Összes értékelés
Nyári olvasmány volt, jellemzően strandon olvastam – ami óriási hülyeség volt. Egy laza, könnyed strandoláshoz túl súlyosak ezek a novellák. Emlékszem az Anyám álmát az Adrián, derékig a tengerben ülve olvastam – és néha egyszerűen fel kellett néznem, kényszeríteni kellett magam, hogy gyönyörködjek a tájban, hogy levegőt kapjak a nyomás alatt, hogy ne fulladjak meg. Nyomasztó novellák ezek, de nekem letehetetlenek voltak, mindegyik pikkpakk beszippantott. Zseniális, ahogy Alice Munro feszültséget kelt. Volt olyan történet, ami után napokig nem tudtam újra kezembe venni a könyvet (A változás előtt vagy az Egy jóravaló nő szerelme) – de miközben emésztettem a történeteket, annyira jól esett a lelkemnek, hogy Munro nem ítélkezik és nem moralizál. Mindegyik történet emlékezetes, de mivel az Anyám álmát korábban többször hallgattam már hangoskönyvben Fürj Anikóval, az különösen mélyen él bennem. Egyértelműen többsör olvasós novellák ezek.
Nagy lendülettel és lelkesedéssel vettem kézbe a könyvet, s ugyanakkora csalódással olvastam végig. A történet, a téma akár egyedi is lehetne, de még is innen onnan összeollózottnak, hatásvadásznak hat. Végig az az érzésem volt, hogy az író görcsösen hatni akar, izzadt igyekezettel nagy érzelmeket kiváltani és egy Ne bántsátok a fekete rigót kaliberű könyvet szeretne lerakni az asztalra. Szép irodalom kedvelőknek kevésbé ajánlom, de strandra kiváló, egyszerű olvasmány.
Dmitrij Bikov: ZSD Avagy kié Oroszország?
2011 óta kerülgettem ezt a könyvet, ott figyelt a várólistámon, de ahányszor a kezembe került, annyiszor éreztem azt: „most nem, majd inkább valamikor, később…”
Mikor most sorra került végre, az első 60-70 oldalt olvasva arra gondoltam, talán nem véletlenül tologattam ezt az olvasást, és talán mégse kéne tovább szenvedni vele. De aztán összerázódtunk, én és a könyv, vagy talán inkább én rázódtam bele. Egyre jobban belemerültem, egyre jobban élveztem, és a végén már spóroltam is vele, hogy még tovább tartson.
A ZsD rövidítésből én mindeddig az orosz „vasút” szóra asszociáltam*, de nagyon gyorsan beazonosítottam a kazárokat.
Egy csomó orosz fúj Bikovra, mert „hazafiatlan” – nem túl hízelgően beszél az oroszokról, primitív hódítóknak ábrázolja őket, akik akkora földet markoltak, amivel igazából nem is tudnak mit kezdeni. Rengeteg áthallás van benne a tényleges történelemből, néha átmegy népmesébe is, szatírának pedig elég keserű. Mágikus realizmusból pontosan annyi van benne, amitől számomra élvezetes marad, és nem „száll el”.
Az orosz irodalom kedvelőinek ajánlom olvasásra, bár tényleg kell hozzá némi türelem és kitartás is.
*bár rögtön az elején az író felsorolja, mi mindent jelenthet, többek között akár még spoiler is
Az a megtiszteltetés ért, hogy előolvasója lehettem Noah és Alessa történetének♥ Mikor az ember lánya két ilyen fantasztikus Írónő közös kincsét a kezébe veheti, rettenetesen izgul és nagyon összpontosít, hogy segíthessen. De mikor a kész könyvet tarthatom a kezemben, akkor valahogy másképp olvasom a történetet, melyet úgy érzem, rengetegszer fogom még olvasni. Ez a könyv, nem csupán Alessa és Noah története, hanem két család, két ellentétes oldalon álló család zseniális, megdöbbentő és hihetetlenül szenvedélyes története. A deriválásról nem is beszélve… ♥ Tüneményesek voltak! Hol aggódtam, hol mosolyogtam és volt, ahol úgy potyogtak a könnyeim, hogy nem bírtam olvasni sem. A cselekmény nem egy sablonos szerelmi szál, hanem küzdelmes és szívhez szóló. Alexander és Jay (ahogy Serena és Mira is♥) megmutatja, milyen is az, mikor a szülők maximálisan támogatják a gyerekeiket és azt is, hogy milyen a feltétel nélküli szeretet! Olyan csavarok voltak a történetben, hogy csak kapkodtam a fejem spoiler aztán spoiler, majd zokogva becsuktam a könyvet♥
Sosem titkoltam, mindkét Írónőt imádom és biztos voltam benne, hogy egy lenyűgöző történetet kapunk majd Tőlük, de őszintén megmondom, ez annál sokkal több volt! ♥
Mindenkinek jár a család Örökbefogadó és nevelőszülők vallomásai
Nagyon kemény és szomorú sorsokról olvashatunk ebben a könyvben! Érdekes téma, érdekes emberek!
Rendbontó leszek.
Megértem a sok életőt szót, amit e könyv kapott, hiszen minden kis pixelnyi részén látszódik a rengeteg befeketetett energia.
Az illusztrációk a maguk mondján katartikusan gyönyörűek. Kissé elnagyolt, mégis részletekbe hajló, felskiccelt egerek elevenednek meg az olvasó szeme előtt. Mikor épp figyelmünket elvonja valai külső behatás és pillantásunkat elkapjuk a lapról, szinte esküdni lehetne, hogy a szereplők életre kelnek, megmozdulnak és a képkockák újrarendeződnek. A mellékletekről nem is beszélve. Hatalmas vizuális inger éri az olvasót, miközben a könyvet lapozgatja.
Az alaptörténet, a kiindulópont mind jól fevázolt, eredeti és kreatív. Meglepő társadalom és korszemlélet, amely gondolkodásra ingerli a könyvforgatót; s pont ezért vagyok csalódott a többi részt illetően. Értem én, hogy képregény, amibe alapvetően nem indokolt a sok szöveg, de valahogy itt a szövegbuborékok kiforratlanok, nem adják át a megfelelő tartalmat és a kontextust is zavarossá teszik. A fejezetek elején található helyzetábrázolás pedig túlontúl éles ellentétet mutat ezzel, ami által az egész zavarossá válik, mint a feltakart, iszapos víz.
Kár érte.
Imádom ezt a válogatás sorozatot Fekete István műveiből! Ugyan mindegyikben van néhány ismétlődő történet, de újakhoz is hozzájutunk. Szeretem, ahogy az író elénk tárja gyerekkorát, nagyon jó írások! A táj-és természetábrázolása, az állatvilág bemutatása, valamint az Idő múlásának elbeszélése valami fantasztikus. Szerencsére még lapul pár könyv az írótól a polcomon. :)
