ennek a mackónak. Idő kell, míg lenyúzom róla a bundát.
– Akkor hát legyen – bólintott mélabúsan Maderlik Szvetozár, miközben kinyitotta a tintásüveget és annak tartalmával gondosan telehintette az értékes perzsaszőnyeget, valamint a falon függő, hajókat ábrázoló gobelinek mindegyikét –, elmondom önöknek életem sorstragédiáját, ám ha már nem bírják idegekkel a borzalmakat, kérem, szóljanak, és akkor szünetet tartok.
– Úgy lesz – motyogta oda sem figyelve Herrdoktor, mivel közben már hozzálátott a nagy pontosságot igénylő munkának. Előbb a kovácsfúróval támadt neki a vasszekrénynek, olajjal csitítva a fém nyüszítését, és egymáshoz közel lyukakat vájt a kassza oldalába.
– Minden bajom abból ered, hogy az én nőtestvérem tíz évvel idősebb nálam – fogott történetébe a nyűtt hálósipkát viselő úr –, így pedig én egészen holtomig arra vagyok kárhoztatva, hogy neki az öccse legyek.
– Átok! – szisszent fel bosszúsan Herrdoktor, kinek furdancsa épp rossz felé csúszott.
– Valóban az, sőt, egyenest maga az iszony – loccsintott tintát az indiai selyempárnákra a melankólikus Szvetozár. – Szüleink sajnos igen korán, méghozzá egészen egyszerre haltak el, mivel az óriáskerék, melyben ültek, volt oly rozsdás, hogy leszakadt. A nővérem, Francziska ekkor zavarodott belém, illetve ama rögeszméjébe, hogy eztán neki kell gondoskodnia rólam. Én még kisiskolás voltam, a váratlan gyász megviselt, így a jegyeim romlani kezdtek. Midőn hazavittem első szekundámat, a nővérem berontott az iskolába, és felháborodásában, amiért túl szigorúan bánnak az ő szegény árva öccsével, addig inzultálta az oktatószemélyzetet pedellustól az igazgatóig, míg végül engemet kirúgtak. Magántanuló lettem tehát, aki barátok nélkül, magányosan várja a naponta érkező tanítókat idegkímélés céljából folyvást befüggönyözött szobájában. Ám egyiket sem szokhattam meg igazán, mivel Francziska már azért is ütni kezdte szegényeket az esernyőjével, amiből hetente kellett újat venni, ha a tananyagra vonatkozó kérdést tettek fel, mondván: imádott öccsének gyengék az idegei, ezért nem való őt feleltetéssel terhelni. Így történt hát, hogy végül nem nyerhettem érettségi bizonyítványt, a tudásom pedig a mai napig ama bantu négerével azonos, aki sosem hagyta el a szülőfaluját, ahonnan ráadásul még az idegen földrészekről híreket hozó misszionáriusokat is folyton kipofozták.
– Ez fájdalmasabb lesz, mint gondoltam – jegyezte meg Herrdoktor, miután fúrója hegye pendülve eltörött.
– És még sehol se tartok! – mondta erre Szvetozár, miszlikbe tépve Schnepel hajóskapitány díszes okleveleit, amikről előzőleg lefeszegette üveges keretüket. – Ahogy teltek az évek, engem elkapott a lázadás heve, és egy nap szobám ablakát résnyire nyitva szóba elegyedtem a gangon sepregető házmesterrel, arról faggatva őt, milyen odakinn az idő. Sajnos ezt Francziska is észrevette, és nyomban intézkedett. Lakásunkat eladta, vidéken tanyát vett, amibe kettesben költöztünk be, a házat pedig magas kerítéssel és áthatolhatatlan tüskesövénnyel vétette körül. Én azonban akkor már jócskán kamasz éveimben jártam, így rendre kijátszottam nővérem gondoskodását. Hol a faspalettákon fúrtam lyukat, hogy kilássak, hol levélkéket írtam, belecsempészve azokat a szennyesbe, amit a szomszédos tanyán élő asszony mosott. Sőt, egyszer még az udvarra is sikerült kijutnom, kerek öt percet töltve a holdfényben, míg aztán Francziska vissza nem rángatott a szobámba.
– Agyon kéne ütni azt, aki ilyet csinál – szitkozódott Herrdoktor, félredobva a harmadik fúróhegyet is, mely eltörött.
– Azért túlzásba ne essünk – sóhajtott Szvetozár, miközben a kapitány görbe pengéjű perzsa tőrével csíkokra hasogatta a szoba aranyrojtos függönyeit. – A nővérem csupa szív és lélek, csak épp az agyveleje van meghabarodva. Végül azonban még ő is belátta, hogy a tanyasi élet nem nekünk való, így néhány év vidéki magány után visszaköltöztünk Pestre. További öröm volt számomra, hogy huszadik életévemet betöltve végre teljes szabadságot nyertem, köszönhetően annak a két gyámügyi felügyelőnek és három rendőrnek, akiket a szomszédok hívtak ránk, megorrontván szorult helyzetemet. Francziska pedig, bár aznap teljes esernyőkészletét elhasználta, mégsem volt képes őket távol tartani tőlem.
– Akkor hát csak megindul a szekér! – lelkesedett Herrdoktor, mivel végre elég nagy lyukat tudott fúrni a széfen ahhoz, hogy abba beilleszthesse a feszítővasat.
– A valódi sorstragédiák sosem ilyen egyszerűek – közölte hallgatóságával Szvetozár, hosszú hasítékokat vágva a kapitány bútorainak kárpitjába. – Mikor munkát találtam, ami már önmagában sem volt könnyű, hisz iskoláim száma a nulla felé tendált, a nővérem mindig megjelent, és inspekciót tartva leendő főnököm, kollégáim, valamint a hely fölött, rögvest kifogásokat emelt, amikre az esernyőjével is rámutatott, rendre lerombolván a reményeimet, és persze az adott intézményt is. Amikor nősülni próbáltam, hogy a kapott hozományból szabaddá válhassak, ő megneszelve azt, háztűznézőbe ment, amihez ténylegesen csak kétszer kellett kihívni a tűzoltókat, mert a többi alkalommal Francziska csupán a menyasszonyomat és annak családját alázta hamuvá, lehetetlenné téve a frigyet.
– Peched van, koma! – vigyorodott el Herrdoktor, midőn a feszítővas pofája a széf oldalából jó tenyérnyi darabot sikeresen kiszakított.
– Több volt ez, mint pech, drága uram – legyintett Szvetozár, könnyed mozdulatával egyszerre három ólomkristály pohártól szabadítva meg a kapitány gyönyörű italkészletét. – A nővéremet az emberiség régebbi, bölcsebb korszakaiban bizonyára oroszlánverembe, szakadékba, avagy tengerbe vetették volna. Ám kérdem én, a Krisztinaváros közepén mégis honnét szakajtsak le egy jó étvágyú és cseppet sem finnyás oroszlánt? Helyzetem reménytelen. Mióta élek, első szánalmas kis örömöm is csupán abból áll, hogy kihasználva látogatásukat, mintegy sekély bosszú gyanánt tönkreteszem rabtartóim otthonának berendezését. Ezen túl sajnos nem marad számomra más, mint a megalkuvás, avagy a végső lépés, amit a férfinak, ha ily szorult helyzetbe kerül, meg kell tennie.
– Vagyis kinyúvasztja végre a bolond spinét?! – szólalt meg hosszú idő után Isti is, aki mindvégig izgatott élvezettel hallgatta Maderlik Szvetozár sorstragédiáját.
– Oh, dehogy! – nyögte a szoba romjai közt tébláboló kísértet oly búsan, mint aki épp lemond legtitkosabb vágyáról. – Ehelyett még ma éjjel megszököm e házból, mely a nővérem férjének tulajdona, és egyenest Marseille-be utazom, ahol beállok a francia idegenlégióba. Azt mondják, ott egyáltalán nem törődnek a közlegények jólétével, az emberélet nekik smafu. Zokszó nélkül küldik őket golyózáporba, kolerás, tífuszos, álomkórtól fertőzött falvakba, vagy épp a késeléshez kiválóan értő tuaregek közé, egyenest a mérgeskígyóktól hemzsegő, izzó sivatag legmélyére. Ha pedig, uraim, ez valóban így van, és nem csupán tündérmese, akkor én ott leszek életemben először boldog. Ott, ahol senki nem akar gondoskodni rólam!
Jó másfél órával később, miközben Maderlik Szvetozár a francia idegenlégióról és Afrika pestises falvairól álmodozott, Herrdoktor pedig acélfogójával bodzavirághoz hasonlatos formára feszegette szét a kassza oldalát, halk kuncogás hallatszott. Ez jelezte, hogy a széf második fala is megadta magát, akkora nyílást kínálva, hogy immár a vén srenker az alsó és felső polchoz egyaránt hozzá tudott férni. Be is nyúlt könyékig a mackóba, és abból néhány vaskos pénzköteget, mahagóni ékszerdobozt, selyemzsineggel összekötött értékpapírokat, két meglehetősen obszcén afrikai szobrot, valamint egy zöld bársonyzacskót húzott elő, melynek oldalára arany cérnával a Calcutta szót hímezték.
– Meg is van, amiért jöttünk – emelte ki az utóbbit Herrdoktor a kincsek halmából, és nyomban hozzálátott, hogy elrakja szerszámait.
– A többi értékkel mi a szándékuk? – kérdezte kissé megütközve Szvetozár, látván, hogy a srenker se a pénzhez, se az ékszerekhez nem nyúl.
– Legyen az magának útiköltség – mondta Isti úrfi.
– Igazán megható, de könyörgöm, ne akarjanak gondoskodni rólam – borzadt össze a hálósipkás. – Attól ugyanis engem azonnal kiver a víz!
– Semmi baj, barátom – nyugtatta meg Herrdoktor, aki kasszafúrás közben fél füllel mégis csak odafigyelhetett a fickóra, hisz most rögvest készen állt a megoldással. – A kiérkező rendőröknek mondja azt, hogy a berendezést mi törtük össze, miközben a széfet kerestük, és persze a pénzt és az ékszereket is mi vittük el. Ez nekünk bőven belefér, hisz teljességgel mindegy, hogy miért köröznek, ha egyszer úgysem kapnak el. Ön pedig, amennyiben maradt még csöpp esze, vár néhány napot, eldugván eme értékeket, amikből aztán később szabaddá válhat. Fontos azonban, hogy ne keveredjék gyanúba, ezért közölje a rendőrökkel, akiket nemsokára riasztani fog, hogy mi magát leütöttük.
– Hisz nem is bántottak, kérem! – húzta ki magát sértődötten Maderlik Szvetozár. – A hazudozás pedig nékem nem kenyerem!
– Ezen könnyen segíthetünk – emelte fel Herrdoktor a romos szobában egyetlenként épen maradt görög vázát, és azután nagy svungot véve úgy csapta fejbe a háborodott kísértetet, hogy az még ájultában is hálásan mosolygott rá."
A képen az új regény egyik fontos szereplője, Tóti Erzsébet cselédlány látható – legalábbis én erről a képről mintáztam őt.
Fotó: Fortepán

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

21 hozzászólás
Hirdetés