Lipe P karca


>!
Lipe P
Irodalomtörténet

Csáth Géza nagymamája, Budánovits Antalné, Sturcz Jusztinia 1904-ben veszíti el férjét, Budánovits Antalt, majd rá két évre, 1906-ban Lajos fiát, aki tödőbajban hunyt el.Lajos halála készteti Csáthot a következő részvétlevél megírására nagymamája számára. Csáth Géza ekkor 19 éves.
Kedves Nagymama, ma írok először u.n. részvétlevelet és nem vegye rossz néven ha ez hosszú és a többitől eltérő lesz.
Különös feladat nekem vigasztalni önt, akit a sors mintegy kiképzett a vigasztalódás művészetében. Hiszen a nagymama a férjét is olyan rettenetes módon vesztette el, hogy a halála kevésbé volt szomorúság mint megkönnyebbülés. A gyász, az igazi lélek rengető bánat akkor érte önt, amikor a lépéstől lépésre látnia kellett, hogy az egészséges ember, mint esik bele az élőhalottak koporsójába, miként változik át vesztett lelkű tehetetlen vázzá. Ez lehetett a kegyetlen fájdalom. Vagy nem is ez! Talán inkább: az, hogy a halállal napról-napra apró alkukat kellett kötni…
"No még elég jól van! Ma rosszul volt, de holnap jobban lesz. Talán nem is lesz olyan végzetes a betegség lefolyása. Talán segítenek az orvosok!! Ez a reménykedés és kétségbeesés apró dolgokban az, amelyeknek bevétele után rettenve látjuk egy napon, hogy a fájdalomhoz hozzászoktunk és félig meddig érzéketlenek vagyunk iránta. Ezt az érzést ismerte meg a nagymama immár második periodusban hosszú évek során. Ennek az érzésnek az igazságához jutott el a fájdalom mérgének apró részletekben való bevétele után. De amily kegyetlen lehet a magunkra ismerés eme fájdalma, amilyen irtózatos lehet a napról-napra való megnyugvás kényszere, oly igazság is van ez érzésben.
Ami veszendő elvész a maga idejében! De mindannyian veszendők vagyunk! S ha Nagymama saját maga előtt nem is meri beismerni, hogy Nagyapa az ő 56 esztendejével és Lajos az ő 25 éves ifjúságával az idő szerint a halálra megértek,…lelke mélyén tudja jól a bölcsességet, hogy valami uralkodó Igazságtalanság igazsága teljesedett be rajtuk. Az anyag igazságát, az anyag törvényeit értem, azért a valamiért, melyből gyúrva vagyunk valamennyien. Amit nem ismerünk csak sejtünk s mely felett urrá lenni: az egyetlen törekvése az emberi erőknek.
Mindez nem vigasztaló a nagymamának ugyebár, aki ma és holnapután csak sírni tud, azután meg néhanapján hosszan elgondolkozik. Igaza van: az ön asszonyi fájdalmán a könnyű és szabad sírás segít csak tartósan – és kivánom hogy segítsen. Az igazi vigasztalás útja azonban más: az a tiszta és sokat érő öröm, melyet a „legnagyobb” fia Sándor, ez a remekalkotású gyerekférfi és széplelkű három leánya adnak. A fájdalomra ez lesz a legjobb kárpótlás. Hogy haldokló fiának testi és lelki kinjait végig kellett néznie…és vele együtt végigszenvedni ezt el nem felejtheti a nagymama soha de kell hogy megbékéljen látva többi gyermekének az egészségét és szép fejlődését. Ha tudjuk, hogy eljő az ősz-ez nem rontja meg gyönyörködésünket a tavaszban.
Eddig tart az én furcsa részvétlevelem.
Hiányzik belőle az „engedje az isten”!…"az idő minden sebet begyógyít!" stb… de azt gondolom, hogy a nagymama ezt ép úgy nem veszi illetlenségnek, mint ahogy én óhajtom, hogy a levelem vigasztalódást – ha igen keveset is, de vigasztalódást – okozzon.
kezeit csókolja hű unokája
Józsi
Budapest, 1906. január 27.

Hirdetés