F_Ági98 karca


>!
F_Ági98
Molyolók saját írásai

Egy halott lélek gondolatai

Türelmetlenül várom a percet, hogy mikor fogok végre meggyógyulni, mert az lesz az a pillanat, amikor annyi szenvedés, árulás, becsapás és önmarcangolás után magam mögött tudom hagyni a sötét és csalfa múltat, ami valamilyen titokzatos, hátborzongató okból még mindig őrülten vonz magához, és semmilyen áron nem enged el. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az egyik fő hibám az, hogy nem vagyok képes türelmesnek lenni. De végülis hogyan is lehetnék az? Nem az én vétkem, hogy annyit, és olyan mértékben kellett csalódnom, hogy már egyszerűen belefáradtam és fásultam az örökös várakozásba. Azért sem vagyok okolható, mert annyira megtörtem, hogy még mindig arra az emberre vágyok, aki a legnagyobb fájdalmat okozta nekem az életben. Még mindig ahhoz húz ostoba és önpusztító módon a szívem és a lelkem, akinek a személye semmi jót sem ígérhet számomra. Az sem az én hibám, hogy képtelen vagyok elfogadni annak a szeretetét, akit valóban tiszta és valódi érzelmek fűznek hozzám. Képtelen vagyok hinni. Képtelen vagyok remélni. Képtelen vagyok bízni a jelen szépségében és a jövő hosszantartó csodáiban. Számomra a szerelem mindig is csak egy bűnösen elszáguldó pillanatot jelentett, de pont ez a sötétség tette olyan gyönyörűvé az összes szomorú napot. Olyan sokáig éltem a pokol legmélyebb bugyraiban, hogy nem vagyok képes értékelni, amikor a fény végre be akar köszönteni az életembe, felmelegítve az egész belsőmet. A szívemnek a biztonságérzetet már nem a jó, hanem a rossz adja, és ez az oka, hogy sosem a megfelelő dolgokhoz kötődök kétségbeesetten, hanem azokhoz, amik újra még mélyebbre taszítanak, ha ez még egyáltalán leheséges. Mert mindig lehetséges. Mindig lehet rosszabb, mindig ejthet a sors újabb begyógyíthatatlan sebet a lelkemen és az elmémen, amelyet csak tompítani lehet, de sosem fog teljesen eltűnni. Hiába reménykedek, akárhányszor azt hiszem azzal a hülye agyammal, hogy végre jobb lesz, végre én is felállhatok, ez sosem tart tovább maximum néhány tovaröppenő, majdnem nyugodtnak mondható napnál. Mindig ilyenkor történik meg a sebek feltépése. Mert hiába akarnék túllépni, a múlt nem engedi, valamiért ott kísért egész életemben, mint egy szűnni nem akaró fekete démon. Talán ennek a rohadtul kegyetlen életnek az ízléstelen iróniája, hogy nevemből fakadóan számomra csak sötét lapokat osztogat. A név kötelez. Kötelez… kötél… bárcsak felköthetném magam az első szembejövő fára. Még mindig ez a legnagyobb, legvadabb, legféltettebb kívánságom. De nem tehetem meg. Küzdenem kell, és el kell fogadnom, hogy annyi ember, akit őrülten megszerettem, már sosem fogja viszonozni az érzéseimet. Hogy annyi ember, akit a szívem visszavonhatatlanul magába fogadott, sosem fog visszatérni hozzám. Hogy annyi ember, akinek betekintést engedtem a lelkem féltve őrzött zugaiba, elárult, és ocsmány módon elhagyott. Mit is szoktak erre mondani? Hogy az élet megy tovább? Hogyha nekik sikerült túllépni, akkor nekem is fog, és „engedjem el őket”? Ilyesfajta ócska, olcsó közhelyeket, amiktől a hideg futkos a hátamon… Talán van némi igazság ezekben a demagóg szavakban, de nem az én számomra. Én mindig is annyira más voltam. Más, mint a csoporttársaim az oviban, más, mint az osztálytársaim az iskolában, más, mint a betévedő emberek a sarki boltban, más, mint a családom, amibe beleszülettem, más, mint a társadalom egésze, más, mint ez az ország, MÁS, MINT EZ A VILÁGEGYETEM. Más talán képes felejteni, és túllépni, de én nem. Sokszor azt kívánom, hogy bár ne lennék ennyire „más”. Bár ne lennék hiperérzékeny, bár ne lennék végtelenül érzelmes, empatikus, szeretetteljes és ragaszkodó… akkor minden könnyebb lenne. De én én vagyok, és MUSZÁJ legyőznöm a saját démonaimat, amik egyelőre a lelkem mélyén lakoznak. Az engedélyem nélkül beférkőztek oda, és elüldözhetetlen, élősködő, pusztító, örök vendégek. De a szívem mélyén mégis bízom abban – mert MUSZÁJ bíznom –, hogy a lényem egészének sikerül felülkerekedni a bennem lakozó gyilkos vadállatokon. Bízom benne, hogy segítenek majd az örömteli, apró, de kedves pillanatok, amelyek nap mint nap érnek, és bár eltörpülnek a sok negatív gondolat mellett, mégis csempésznek egy csipetnyi jót is monoton, keserű életembe. És segít az orvos is, és a család, és a barátok, és a gyógyszer, ha végre valahára a kezembe kerül. A kezembe KELL kerülnie… mert tudom, hogy baj van velem, a múlt folytonosan idegesítő és fájdalmas érzései miatt nem vagyok képes értékelni annak az embernek a szerelmét, aki tálcán nyújtja nekem a teljes szívét. Hiszem, hogy egy jobb világban, egy jobb emberként én is tiszta szívemből tudnám őt szeretni. Bízom abban, hogy ebben a romlott világban is képes leszek egyszer olyan emberré válni, aki neki az igazi társa lehet. Bízom abban, hogy végül ő lesz a másik felem, mert az a felem, aki jelenleg létezik – én –, nem más, mint tömény méreg és romló elmúlás.

3 hozzászólás
Hirdetés