bozs értékelése


>!
bozs
Julie Orringer: Láthatatlan híd

Hosszú és lassú könyv, de megbabonázott.
Túl sokra sikeredett András és Klára megismerkedése és a párizsi évek története, de amint utazni kellett a fiataloknak minden felgyorsult.
Kétszer olvastam olyan sokáig, hogy a karom már zsibbadt és a szemem is lecsukódott. Ekkor rálestem az órára: hajnali 1 körül járt az idő, de nem volt kedvem befejezni, érdekelt. A 610 és a 640 oldal között így néztem ki: ültem, szám kicsit nyitva, kezem a szám előtt, szemem hatalmas, kerek és lassan potyogni kezdtek belőle a könnyek. Álmodtam is a történettel,más könyvvel kapcsolatban ilyenre nem is emlékszem.
Végig azon gondolkodtam, hogy ennek az amerikai hölgynek miért pont a magyar zsidók világháborús szörnyűségeiről jutott eszébe írni. Reménykedtem, hogy valahol leírja, ezért nagy érdeklődéssel olvastam el a köszönetnyilvánítás is. Kiderült! A nagyszülei történetét mesélte el.
Persze hogy olvastam már máskor is a II. világháborúban történt iszonyatos dolgokról, mégis mindig megráz, elképeszt és undorral fog el bizonyos személyek iránt.
Nagyon tetszik a könyv elejébe írt bejegyzés: „A regény egyes szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, még ha az ábrázolt kor visszavonhatatlanul valóságos is
Jaj és ami még fontos (nekem)! Amikor kb. a könyv felénél tartok már sejtem, hogy mi lesz a következő „áldozatom”. Most nem tudtam. Amikor pedig befejezem, tuti biztos vagyok benne. Most NEM!!! Ültem, nézegettem a borítón a lebombázott Lánc hidat és örültem, hogy nem akkor éltem, hogy a családom felmenőit nem ott érte a vég és reménykedem, hogy a gyerekeimnek nem kell majd átélni ezekből semmit.

9 hozzászólás

Julie Orringer: Láthatatlan híd

Julie Orringer: Láthatatlan híd

András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a ’30-as évek Párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába…

Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról – saját sorstragédiája után – Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon…

Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő…

Julie Orringer regénye, a Láthatatlan híd magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen – és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz.

„Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.

– Ne feledjék – mondta –, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért."

Több mint egy éve olvastam Julie Orringer megrázó, nagy erejű, vizuálisan is sodró remekművét. Az ilyen súlyú könyvekre mondják, hogy letehetetlen „nagy regény”. Vártam, hogy egy magyar kiadó rátaláljon és beleszeressen. Megtörtént. Hála érte.
Koltai Lajos, operatőr, filmrendező

Hirdetés