Bleeding_Bride IP karca


Bleeding_Bride IP>!
Bleeding Bride

Egy héttel azelőtt, hogy megjelenne az új „gyermekem” gondolom teljesen normális, hogy az izgatottsági faktorom sem enged mással foglalkozni, hadd spam-oljak még napokig. Viszont nem arra akarlak buzdítani, hogy vegyétek és dicsérjétek, csupán van néhány háttértörténet, ami a regényhez kapcsolódik, és szeretném megosztani Veletek, akit érdekel, persze – hosszú lesz.
Nem mennék vissza odáig, hogy a gimiben az egy szem jó barátommal már elsősön megbeszéltük, hogy egymás gyerekeit kereszteljük, sőt, Szende nevét is ő választotta, de megemlítem, a nyomatékosítás kedvéért, hogy egy számomra igencsak fontos emberről beszélünk. Pasi létére, minden klisének ellentmondva, egy nagy álma volt már akkor is: egyszer legyen egy gyönyörű szép kislánya.
Aztán eljött a pillanat, becsajozott, és lassacskán kaptuk a gólyahírt. Nagyon szurkoltam, hogy a beígért február 15 helyett korábban, az én szülinapomra érkezzen, hisz hányan mondhatják el magukról, hogy gyereket kaptak ajándékba?!
Egy szombaton arra ébredtem, hogy rettenetes bűntudatom van, hisz vele álmodtam, ültünk a régi vonatállomáson, én nagyon vidáman, ő pedig mérgesen kerülgetett, szememre vetette, hogy megszületett végre a kislánya, én pedig nagy jó barát, nem is tudok róla. Még csipásan, gyomorideggel hívtam fel, hogy mi történik, mire közölte, hogy alig negyed órája értek a kórházba, én meg már honnét tudok róla, hogy KEZDŐDIK, hisz még a saját szüleiknek sem volt idejük szólni róla? Muszáj volt elhinnie, hogy megálmodtam, mert racionálisabb megoldás nem volt :) Alig pár óra múlva jött is a fotó: B. Csavar Orsolya megérkezett, és csodaszép.
Eltelt másfél év, minden a legnagyobb rendben volt, megérkezett az öcsike is, Marcika. Aztán tavaly novemberben Orsika félrenyelt egy szem mogyorót. Sürgősségire kerültek, sikerült a fulladásán segíteni, viszont a mogyoró befúródott a tüdejébe. Érkezett a rohammentő helikoptere, ami nem tudott leszállni, majdnem órákig körözött a tömör köd miatt, miközben a kis csaj haldoklott. Végül eljutottak vele a központi kórházba, ismét stabilizálták, de a sok ketyere, cső- ez az, sikeresen felszakította a légcsövét, a tüdejében pedig gennyes gyulladást okozott az a fránya szem mag.
Specialista csak sok kilométerrel odébb volt, Orsika nem bírta volna ki az utat, a helikopterek meg a szörnyű idejárás miatt nem szállhattak fel. Megmozgatva mindent, ki él és mozog, végre a belügyminisztérium felajánlott egy hadi gépet, ami a fővárosból átrepteti az ország egyik legjobb szakorvosát, és pénteken műtik. Fellélegeztünk. Akkorra már Orsika kezdte feladni a harcot, sajnos levegőt venni tudott, kifújni nem, mindenféle varázsgép és módszer ellenére is csütörtök estére már elfáradt, haldoklott.
Egy csapat fiatal orvos bevállalta, hogy megműtik, annak ellenére, hogy nem a szakterületük, így az egész karrierjüket és a diplomájukat is kockáztatták. Két opció maradt: végignézik, hogy Orsika a kórházi ágyon megfullad, vagy belevágnak egy olyan műtétbe, aminek a sikeres végkimenetele a zéróhoz közelít és Orsikát elveszítjük. A kórház neurológus főorvosa nem értett egyet a csapata döntésével, mégis bevállalta, hogy végigkíséri a folyamatot, tanácsot ad, de nem vesz részt egy „öngyilkos merényletben”, ami minden józan ész szerint csakis halálos kimenetelű lehet.
Amikor egy számodra ismeretlen kisbabáról értesülsz, hogy hasonló helyzetben van is felkavar, amikor egy szeretteddel történik pláne, de hallani a telefonba egy apát, aki épp azt mondja el, hogy percekkel előtte ordítozva szaladt a kórházi termek között, mert a lánya a kezei között lilult és fulladt meg, majd végignézte, hogy az ő beleegyezésével betolják egy műtőbe, azzal a kísérettel, hogy 10% esélyt tudunk biztosítani, hogy a gyerekét még élve láthassa, arra nincsenek szavak.
Sírtunk. Hangosan és sokat. A tehetetlenség meg dühített. Hisz itt voltunk, felnőttek, épek- egészségesek, megpróbáljuk lehozni a csillagokat az égről, aztán kiderül, hogy nem érünk semmit, ott van egy csöppség,aki tőlünk várja a megváltást és mi cserben hagytuk. Nem ért semmit a pénzünk, a kapcsolataink, az imáink, fölöslegesek voltunk, nézői egy fanyar komédiának.
Tíz plusz óra telt el, majd a műtét végeztével annyit tudtunk: sikerült összevarrni a légcsövét, eltávolították a tüdejéből azt az alig egy centis kis gyilkos fegyvert. Túléli? A jósnő sem tudta volna megmondani. A hosszas altatás károsította az agyát? Reménykedjünk, hogy nem. Szétmennek a varratok, ami azt jelentené, hogy perceken belül a kínok kínjában megfullad? Szintén lutri volt.
Akkor jött el a tétlenségem azon pontja, hogy leültem írni. Saját lánykám rég kérte, hogy írjak egy olyan regényt, amit ő is el tud olvasni, olyat amiben van kutya meg izgalmas. Én meg lustaság fél egészség elven, no meg szem előtt tartva, hogy nem értek a gyerekek nyelvén, folyamatosan odáztam a dolgot. De akkor leültem a kis füzetemmel, nem igen érdekelt a végeredmény, levázoltam a Csavaros árváimat. Mert valamit tennem kellett, hasznosat már nem volt mit. No meg mert rájöttem, hogy hiába tologatom az ígéreteimet, mert az életünk, meg a gyerekeinké is, olyan gyorsan elillannak. Traktálni a barátaimat azzal, hogy nyugodjatok meg, minden rendben lesz, nem lett volna pofám. Hisz tudtuk, hogy semmi sincs rendben, az optimizmus most nem segít. Ahogy akkor mondtuk: na most már a környezetünkben sincs egy szem ateista sem, mert már Odintól el Lilith-ig, mindenkihez fohászkodtunk, ha valaki azt mondja áldozzunk bárányt a folyó parton a Napistennek, egy percet nem gondolkoztunk volna. Így az én nyugtató drogom, terápiámmá vált ez a történet, a csavarok és a korukhoz képest sokkal erősebb, kitartó gyerekek. Így azt csináltam, amihez legjobban értek: elbújtam az agyamba, mert nem akartam tovább a valóságban létezni.

A műtét utáni nap Orsika felébredt, felismerte az egész családját és csak egy gondja volt: enni akart, lehetőleg sokat és mindenből. 4 kiló plusszal engedték haza a kórházból. Jött egy fél éves szigorú karantén, hisz míg a légcsöve teljesen nem forrt össze egy kis takonykór és száraz köhögés is végzetes lett volna.
Majd biztos eljön a perc, amikor tudok róla úgy beszélni, hogy nem folyik mindenféle nedv az arcom különböző nyílásaiból, amikor tudok vele úgy játszani, hogy nem könnyezem és nézem ahogy vigyorog, de a tudatalattim súgja, hogy mi lett volna, ha, és nem kellene mondja mindig, hogy KERI NE SZORÍÍÍCCCSS, mert kicsit mindig úgy kell ölelgessem, mintha valami csúnyabácsi el akarná tőlem rabolni, de az nem most van.

Na de így történt meg, hogy a nagyon dárkos, elvont BlídinBrájdból a számomra két legfontosabb lányka kihozta a Valeria Screwy-válást, és az én csavaros eszű, korát meghazudtoló jánykám és a Bodor Csavar Orsolya nevű, végletekig küzdő, bátor keresztlányommal egyetemben, múzsája volt egy steampunk gyermekregénynek. Nem ezt a történetet írtam le benne, de beleöltem minden szeretetem és kívánságom, ábrándom, hogy egy számomra ideális világban minden kicsi szeretve van és vigyáznak rájuk.

Orsika fotóját az anyukája engedélyével posztoltam.

Kapcsolódó könyvek: Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái

Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái
23 hozzászólás
Hirdetés