Összes értékelés

Végre egy kis újdonság.
Ezt a poént én sajnos lelőttem magamnak kb az ötödik résznél, mert sajnos olvastam értékelést, amiben nem volt spoiler jelben, hogy mi is történik ebben a részben.
De én nem követem el ezt a hibát :D

Szóval szuper volt, örültem az új alaptörténetnek, sok színt vitt a könyvbe. Tetszett, ahogy lassan építkezett, először kis ügyekben nyomozott Agatha, majd jött a fő ügy. Tetszett Emma karaktere, nekem nagyon szimpatikus volt az elején, aztán persze kiderült róla egy két dolog….
És nagyon örültem, hogy Charles ismét megjelent. Kedvenc karakterem lett :)

Nem tudom kinek jutott eszébe a Stage Dive-hez hasonlítani, még köszönő viszonyba sincsenek… az a hatás, hogy a zenész világ rejteke beszippantson, még nem jött el itt. Van néhány karakter, akiben látok lehetőséget, így mindenképpen adok a többi kötetnek is olvasási reményt, de szigorúan csak a könyvtárból

Szerintem nagyon jó könyv volt! Könnyen beleéltem magam a cselekménybe, a leírások nem túl hosszadalmasok, de mégis érzékletesek. Bár csak két alkalommal jártam még Bécsben, mindkétszer villám Karácsonyi Vásározás céljából, mégis oda tudtam magam képzelni Bécs utcáira. A cselekmény fordulatos, de pörgősnek nem mondanám, kicsit lassan haladnak előre az események, miközben tulajdonképpeni főszereplőnket, Max Liebermann pszichiáter doktor urat és barátját Oskar Reinhardt felügyelőt jobban megismerjük. Engem ez egyáltalán nem zavart, nagyon szerettem azokat a részeket is, amikor Max a klinikán dolgozott, érdekes volt betegének, Miss Lydgatenek a történetszála is, őt igazán megkedveltem és szurkoltam neki, hogy meggyógyuljon. Az ördögi főnököknek és kollégáknak pedig természetesen keményen ellenszurkoltam. Max kedvesét nem tudom hova tenni, nekem is legalább annyi kétségem van vele kapcsolatban mint neki, bár úgy gondolom hogy fontos és jó tulajdonság hogy el tudjon nevetgélni a 16 éves húgával. Mindenkinek ajánlom, aki kedveli Agatha Christie-t, vagy a hangulatos, kicsit lassabb folyású regényeket, és szívesen megpróbálkozna egy krimivel is. Daisy Dalrymple, vagy Dávid Veron és Ambrózy Báró Úr kedvelőinek kötelező olvasmány. Kiválóan beleillik az így az idei könyveim vonulatába, korhangulatban maradok :) Először Ókanizsán, majd Budapesten, most pedig Bécsben nyomozunk a századfordulón. Izgalmas, de nem félelmetes, és szerintem nem naturalista. Van benne egy mértéktartó leírás egy boncolásról, meg a holttestről, ennyi a naturalitás, és nem is kellett több bele.
A végén természetesen van izgalom azért, fordulatos a cselekmény, az érdeklődésem egy percre sem lohadt. Jó volt elmerülni a könyv világában. A fő nyomozás lezárul a könyv végén, de én határozottan kíváncsi vagyok doktor Liebermann és Reinhardt nyomozó további hivatalos és magánéleti történéseire. Várom a Liebermann sorozat többi köteteit! Addig is a Báró Úr kell hogy megvigasztaljon, talán talál magában elegendő empátiát ehhez a női szeszélyhez :)
Két dologgal kapcsolatban volt csak kifogásom, a borító, illetve a cím, de ezekről részletesen a blogomon: http://konyvesbetufuggo.blogspot.hu/2018/04/frank-talli…
A bejegyzéshez majd terezek még saját fotót a könyvvel, kedvet kaptam ehhez a fotós molycskáktól, de kiderül elhagy-e még az ihletem :)

Olyan jól indult,de Nina teljesen elrontotta ezt a történetet. a végén már annyira mérges voltam rá…

Most úgy érzem az egyik legnagyobb, legtökéletesebb és legelgondolkodtatóbb nagyregény, amit valaha olvastam. Az egyik legjobb alkotás a bűnről, és, ha nem is a bűnhődésről, de a bűnök jóvátételéről és a megbocsátásról.

Olvastam és imádom Krasznahorkai László, Bartis Attila vagy Oravecz Imre műveit, olvastam és szeretem Cormac McCarthy, J.M. Coetzee, W.G. Sebald vagy Michel Houellebecq valamennyi művét, nagy kedvencem José Saramago, Ian McEwan és Gao Xingjian is; alig várom, hogy végre újra jöjjön valami Christoph Ransmayrtől, vagy végre valaki felfedezze idehaza is D.M. Thomast. Hogy miért kezdem ezzel a felsorolással? Mert, ha válaszolnom kellene arra a roppant banális, és egy rendszeresen szépirodalmat olvasó ember számára gyakorlatilag értelmezhetetlen kérdésre, miszerint melyik könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre (mintha egy könyv elég lenne), akkor alighanem mégsem a fent említett zseniális alkotók egyik művét, hanem Jaume Cabré Én vétkem című nagyregényét választanám, mert ebben a könyvben gyakorlatilag megvan minden, amiért olvasni egyáltalán érdemes.

Az 1947-ben született katalán szerző szerencsére már idehaza sem ismeretlen, főbb művei elérhetők magyarul, jelen könyve is megjelent már néhány éve a Libri gondozásában, ám így is roppant örömteli, hogy idén A Pamano zúgásával együtt újra kiadta azt a Jelenkor.

Cabré ebben az összegző művében kísérletet tesz arra, hogy összefoglalja az európai (és világ) történelem, a művészetek szinte valamennyi ágának, valamint ebbe a roppant kegyetlen világba vetett (nagybetűs) Embernek a küszködését egy, nyugodtan mondhatom, felejthetetlen alkotásban. Fogalmam sincs, hogy hány szálon, hány koron és hány helyszínen zajlik ez a történet, de az biztos, hogy talán senki más nem lenne képes ennyire összetartani ezeket a szálakat, mint a katalán mester. Az a mester, aki egyébként a narráció egyik legragyogóbb virtuóza, hisz nála gyakorlatilag minden lehetséges elbeszélésmód szerepel, amivel csak találkozhatunk a világirodalomban, mégpedig olyan extremitással karöltve, hogy akár egy mondaton belül repülhetünk évszázadokat az időben, válthatunk narrátort vagy eseményszálat; az Én vétkem azonban mégsem lesz egy pillanatra sem zavaros, érthetetlen vagy erőltetett.

Ennek az oka az – Cabré vitathatatlan zsenialitásán túl –, hogy olyan elbeszélőt választott, aki egyfelől roppant művelt (Adriá Ardévol egy zeneszerető műgyűjtő, akit bár roppant mód meggyötört az élet, még a halál árnyékának völgyében sem hagy fel a gondolkodással), másfelől pedig Alzheimer-kórja miatt már szétesőfélben van a személyisége, így saját gondolataiból egy pillanat alatt ki tud esni, hogy egy másik történetben találja magát. Az egyik pillanatban még a huszadik században éli világát, a másikban már egy középkori szerzetes bőrébe bújik, miközben persze nemcsak a történelmi, művészeti eseményeket követjük nyomon, hanem a katalán férfi személyes történetét a titokzatos apával, a rideg anyával és a nagy szerelemmel együtt. Sőt, még az apjától örökölt csodálatos Storioni hegedű sorsát is, ami egy középkori bűncselekménytől kezdve, évszázadok zűrzavarán és az auschwitzi poklon át elvezet napjainkba, hogy összetartsa az egyes szálakat, és ezáltan nemcsak Adriának, de nekünk is alkalmunk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk a világunkat markában tartó Gonosz természetén.

A könyv tele van kisebb-nagyobb bűnökkel, egyéniekkel és történelmiekkel, a korábbi tettek miatt érzett bűntudattal és annak hiányával, miközben évszázadokkal korábban tett utalások érnek váratlanul célba a jelenben. Így olyan képzettársítások kapcsolódnak egymáshoz, mint mondjuk a katolikus egyház és a totalitárius rendszerek, egy középkori pap és egy jelenkori kereskedő között, amit korábban nem is sejtettünk – miközben megszakíthatatlan sorban filozófiai mélységű gondolatok bukkannak elő a fájdalommal, szeretettel és haraggal teli történetek mögül a fordító, Tomcsányi Zsuzsanna hibátlan tolmácsolásában.

Jaume Cabré úgy képes beszélni az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a bűnről és – na nem a bűnhődésről, hanem – a bűnök jóvátételéről, a világtörténelem és személyes történetek kapcsolatáról, mint csak nagyon kevesen. Teszi ezt úgy, hogy történetek, történetszálak és helyszínek tucatjaival, szereplők százaival (!) zsonglőrködik anélkül, hogy egy pillanatra is megremegjen közben a keze. Ha csak egy könyvet tervezel venni idén, akkor javaslom, hogy az Én vétkem legyen az.

Hát, ez nem jött át.
Az a baj, hogy most egyáltalán nem tudom, hogy valójában a Fagyos Ikrek miért is tetszett annyira. Mert azt én nagyon szerettem, és úgy gondoltam, hogy ez a könyv is hasonló lesz, leírás alapján, történet alapján, szereplők alapján, tehát úgy minden alapján. És hasonló is volt, mégsem tetszett, nem fogott meg. Úgyhogy most nem tudom, hogy a Fagyos Ikrek is ennyire rossz volt, csak akkor valamiért jó hangulatban kapott el, és nem éreztem így, vagy valójában az jó volt, és csak ez volt rossz.

Na, először is a történet nekem tetszett, David nagyon szimpatikus volt, Jamie is aranyos volt, Rachel meg egy kibírhatatlan hiszti géppé vált, mert az elején vele sem volt semmi gond. De aztán ahogy teltek a lapok, úgy lett egyre idegesítőbb.
Tetszett a bányász történet, a történelmi betekintések, utalások, az egész háttérsztori, tetszett az ötlet, hogy Rachel magában (majdnem magában) van egy kis „kastélyban”, járja a szobákat, olyan baljós volt az egész.
De lapos volt. Egy idő után ellaposodott, és borzalmasan unalmassá vált. Amikor történt az a dolog Rachellel és Daviddel, ott úgy éreztem, hogy most kéne vége lennie a könyvnek, de az kb a fele volt. Utána pedig tényleg nem igazán érdekelt, hogy mi van.
A vége viszont ismét jó volt, én meglepődtem a befejezésen. De ebből a könyvből elég lett volna az első száz és az utolsó száz oldal….

Bár irodalom terén mondhatni mindenevő vagyok, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy azok a realista, a való élettel és a halállal foglalkozó írásművek fognak meg legjobban, mint Polcz Alaine mostani, minden sallangot, posztmodern játékot és intellektuális utalgatásokat mellőző visszaemlékezése. Anonyma: Egy nő Berlinben című kötetével párban kötelező darab ebben a témakörben.

Fú!! Alig bírtam letenni a könyvet. Mikor letettem, alig tudtam aludni, úgy átjárt az izgalom, mi jön még. És féltem is, összerezzentem a zajokra. :D Nyomasztó és hátborzongató történet volt, de tökéletesen felépített. Ijesztő a gondolat, hogy én ebben a világban nem hiszem, hogy túlélnék…

Hatalmas csalódás.
Kayla sekélyes, kicsinyes és ostoba, és Hunter személyiségének mélységéről se beszéljünk inkább…
A történet sablonos, gyakran logikátlan és nekem az egész összecsapottnak tűnik. Sok helyen éreztem, hogy lényeges információk hiányoznak. Az eleje rendkívül lassan indul, többször is megálltam, nagyon zavart a főszereplők felszínessége.
Végül kiolvastam, de már sajnálom az erre szánt időt. Ha valaki hasonló témában akar olvasni, ennél számtalan jobb könyvet is találhat magának.

Na akkor jöhet az újabb értékelés. Sajnos az élmény már nem friss, mert napközben fejeztem be a könyvet. Tulajdonképpen a vaskirályt nem azért vettem meg mert már régóta vágytam rá, vagy ilyesmi, egyszerűen könyvesbolt közelben voltam és hát nem tudtam visszafogni magam. Nagyon keveset hallottam róla és abszolút nem tudtam miről szól. Mázlim volt hogy nem okozott csalódást. Sőt! Nagyon is tetszett, főleg az az elképzelés hogy tündéreket a gyerekek és álmodozók éltetik, nem csak úgy vannak. Úgy éreztem, hogy rengeteg jó könyvre emlékeztet bizonyos jelenetekkel. A szereplőkkel nem volt semmi baj, az elején nagyon kedveltem Puckot, Asht pedig egyáltalán nem majd ez szépen lassan felcserélődött a könyv végére. :) Mondhatjuk egész nyugodtan, hogy letehetetlen volt, remélem a következő részek is ilyenek lesznek.